Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 11. szám · / · Halász Imre: Egy letűnt nemzedék

Halász Imre: Egy letűnt nemzedék
(Tizenhatodik közlemény) Kossuth Lajos

V.

A különféle nemzetbeli forradalmárok londoni és párizsi főhadiszállásán majd emelkedtek, majd lefelé szálltak a forradalmi kitörésekre vonatkozó számítgatások és reménykedések. Mióta Kossuth e körökkel összeköttetésbe jutott, ő is rendszerint hitelt adott e híreszteléseknek. Még legkevésbé bízott azokban a hírekben, melyek a Franciaországban kitörendő forradalomról szólottak. A merénylő Orsinivel pedig semmi összeköttetésben nem állott. Mazzinitől hallott a Napóleon és Cavour közt 1858 őszén Plombičre-ben kötött állítólagos megállapodásokról. Talán mivel már annyiszor csalódott, most az egyszer nem adott hitelt az Ausztria ellen nemsokára meginduló nagy akció hírének. Pedig ez éppen ebben az esetben igaznak bizonyult. Jelezte a vihar közeledtét Napóleon újévi beszéde, melyben Hübner osztrák követhez fordulva azt mondotta: sajnálom, hogy viszonyunk nem olyan jó, amilyennek látni szeretném.

Újév után Klapka Londonba ment s elmondta, hogy Cavour és Napóleon el vannak tökélve a háborúra s egy magyar légió felállítását is tervezik. Számítanak egy magyar felkelésre.

Napóleon miniszterei ellene voltak a háborúnak, de a császár - unokaöccse, a "vörös herceg" révén - már összeköttetésbe lépett a magyar emigráció tagjaival. Napóleon meghívta Párizsba Kossuthot, ki elnöke lett a megalakuló ún. magyar nemzeti igazgatóságnak, melynek kívüle Klapka és gr. Teleki László voltak tagjai. Kossuthot a francia császár titokban kihallgatáson is fogadta. Az eszmecsere tárgya egy magyar felkelés támasztása volt. Kossuth ragaszkodott ahhoz, hogy magyar felkeléshez csak akkor nyújt segédkezet, ha egy francia sereg tényleg magyar földre lép s a császár kiáltványban kimondja Magyarország függetlenségét. Napóleon ehhez hozzájárult s ennek fejében Kossuth vállalkozott arra, hogy egyelőre is Angliában amellett fog izgatni, hogy Anglia ne avatkozzék be a háborúba Ausztria érdekében.

Klapka és Teleki Olaszországba mentek, hol már gyülekeztek a magyar tisztek Angliából, Franciaországból és a Keletről. Nem volt könnyű dolog ennyi nyughatatlan vérű embernek kívánságait kielégíteni. Mogyoródy, Veress, Mihalovics, Novelli, Pongrácz Lajos és Benedikti századosok, Vasváry Béla, Richon, Nagy Károly, Podhorszky, Markó stb. hadnagyok voltak a magyar légió tisztjei. Türr a Garibaldi csapatába állott, mely Dél-Tirol irányában operált. Mindig elől volt a harcokban és Trepontinál megsebesült. A magentai csata után a magyar légió legénysége is leginkább az osztrák sereg szövevényeiből már 4000-re szaporodott. Arra számítottak, hogy őszig, amikorra az inváziót várták, 20.000-re szaporodik. Ezzel a hatvankét osztrák ezredből és ötvenkét magyar vármegyéből összeverődött magyar légióval sok baja volt a derék Ihász ezredesnek, ki egyik levelében keserű humorral panaszkodott Pulszkynak, hogy "egy ihászkutyának jobb dolga van, mint magának Ihásznak."

Kossuth csak június 16-án, tehát tizenkét nappal a magentai csata után indult Olaszországba, hova gr. Teleki és Irányi már sürgetően hívták. Aquiban a magyar légió felett szemlét tartott s harcias beszédet intézett hozzá, amit a légió egetverő éljenzéssel viszonzott. Ez július 7-én történt, tehát 12 nappal a franciák solferinói fényes győzelme után. A lelkes csapat nem sejtette ekkor, hogy már július 11-én meg fog köttetni a villafrancai béke. Kossuth azonban már akkor sem lehetett biztos abban, hogy Napóleon a háborút átviszi Magyarországba. Június 25-én ugyanis a császár magához hívatta főhadiszállására, Valleggioba, s megmondta neki, hogy vagy kénytelen lesz békét kötni, vagy a legerélyesebben folytatni a háborút. Első esetben Magyarországért semmit sem tehet. Második esetben Magyarországot a megállapodásokhoz képest függetlenségéhez fogja segíteni. Napóleon ekkor már bizonyára tisztában volt vele, hogy mit fog tenni. Kossuth is sejthette, hogy a második alternatíva fog bekövetkezni.

Napóleonnak nagy okai voltak, hogy ne támadja meg a várnégyszögben kitűnő állásba visszavonult osztrákokat. A várnégyszög bevételéhez a rendelkezésére álló erő nem lett volna elég. Új csapatokat kellett volna hozni Franciaországból, a fényes győzelmek után megkockáztatni esetleges csatavesztéseket is. De nem is akarta Napóleon soha komolyan Ausztria megsemmisítését. Hisz ennek a német és orosz hatalom veszélyes megnövekedése lett volna a kimaradhatatlan következménye. Az olasz dolgok alakulásával sem volt megelégedve. Toscana lakossága a Livornóban partra szállott Napóleon herceget, kit a császár toscanai nagyhercegnek szánt, hidegen fogadta. A Rajnánál német invázió veszélye fenyegette. Jobbnak látta tehát megkötni a békét. A magyar mozgalom a békealkudozásoknál, melyeket személyesen folytatott az osztrák császárral, jó szolgálatot tett neki. A tárgyalásoknál súlyosan esett a mérlegbe az a fenyegetődzése, hogy esetleg a háborút átviszi Magyarországba.

