Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 11. szám

Schöpflin Aladár: A Bánk bán berlini bukása

A vaticinatio post eventum olcsó mesterség, de az előadás előtt épp úgy meg lehet jósolni, hogy a Bánk bán Berlinben meg fog bukni, mint most, előadás után. Már eleve bizonyos volt, hogy a mi színpadi irodalmunk büszkesége, egyedüli nagystílű tragédiánk a németnek nem fog kelleni, s hogy a Berlinben való elfogadtatására tett jóindulatú kísérlet Katona emlékének nem glorifikálására, hanem megtaposására fog vezetni.

Ami a Bánk bánban a mi szemünkben legfőbb érték, mindazt a német vagy nem veszi észre, vagy nem érti meg, mert specifikusan magyar érték. Az a nagyszerű történeti koncepció, amely egy drámában összesűríti a magyarság nagy históriai sorstragédiáját (Beöthy Zsolt nagyon becses megfigyelése szerint, a forradalomba kényszerített lojalitás), s amelyben öntudatosan vagy öntudatlanul magunkra ismerünk valamennyien, idegennek örökre idegen fog maradni. Ez a sorstragédia a magyar földön és csakis a magyar földön játszódott le, s az a költői mű, melynek ez a leglényegesebb tartalma, csakis itt élhet igazi életet. A német tehát nem látja meg a Bánk bán nagyszabású hátterét s így szemléletére nem kap semmiféle perspektívát. Csakis azt látja, ami a felszínen van, ami a darabban történik s amit mondanak, semmi abból, ami a fölszín alatt, a darab mögött van.

Épp így érthetetlen marad idegen előtt a Bánk bán egyik fő motívuma: az idegen kultúrával s annak idegen erkölcsével, szellemével való vívódás és az ebből fakadó gyűlölet az idegen kultúra képviselői ellen. Ezt jelképezi Petur bán és csoportja: a nemzetben élő konzervatív erők ellenállását a nemzet eddigi karakterét átalakító idegenség ellen. Ezzel Petur bán a mi szemünkben a magyarság egy fontos históriai típusának képviselőjévé válik. Ezt a típust a német nem ismerheti, s így Petur bánban nem láthat egyebet, mint egy cél nélkül átkozódó öreget, aki annál ellenszenvesebb neki, mert mindig a németek ellen átkozódik. Nálunk Petur bán a legnépszerűbb alakja a Bánk bánnak, a németek, úgy látszik, rá haragudtak legjobban.

Most már: ha kivesszük a Bánk bánból ezeket s a többi hasonló történelmi perspektívát, mi marad belőle?

A Bánk bán egy kezdetleges, sőt tán még nem is kezdetleges színházi kultúrából nőtt ki akkor, amikor a németeknek már hatalmas, virágzó színházuk volt, s amikor már túl voltak drámairodalmuk fénykorán. Nekik okvetlenül jobban szemükbe tűnik az a sok technikai és színvonalbeli kezdetlegesség és egyenetlenség, amit mi természetesnek tartunk és észre sem veszünk, mert a mi levegőnkből való, melyet beszívunk és észre se veszünk, hogy van. A németek ellenben nemcsak észreveszik, hanem konstatálják, hogy az övékénél alacsonyabb fejlettségű kultúra termékével van dolguk. A példák, amikhez ők hasonlítják, azok a klasszikus drámák, melyek az ő színpadukon élnek, s ki meri mondani, hogy a Bánk bán nem veszít vele, ha Shakespeare, Goethe és Schiller drámáival hasonlítják össze?

Mindenki tudja, hogy irodalmi művek s különösen elmúlt korok művei értékelésében milyen elhatározó szerepe van a szuggesztiókon alapuló illúziónak. Száz év óta remekműnek tartanak egy művet, ez az értékelés hiánytalanul, sőt kamatozva megy át az egyik nemzedék tudatából a másikba, ezt hangoztatja mind más és másféle szavakkal nemzedékek során át a kritika, ezt veri fejünkbe az iskola. Ekkora hatásosságú szuggesztió alatt ugyan tiszta szem legyen, amely függetleníteni tudja magát az előző korok és a kortársak egyhangú ítéletétől és elfogulatlanul, merőben önmagában és önmagából tudja nézni az illető művet. ez a szuggesztió a régi művek mindig megújuló sikerének legfőbb támasztéka. A Bánk bán Berlinben enélkül a támaszték nélkül jelent meg, semmiféle szuggesztió nem preparálta a közönséget. Mert mit tud még a tájékozott német is a magyar irodalmi közvéleményről, s főleg mi hatása van annak reá? Ha angol vagy francia mű jelenik meg a német színpadon, azt támogatja az angol vagy francia nemzet és kultúra egész nagysága és ereje, s már előzetesen bizalmat szuggerál az emberekbe. A magyar darabot ellenkezőleg lehúzza a magyar nemzet és kultúra kicsisége és gyöngesége és bizalmatlanságot kelt iránta. A bizalmatlanság pedig kizár mindennemű szuggesztiót. A magyar darabnak háromszor olyan jónak kell lennie, hogy fele akkora sikert arathasson. Modern darab még valahogy meg tud küzdeni ezzel a bizalmatlansággal, mert elvégre valahogy mégis csak belekapcsolódik a modern életbe, amely lényegileg ugyanolyan Berlinben, mint Budapesten, de olyan darab, mint a Bánk bán, melynek az élettel való kapcsolatait csak mi, magyarok érezhetjük, teljesen, meztelenül ki van szolgáltatva az istenítéletnek.

És végül: vajon minálunk is él-e a Bánk bán a színpadon? Egy emberöltőn keresztül adta a Nemzeti Színház, becsületből, az aktaelintézés lelkiismeretes unottságával évenkint egyszer, s most pár év óta már nem is adja, mert úgyse nézte meg más, mint néhány lelkes gimnazista. Magunkat se vonz és azt kívánjuk, hogy vonzza a külföldet?

Hiúságunk áltathatja magát a németek magyargyűlöletével s a berlini sajtó egy része csakugyan úgy is viselkedett, hogy ez a magyar önámítás bő táplálékot kaphatott belőle. Ez azonban nem változtat azon, hogy a Bánk bán berlini előadása tiszteletreméltó, de lehetetlen vállalkozás volt. Tanulságul szolgálhat arra, hogy a mi magyar értékeinket nem lehet erőltetéssel nemzetközi értékekké alakítani, siker helyett könnyen kitesszük magunkat a méltatlan visszautasításnak. A tukmálva kínált áru értékén alul kél el. A modern irodalomnak a feladata, hogy megszerezze termelésünk számára a nemzetközi fémjelzést, s ha ez megvan, akkor előbb-utóbb észre fogják venni régebbi értékeinket is. Az orosz irodalom múltját is akkor kezdték észrevenni, mikor Puskin, Turgenyev, Tolsztoj, Dosztojevszkij ráfordították a figyelmet a jelenére.