A villafrancai békepreliminárék mélyen elkeserítették nemcsak Kossuthot és a magyarokat, hanem Cavourt is, ki nyomban benyújtotta lemondását, mert nem akarta a felelősséget az ő feje felett megkötött békéért, mely igaz, hogy megszerezte Szardíniának Lombardiát, de kikötötte Nizza és Savoya átengedését Franciaországnak. A villafrancai békepreliminárék szerint a francia császár nem is óhajtotta Olaszország egyesítését, hanem egy olasz államszövetség alakítását vette célba a pápa elnöklete alatt. Még a toszkánai nagyherceg és a modenai herceg is visszakapta volna országát, igaz, hogy oly feltétel alatt, ha ezt a megejtendő népszavazás kívánni fogná. Velence állandóan Ausztriának maradt s tagja lett volna az olasz államszövetségnek. Ausztria befolyása, mint fenyegető damoklészi kard a gyenge olasz államszövetséget Franciaország protektorsága alá hajtotta volna.

Így festett a villafrancai előzetes béke olasz szempontból. hogy Olaszország egyesülése mégis megtörtént, az az olasz népnek és Garibaldinak az érdeme.

A magyar emigráció reményeit a villafrancai béke egy csapással megsemmisítette. Ez volt első állomása a csalódások ama kálváriájának, mely Kossuthra s a magyar emigrációra várt. A nemzeti igazgatóság neve alatt fennállott triumvirátus fenntartásának tulajdonképp most már semmi értelme sem volt. De ez mégsem oszlott fel, hanem csupán a magyar légió irányában nyilvánította befejezettnek tevékenységét. "Befejezzük ezt - mondja július 16-án kelt, Kossuth által fogalmazott lendületes búcsúzó irat -, de nem reménytelenül, meghajolva a meghiúsult kilátások miatt, de nem megtörve. Visszatérünk az örömtelen száműzetés sivár útjára: tűrni, szenvedni készek, ha kell, tenni eltökéltek, ha s mikor lehet."

Kossuth bizton számított volt arra, hogy a 4000-nyi magyar légió őszig 20.000-re szaporodik s ezzel és 30.000 franciával vonulhat be Magyarországba. E remény most szétfoszlott.

Cavour és Pietri közvetítésével Kossuth kivitte Napóleonnál, hogy gondoskodás történjék a békekötésben, hogy Magyarországba hazatérő légionáriusok amnesztiát kapjanak és be ne soroztassanak. Ezenkívül gondoskodás történt a légió több mint 4000-nyi legénységének és hatvannál több egyént számláló tisztikarának sorsáról. Napóleon császár kötelezte magát, hogy a légió legénysége, mely a végleges béke megkötéséig mostani depot-jában marad, a császár költségén haza fog szállíttatni s végül 15 napi zsoldot kapjon. A tisztek részére Kossuthnak akkora összeg bocsáttatott rendelkezésére, hogy a tábornokok 6000 frank, az ezredesek 4000 frank, a többi tisztek 1000 frank végkielégítést kaphattak.

Kossuth Pietrivel és másokkal szemben kifejezést adott annak a meggyőződésnek, hogy Napóleon császár jobb békét is köthetett volna. Magyar szempontból végtelenül fájlalta reményeinek meghiúsultát, de kijelentette, hogy nem mondhatja, hogy a császár őt megcsalta volna. Ő maga szörnyű csalódása után is - miként a légióhoz intézett búcsúszavak is mutatják - tovább remélt s egy újabb felszabadító háború ábrándképei tovább is délibábként lebegtek szemei előtt.

*

A villafrancai békekötés után a reményeiben csalódott Kossuth a kiállott izgalmakat 1859 nyarán neje társaságában, Svájcban pihente ki. Kossuthéknak Interlakenben érdekes találkozásuk volt br. Kemény Zsigmonddal és a kíséretében volt ismeretes Danielik kanonokkal. Együtt tettek kirándulásokat a Jungfraucsoport elragadó vidékén. Kossuthnak úgy látszott, nem volt tudomása Keménynek ellene intézett támadásairól. Mikor a "Forradalom után" című munka megjelent, Kossuth Kiutahiában ült, utóbb pedig Angliába és Amerikába utaztában más gondok foglalták el. Ama munka aligha jutott el Kossuth kezébe.

Kemény felfogásában 1850 óta nagy változás ment végbe, mert mindaz, amit Kossuthnak a magyarországi dolgokról elmondott, erős osztrákellenes érzelmeket lehel. Kemény és Danielik előadásából Kossuth arról értesült, hogy Magyarországot társadalmi különbség nélkül engesztelhetetlen gyűlölet töltötte el az osztrák uralom ellen. Még a papok is - ezt valószínűleg Danielik beszélte - ezrenként tódultak volna a csatába, hogy Kapisztrán Jánosként küzdjenek. Így beszéli el ezt Kossuth egyik levelében. Akik akkor éltek, azok emlékezhetnek, hogy az osztrákellenes szellem csakugyan ebben az időben érte el nálunk maximumát.

A zürichi békét 1859. november 10-én végre aláírták. Ennek 18. cikke szerint az osztrák és a francia császár kötelezte magát, hogy minden igyekezetével odahat, hogy egy olasz konföderáció létesíttessék a pápa elnöklete alatt, mely szövetkezetbe az osztrák uralom alatt megmaradó Venezia is belépne. Ily módon gondolta Ausztria fenntarthatónak befolyását az olasz ügyekbe. Az elűzött toscanai, parmai, modenai uralkodók visszahelyeztettek volna országaik birtokába, feltéve, hogy volt alattvalói általános szavazat útján emellett döntenek.

Olaszország tehát nem volt kész. Cavour nem tekintette befejezettnek élete nagy munkáját, azért 1860. január 17-én ismét elfoglalta helyét mint szárd külügyminiszter. Fő feladatának ismerte meghiúsítani a zürichi békekötés fent említett határozmányainak végrehajtását. Már január 27-én jegyzéket intézett az összes hatalmakhoz, hogy Toscana, Parma, Modena és a pápai Romagna önként csatlakoztak Szardíniához. A lakosság március elején tényleg leszavazott s egy csekély töredék kivételével a Szardíniához való csatlakozás mellett döntött. Egy új fejezet kezdődött tehát az olasz egységi mozgalom történetében.

Cavour szükségesnek tartotta megújítani az összeköttetést a magyar emigrációval. Garibaldi vezérlete alatt - a szárd seregből kilépett tisztek közreműködésével - önkéntes sereget szerveztek, melynek feladata volt az elűzött hercegek visszatérésének megakadályozása. Ebbe a seregbe belépett a magyar légiónak az a része, mely az amnesztia alapján Magyarországba vissza nem tért. Akik hazatértek, megjárták, mert Ausztria félremagyarázta az amnesztiát s úgy értelmezte azt, hogy az csak a politikai üzelmekben résztvettekre vonatkozik, de a katonai vétségekben részesekre ki nem terjed. Pedig utóbbiak voltak legtöbben. Ezek börtönbe vettettek, "magyar kutyáknak" címeztettek, besoroztattak, némelyek meg is botoztattak. Kossuth hiába reklamált Napóleon Jeromos herceg útján Napóleonnál. A császár udvarias levélben azt feleltette neki, hogy nem tehet mást, mint hogy tudomásul veszi Ausztria szószegését. Az európai sajtó egy része is felháborodott, mikor Kossuth ezt az ügyet a nyilvánosság előtt szellőztette. (L. Kossuth, Irataim, II. 423. s köv.)

Díszesebb szerep várt azokra a magyarokra, akik nem mentek haza, hanem Garibaldi seregében szolgáltak tovább. Abban a nevezetes hadjáratban, melynek eredménye Szicília és Nápoly meghódítása lett, egy nemzet soraiból sem vettek részt oly számosan, mint a magyarok közül. Kérdést intéztem Óváry Lipót kiváló történettudósunkhoz, az országos levéltár volt igazgatójához, ki Garibaldinak Nápoly meghódítását célzó második expedíciójában jelentékeny részt vett s válaszából ideiktatom a következő érdekes részletet:

"A villafrancai béke után - írja Óváry - a magyar légió feloszlott, egy része hazament, mintegy 300 emberből azonban gr. Bethlen Gergely a piacenzai huszárezredet alakította. Ide léptem be én is mint Bethlen titkára. [*]

Az első Garibaldi-expedícióval - folytatja Óváry - Bethlen nem akart elbocsátani. A marsalai hősök közt csakugyan - mint írod - Türrön és a Palermo bevételénél halálosan megsebesült Tüköryn kívül nem volt más magyar. A második expedícióval már többen mentünk: Mogyoródy, Kiss József, Frigyessy, Dunyov, én és mások. Palermóban Dunyov egy ezred alakításával lett megbízva és a külön expedícióval odaérkezett Eberhardt Károly brigádjához csatlakozott. Ebben a brigádban vettem részt én is, mint hadnagy. Ez a brigád volt az, mely a "Torino" hajón elsőnek kelt át 1860. augusztus 20-án a calabriai partra Melitónál, mely az olasz csizma végsarkát képezi. Hajónkat a Bourbonok összelőtték s felgyújtották, de mi már a hegyek közt biztonságban voltunk. Érdekes, hogy egy alig 18 éves fiatal zászlótartó annyira megijedt a 80 fontos golyóktól, hogy eldobta a zászlót és a kardot. Eberhardt engem kért föl, hogy vegyem át a zászlót, de én a kardot is átvettem, mert az enyém, melyet a hajón kaptam, nagyon otromba volt. Masíroztunk tehát óriási hőségben a hegyek közt, egy-egy tisztáson a bourbon hajók bombáitól kísérve Reggio felé, hogy Bixioval egyetemben megtámadtuk a várat. Az óriási lelkesedés közepette mindenki szerette volna tőlem átvenni a zászlót, mert csak ez az egy zászló volt a seregben. A nép nagy lelkesedéssel fogadott bennünket. A várbeliek csekély ellentállás után kitűzték a fehér lobogót, s mi a Garibaldi-induló zenéje mellett vonultunk fel, s nekem jutott az a dicsőség, hogy az első olasz lobogót én tűzhettem ki Reggio vára ormára.

Itt elszakadtam egy időre Eberhardtól, mert Povardon vezérkari ezredes értesülvén, hogy értek a tüzérséghez, engem bízott meg a várban talált hegyi ágyúk összeállításával, melyekkel azután szerencsésen operáltunk Villa San Giovanni, Fiumara és Scilla várak ellen, melyek egymás után kapituláltak. Azalatt egész Calabriában kitört a lázadás. Mi valóságos diadalmenetben jutottunk el Sapriig, hol egy transzport vezetésével lettem megbízva, melyet aztán Eboliban átadtam és szeptember 8-án már Nápolyban voltam, hová Garibaldi előtte való nap vonult be nagy diadallal.

Azontúl én Garibaldi stábjával indultam előre s annál maradtam, míg Eberhardt brigádja Nápolyba érkezett. A Reggióban és a többi helyeken teljesített szolgálataimért főhadnagynak lettem kinevezve, mégpedig ezzel a kitüntetéssel: "per essersi distinto nel fatto d'armi ai Ponti della valle". (Mivel a della Vallei hidaknál való fegyvertényeknél kitüntette magát.)"

Így Óváry. Hozzátehetjük előadásához, hogy Garibaldi, miként Kossuth írásaiból is tudjuk, sokat tartott a seregében szolgált magyar légióról. A volturnói csata után kiadott (1860. október 3.) napiparancsában így nyilatkozott róluk: "Szép volt látni a magyarokat, miként mentek a tűzbe. Olyan nyugodtan, oly rendben, mintha nem is ütközetben, hanem a gyakorló téren volnának. Az ő rettenthetetlen bátorságuknak nagy része volt az ellenség visszavonulásban."

Vetter Antal tábornoknak a magyar légiótól való visszavonulása után Óváry, már mint kapitány, rendelkezési állapotba helyeztette magát s ezentúl mint újságíró szolgálta hazáját. A nápolyi "Italia" szerkesztőségébe lépett. Eleinte franciául írta cikkeit, de nemsokára megtanult tökéletesen olaszul. Feltűnést keltettek különösen "Lettere d'un emigrato ungherese" című cikkei. Később "Il Progresso Nazionale" cím alatt maga indított napilapot Nápolyban, hol már mint családos ember állandóan megtelepedett s egész 1868-ban bekövetkezett hazatértéig lakott.

E kis kitérés után vegyük fel az olasz kormány és a magyar emigráció közti összeköttetés elbeszélésének fonalát. Cavour, mikor újból kezébe vette a szárdíniai külügyek vezetését, szükségesnek tartotta megújítani az összeköttetést a magyar emigrációval. Felszólította az időközben Londonba visszatért Kossuthot, hogy küldjön állandó megbízottat Turinba. Kossuth Pulszky Ferencet küldte oda, ki mint a Daily News levelezője szerepelt. Szeptemberben Cavour tudatta Kossuthtal, hogy szeretne személyesen is érintkezni a magyar "nemzeti igazgatóság" tagjaival. Kossuth, Klapka és Teleki megérkeztek Turinba s megbeszélték Cavourral a terveket, melyek szerint a jövő (1861) év tavaszán megkezdődnék a háború Ausztria ellen. Klapka Bukarestbe megy s az ottani magyarokból szervez sereget, melynek felfegyverzésére Cavour a genuai arzenálból küldi a fegyvereket Galacba. Belgrádban Ludwigh elő fogja készíteni a talajt, hogy annak idején Türr működhessék ottan. Garibaldi pedig és Kossuth Dalmácia valamely pontján kötnek ki s nyomulnak Magyarország felé. E tervnek sarkpontja az volt, hogy a tavasszal ismét kitör Ausztria ellen a háború. Ezt annál inkább biztosra vették, mert úgy vélekedtek, hogy Ausztria az elkergetett olasz fejedelmek, az országának egy részétől megfosztott pápa érdekében és a saját olasz pozíciójának visszaszerzése végett különben is reváns-háborút fog indítani, amit azonban Ausztria nem tett meg. Nagymérvű előkészületek történtek tehát egy magában Magyarországon kitörendő magyar felkelés szervezésére is.

A Dalmácia felé operáló sereg számát Kossuth - mint Londonból 1861. január 7-én Türrhöz intézett levelében írja - kezdetben harmincezer emberre tette, mint minimumra. "Ezen terv alapján készítők előre az országot is a harcra - fejtegeti tovább. - A három oldalról szimultáns invázióra általános népfelkelés történt volna. Az országot felosztották hadtestekre, hadosztályokra, dandárokra, melyekbe már hatvanezer ember van aktív (persze fegyvertelenül) besorozva tisztekkel, vezérekkel ellátva, s az operacionális terv szerint úgy utasítva, hogy az ország geográfiai fekvése szerint az illető dandárok a három inváziós feltétele alatt - általános felkelést, amellett hatvanezer főnyi rendes hadsereget azonnal -, hat hét alatt pedig a harc kezdetétől legalább százötven ezernyit és biztos, állandó győzelmet ígérhettem fejem, becsületem zálogával Viktor Emánuel királynak s második fiának kilátást a Szent István koronájára a hálás nemzettől."

Mikor Kossuth már közel hitte vérmes reményei teljesültét, ezek ismét egyszerre halomra dőltek.

Első csapás volt, hogy Klapka éppen akkor érkezett Bukarestbe, mikor a fegyverekkel megrakott hajók a Szulina-torkolatba értek. A genuai arzenál azt az ügyetlenséget követte el, hogy rövidáruknak deklarált küldeményt a genuai arzenál jelzésével látta el. A hajók tehát lefoglaltattak. Állítólag a brit kormány konstantinápolyi képviselője lett volna az, ki a romániai kormányt e fegyverküldemény érkezésére előre figyelmeztette.

Belgrádból is szomorú jelentést küldött Ludwigh János. Őt Mihály herceg nem is fogadta, sőt alkudozásban volt az osztrák kormánnyal Ludwigh kiadatása iránt. Ludwigh Pesten, Bécsen át menekült Berlinbe.

A három operacionális bázis közül tehát kettő dugába dőlt. Azért Kossuth tudatja Türrel, hogy a dalmáciai inváziós csapatra most már nem elég 30.000 ember, hanem 50.000 kell.

Kossuthnak az volt az igyekezete, hogy Garibaldi támogatását megnyeri, mert úgy volt meggyőződve, hogy csak akkor van kilátás eredményre, ha Garibaldi és az olasz kormány kezet fog egymással az ő operacionális terve kivitelére. Azt kéri tehát Garibalditól Türr útján: nyilatkozzék az ő (Kossuth) operacionális tervéről, továbbá hogy vegye rá hatalmas befolyásával a kormányt e terv elfogadására, végül határozza el magát, mit választ magára nézve a hadműveletek alternatívái közül.

Kossuth azzal végzi Türrhöz intézett levelét, hogy ha a jövő év (1861.) tavaszán nem lesz háború, vagy lesz, de ötvenezer ember nem köt ki a dalmát partokon s nem visz fegyvert és háttámaszt a magyarnak, akkor a magyar nemzet kialkuszik az osztrákokkal.

De nagyobb csapások is érték Kossuth terveit, mint a fent leírt belgrádi és bukaresti kudarc. Kossuth Londonban a szárd kormány által adott pénzen magyar papírpénzt készíttetett, hogy az inváziós seregnek a szükséges fizetési eszközök rendelkezésére álljanak. Ezen egész készlet, mely több száz métermázsát tett ki, Genuába s onnét Anconába lett volna szállítandó. De az osztrák követ nyomára jött a dolognak, az egész készletet lefoglaltatta és felülrá Londonban pert indított Kossuth ellen.

Harmadik és döntő csapás: Napóleon császárnak nem tetszett az olasz egyesülésnek tüneményes gyorsasággal s az ő akarata ellen történt végrehajtása, sőt ez aggodalmakat ébresztett benne. Tehát nem csak hogy nem volt hajlandó Olaszországot még Velencéhez is hozzásegíteni s e célból Ausztria ellen - mint előbb tervezte - háborút indítani: hanem tudatta Viktor Emánuellel, hogy ez utóbbi tervével felhagyott, s egyúttal megtiltotta neki, hogy a tavasszal valamit kezdjen. Viktor Emánuel Napóleon császár támogatása nélkül különben sem merte volna megtámadni Ausztriát, annál kevésbé merte ezt tenni Napóleon tilalma ellenére. Cavour ezt a nagy fordulatosságú fordulatot tudatta Kossuthtal. Kossuth erre ahelyett, hogy belenyugodott volna ebbe az új helyzetbe, mely összes inváziós terveit és előkészületeit egy csapással tönkre tette, arra a lehetetlen feladatra vállalkozott, hogy meggyőzze Cavourt arról, mennyire szükséges a háború. Mint egykor Kiutahiából Lord Palmerstonhoz, most is hosszú értekezéssel fordult Cavourhoz, melyben igyekezett bebizonyítani, hogy az olasz egység közvetlenül megkívánja a háború megindítását tavasszal. Pulszky Ferenc, Kossuth turini megbízottja megjelent Cavournál s kérte őt, engedje meg , hogy neki Kossuth fejtegetését felolvassa. Cavour azonban nem volt kíváncsi erre s mosolyogva arra kérte Pulszkyt, tudatná Kossuthtal, hogy mindezeket Napóleon császárnak írja meg.

Így omlottak össze Kossuthnak összes tervezgetései és előkészületei, melyek Magyarországnak egy inváziós háború segítségével való felszabadítását célozták.

Betetőzte a szerencsétlenségek sorát gr. Teleki Lászlónak 1860. december 17-én Drezdában történt elfogatása. A szász kormány Telekit kiadta Ausztriának. Bécsben a császár maga elé hozatta és azt mondta neki: Mindent tudok, amit Ön tizenegy év óta a külföldön ellenem és a házam ellen tett, de megbocsátok Önnek, szabadon járhat az országban, amerre akar, azonban tartózkodnia kell egyelőre minden politikai tevékenységtől. Teleki erre szavát adta.

Későbbi viselkedésének helyes megítélésére tudnunk kell, hogy Telekinek nem volt tudomása a Napóleon terveiben beállt gyökeres változásról. Ő még mindig azt hitte, hogy a tavasszal ki fog törni a háború s minden meg fog történni, amit a nemzeti igazgatóság a szárd kormánnyal egyetértve előkészített.

Másrészt abból a körülményből, hogy az uralkodó neki, mint a magyar mágnásnak a főrendiházba meghívó levelet küldött, azt következtette, hogy ígérete alól fel van mentve.

Rövid idővel azután, hogy Teleki Magyarországba érkezett, Almásy Pál meghívta magához az emigrációból hazatérteket és az emigrációval összeköttetésben álló pártfeleit és azt mondta nekik: eddig én vezettelek benneteket, most átadom a vezetést egy nálamnál érdemesebb férfiúnak: Teleki Lászlónak.

Kossuth egyenesen árulásnak tekintette Teleki viselkedését s b. Jósika Miklóshoz intézett szenvedélyes hangú levelében kifejezést is adott e nézetének. Másfelől pedig a konzervatívok szemrehányást tettek neki, hogy megszegte az uralkodónak adott szavát. A lovagias érzésű férfiú, ki Kossuthnak b. Jósika Miklóshoz intézett, ő felette pálcát törő leveléről is tudomást nyert, május 8-ra virradó éjjelen főbe lőtte magát.

Ez a pisztolylövés nemcsak gróf Teleki Lászlónak, hanem az ún. nemzeti igazgatóságnak életét is kioltotta.

Nem a legkellemesebb részét az olasz kormánnyal való összeköttetésnek alkották az ezzel összefüggő pénzkérdések. A szárd kormány tetemesebb összegekkel támogatta a bukaresti és belgrádi missziókat, a londoni pénzjegygyártásra is adott pénzt, sőt a magyarországi szervezkedésre is. A háború terve elejtetvén Cavour a decemberben Turinban megjelent magyar küldött számára már nem adta meg a kért összeget. Hiába utasította Kossuth Pulszkyt, hogy kérjen pénzt Cavourtól. Pulszky január elején ismét megjelent Cavournál s 120.000 frankot kért, mert január közepére ismét várták "a hon küldöttét".

Cavour egyet ásított s így szólt: Istenem, pénzt, valóban nem tudom, honnét vegyem?

- Ekkor tehát fel kell oszlatni a szervezetet - mondá Pulszky.

- Csakugyan azt kell tenni - mondá Cavour.

Pulszky tovább fejtegette, hogy ha július-augusztusig nem lesz háború, Magyarország békét köt a dinasztiával s ősszel koronázás lesz. Cavourt ez sem hatotta meg.

Kossuth a szeptemberi megállapodások által felbátorítva lépéseket tett a horvát határőrezredek megnyerésére is. Hogy itt is akadtak emberek, akik, ha pénzszagot éreztek, mindenre vállalkoztak, azt nem lehet csudálni. Már útban is volt egy horvát főnök, hogy Kossuthtal a dolgot személyesen elintézze. A horvát "hazafi" azt remélte, hogy mintegy 200.000 frankot fog hazavihetni. Vajon gyanította-e Kossuth, hogy erről az oldalról az ő jóhiszeműségével visszaélnek?

Cavour nem tehetett mást, mint amit tett. A helyzet kulcsa nem nála volt, hanem Napóleon császárnál. Kossuth azonban még mindig remélte terve kivitelét, és pedig most már Garibaldi segítségével. Mint 1861. január 7-én Türrhöz intézett leveléből kitűnik, Türr segítségével rávehetőnek tartotta Garibaldit arra, hogy befolyását a királynál és a kormánynál latba fogja vetni, hogy Kossuth terve elfogadtassék.

A szárd kormány nem ment, nem mehetett bele a tervekbe. Cavour ezt tudatta Kossuthtal, valamint azt is, hogy nem akarja, hogy a magyarok Garibaldival összeköttetésbe lépjenek. Ekkor már ugyanis Garibaldi és Cavour közt a legélesebb ellentét volt kifejlődve. Ekkor állt Garibaldi dicsőségének tetőpontján. Tudták róla, hogy nem nyugszik addig, míg Róma és Velence megszerezve nem lesz. Cavour tulajdonképp ugyanazt akarta, mint Garibaldi, de más úton-módon. Cavour államférfi, Garibaldi egy lángeszű és vakmerő kalandor volt. A király hívei azt mondogatták, hogy nem kell Olaszországnak két király: egy Turinban, egy Caprera szigetén.

Garibaldi terveiről egyébiránt a legkalandosabb hírek keringtek. Kossuth turini ügynöke, Pulszky Ferenc is ellátogatott Caprerába s igyekezett meggyőzni Garibaldit, hogy ha ő - Garibaldi - akarja, lesz háború. Ezzel Garibaldinak marsalai expedíciójára célzott. "Igen is - felelt Garibaldi -, de én nem tudtam, hogy Szicíliában kitörésre készülnek s szándékom volt odamenni, mihelyt a lázadás kitör. Most is úgy van. Ha Európa békében marad, én is itt maradok Caprerában. Ha azonban Önöknél vagy Szerbiában vagy Lengyelországban vagy a németeknél a nép felhí és segítségemet keresi, szándékom az, hogy segítséget viszek nekik. - S mi módon tudhatja Ön, hogy valamely nemzet segítségére számot tart? - kérdé Pulszky. - Engem puskalövéssel szokás meghívni, a puskadörgés szavára indulok, amerre a szabadság hí. Én nem veszem magamra a felelősséget, hogy másokra feltoljam magamat, de bárhol küzdjön is a szabadság a zsarnokság ellen, barátaimmal együtt csekély erőmhöz képest részt veszek a harcban." (L. Pulszky, Életem és Korom, V. 72.)

Ez egy circulus viciosus volt. A magyarok azt mondták, felkelünk, ha jön az inváziós sereg. Garibaldi azt mondta, előbb keljetek fel, azután majd jövök. Garibaldi azonban Magyarországon még éveken át a népdalok hőse maradt.

Sajátságos, hogy Kossuth akkor határozta el magát, hogy lakását átteszi Olaszországba, mikor már elenyészett minden remény, hogy az olasz kormánytól segítséget kaphat. "Ha már poraim hazám porával nem vegyülhetnek, olasz földön óhajtanám fejemet az örök álomra hajtani, Olaszhont óhajtanám fiaimnak fogadott hazájául" - írá 1861 januárjában. Márciusban csakugyan elhagyta Londont s haláláig - 33 esztendeig - Olaszországban, nagyobbrészt Turinban lakott.

Nyilván még mindig remélte, hogy eljövend az idő, mikor olasz segéllyel kísérletet tehet hazája felszabadítására. Egy 1861 január 23-án kelt levele is sejteti ezt, mert álláspontját az olasz kormánnyal szemben következőleg precizírozza: "Feladatunknak nem azt ismertem és ismerem, hogy a király kormányával Garibaldi ellen, vagy Garibaldival a király kormánya ellen komplotírozzunk, hanem ismertem és ismerem feladatunknak azt, hogy köztünk s a királyi kormány és Garibaldi közt kombinációt igyekezzünk létrehozni - s e kombinációt a Tuilériák kabinetje által is elfogadtatni, vagy legalább elnézettetni."

Ehhez hozzáteszi: "ellenzem s ellenezni fogom mindig azt, hogy akár Garibaldi, akár Cavour, akár Viktor Emmánuel király, akár Napóleon császár, akár a nagy mogul, akárki a világon hazámat puszta diverzióképpen vérbe, lángba borítsa. Hazámat célnak akarom, nem majomkörmöknek, melyekkel más magának a parázsból a gesztenyét kikaparja."

Cavournak 1861. június 6-án váratlanul bekövetkezett halála végleg lezárta azt a korszakot, melyben az olasz kormány és a magyar emigráció közti együttműködés a komoly eshetőségek közé számíthatott.

Ezzel idő tekintetében összeesik egy másik, a magyar ügyre nézve minden másnál fontosabb esemény: az 1861. évi magyar országgyűlés összehívása. Ettől kezdve Deák Ferenc lett a nemzet vezére. Felirataiban nyert formulázást az a program, mely köré ezentúl a nemzet nagy többsége sorakozott.

Midőn búcsút veszünk az emigrációtól, nem hallgathatjuk el, hogy nagy tévedései mellett voltak nagy érdemei: ébren tartotta a nemzetben a reménynek egy szikráját azokban az években, midőn Magyarországra a kényuralom poláris éjszakája borult. Hozzájárult ahhoz, hogy a polgárosult nemzetek megismerjék Magyarországot, tudomást vegyenek jogairól, jogos aspirációiról. E missziót az emigráció becsülettel betöltötte.

Habár 1861-ben az alkotmány helyreállítása nem következett be, a nemzet nagy többségének zászlaja már az alkotmány békés helyreállítása lett az 1848-i alapon.

Mikor Kossuth irányító szerepe 1861-ben végetért, húsz év választotta el attól a naptól, melyen a Pesti Hírlap megindításával kezébe ragadta a nemzeti haladás zászlaját. Nem sejthette ekkor, hogy életének hátralevő része majdnem kétannyi időt teend ki, mint eddigi egész politikai pályája. A következő 33 év alatt az ő alakja élő, de mozdulatlan szobor volt. Tenni már nem tehetett semmit.

Kossuthnak nem adatott meg, hogy életének napja, ragyogó nyári égbolton megfutott pálya végén, aranyos esthajnalpír fenségében áldozhasson le. A sors könyvében az volt megírva, hogy komor felhőgomolyok mögött bujdokolva borongós ősz hosszú és rideg szürkeségében merüljön alá.

Nem volt ereje hozzá, hogy akkor, midőn idegen segítségbe vetett minden reménye odalett, akkor, midőn le kellett mondania a közvélemény vezetéséről, le tudjon mondani ennek igazgatásáról is.

Kossuth rosszalta, hogy az 1861-i országgyűlés feloszlatásakor az országgyűlés Deák indítványára kimondotta, hogy semmi esetben sem fogja elhagyni a törvényes alapot. Ezt ő buta, lakájszerű nyilatkozatnak bélyegezte. "Mikor a feloszlatási ukázt felolvasták - írja Kossuth "Iratai" V. kötetében - miért nem ugrott fel a határozati párt, sőt minden hazafi, miért nem kiáltotta: "Éljen Kossuth!" E felkiáltás szinte mennydörgésként hangzott volna át Európán.

Minél inkább napirendre tért a magyar és az európai politika az ő 1859-1860-ban megtett kísérletei felett, lelke annál ködösebb és fantasztikus régiókba tévedezett. Az angoloktól, olaszoktól, mindenkitől sokszor kellett hallania, hogy Európa délkeleti részében, hol Magyarország fekszik, szükség van egy nagyhatalomra, hogy tehát a Habsburg-monarchia fennállását egyenesen megköveteli az európai egyensúly. Kossuth tehát 1862-ben előkereste régi írásai közül a Dunai Konföderáció tervét, melyet aztán a Helfy Ignác szerkesztette milánói "Alleanza" - igaz, hogy Kossuth megbízása nélkül - 1862 májusában egész terjedelmében közzé tett.

Kossuthnak ez a kalandos terve nem 1862-ben keletkezett. Első kezdetei tulajdonképp a román emigránsokra vezethetők vissza. Már 1849. július 14-én - tehát a magyar szabadságharc leveretése előtt - Szegeden Kossuth és Balcesco és Bolliac, a román emigráció ügynöke, egy magyar-román békülési egyezményt írtak alá. Ebben már benne van a Dunai Konföderáció csírája. Egy Balceso által a következő évben kidolgozott terv szerint a konföderációban három nemzetiség lett volna: a magyar, a román és délszláv. Magában foglalta volna Magyarországon kívül a román és délszlávlakta egész területet. A szövetséges parlament százötven tagból állott volna, ötven-ötven tagból a három nemzetiség mindegyikéből s felváltva gyűlt volna össze évenként más-más nemzetiség fővárosában. Tanácskozási nyelve a francia, német vagy valamely más, a közös parlament által választandó nyelv lett volna.

Ezt a tervet megküldték Kossuthnak Kiutahiába, ő azonban ily alakban nem fogadta el, hanem maga dolgozott ki egy új tervet 1851-ben. Ily értelemben veendő az, amit Kossuth Vukovicsnak 1862 szeptemberében írt, hogy "a tervet ő iniciálta s lelke egész erejével ajánlja a nemzetnek, hogy fogadja el".

Kossuth tervezete terjedelmes munka. Kiragadom belőle a legérdekesebb pontokat:

Közösen érdeklő ügyek lennének: a szövetségi terület oltalma, a külpolitika, a külképviselet, a kereskedelmi rendszer, odaértve a kereskedelmi törvényhozást, a vám, a fő közlekedési vonalak, a pénz, a súlyok és a mértékek.

Mindent, ami a szárazföldi és a tengeri haderőre, a várakra s a hadikikötőkre vonatkozik, a szövetségi hatóság fogná szabályozni.

A szövetség egyes államainak a küludvaroknál nem volnának külön képviselői, a szövetségi diplomácia egy és közös lesz.

Közös lesz a vámügy, melynek jövedelme az egyes államok közt akként fog felosztatni, miként a törvényalkotó gyülekezet megszabni fogja.

A végrehajtó hatalmat egy szövetségi tanács gyakorolja.

A szövetség hivatalos nyelve felett a törvény alkotó gyűlés fog határozni. A végrehajtó és törvényhozó hatalom gyakorlatában minden tag a saját anyanyelvét használhatja.

A szövetési hatóság székhelye váltakozva majd Pesten, majd Bukarestben, egyszer Zágrábban, másszor Belgrádban lesz.

Ez a terv egy kétségbeejtő helyzetben keletkezett. Mikor 1860-ban, szeptemberben Kossuth, Klapka és Teleki László Couza herceggel alkudoztak, utalás történt erre a tervre. A tervezett szerződés dugába dőlt, de a Couzához való viszony még egy ideig fennmaradt.

Kossuth irataiban említi, hogy 1859 májusában Londonban találkozott az öreg Obrenovics Milos szerb fejedelemmel s ez helyeselte a konfederácionális tervét.

A magyar közvélemény azonban e tervet, midőn az 1862-ben közzététetett, felháborodással utasította vissza pártkülönbség nélkül. Ezen Kossuth hosszas magyarázgatásai sem változtattak semmit.

A magyar közvéleménynek e visszautasító magatartásában kifejezésre jutott az a tény, hogy Kossuth, hosszú távolléte alatt, már elvesztette az összefüggést a nemzet közvéleményével. A nemzet pedig ment a maga útján, mely a kiegyezés felé vezetett. (A konföderációs terv részleteiről l. Kónyi, Deák Beszédei, V. 11-71.l. )

Egyre jobban elkomorult a láthatár Kossuth körül. 1862-ben meghalt Vilma lánya, 1865-ben felesége. Lassanként a menekültek is nagyobbrészt hazatértek. Csak a derék öreg Ihász ezredes tartott ki mellette, de ez is meghalt 1882-ben. Emberileg derült vonás magányának komorsága közepett volt az az öröm, melyet felnövekedett két derék fiában talált. De ezeket is elszólította hivatásuk az apa közeléből. Csupán nővére, Ruttkayné maradt mellette mindvégig.

Élénk mozgalmat keltett 1867-ben a koronázás előtt Deák Ferenchez intézett nyílt levele, melyben a kiegyezésre kimondta az anatémát. Pulszky Ferenc, két éven át hűséges megbízottja Cavournál, felelt meg mesterének támadására. Deák nem felelt, de nyilatkozatot tett közzé, melyben megindokolja, miért nem felel. Ebben a megokolásban tényleg benne van a válasz.

Midőn 1876-ban Deák elköltözött az élők sorából, Kossuth egy cipruságat küldött sírjára. A Helfy Ignáchoz intézett, de a valóságban a nagy nyilvánosságnak szóló levél, melyet ehhez mellékelt, bepillantást enged Kossuth akkori lelkiállapotába s mutatja, hogyan érzett a detronizált régi vezér az iránt, ki utána a nemzet vezére lett. Keserű panaszokat hangoztat az egykori jóbarát ellen, hogy száműzetése alatt soha legkisebb jelét sem adta érdeklődésének iránta vagy családja iránt. "két családi gyász súlya nehezedett rám - úgymond -, részvét hangzott felém öt világrészből, Deáknak nem volt irántam egyetlen részvétszava."

"Lehet, hogy e közönyben része volt annak, hogy egykor párhuzamos utaink ellentétes szögbe fordultak. Lehet, hogy csak vérmérsékletének volt természetes kifolyása." - -

"Negyvennégy év óta ismertük egymást. Negyvennégy év és ilyen negyvennégy év "der ewig still sehenden Vergangenheit", mely az öregeknek világa. Mi tömérdek emlékezet van e keretbe foglalva, mennyi ész- és szívrokonság előbb, mi benső barátság sok éven át, mi éles ellentét utóbb!"

Végül e szavakban foglalja össze ítéletét Deákról: "Ő nem hitt nemzetünk autovitalitásában. Ez nála nem annyira felfogási hiba, mint temperamentum. Ő a boncoló ész és nem az akció embere volt s nem az volt, nem bírhatott mértékkel, kimérni, hogy ennek karja meddig ér. Mert e hite nem volt meg, azért vette fel kiindulási pontul, hogy minden áron ki kell egyenlíteni a differenciákat Ausztriával."

A keserűség, mely e sorokból kiérzik, még nagyobb lett három évvel később a honossági törvény alkotása alkalmából. E törvény kimondja, hogy az a magyar állampolgár, ki 10 évig távol van, elveszti magyar állampolgárságát, hacsak valamely osztrák-magyar konzuli hivataltól tartózkodási jegyet nem nyer.

Nem tagadható, hogy ez a törvény expatriálta Kossuthot. Ez fájdalmasan feljajdult, a politikai izgatás pedig rávetette magát erre a témára. Ráfogta Tiszára, mintha egyenesen Kossuth expatriálása céljából alkotta volna meg ezt a törvényt, mi nem volt igaz. Mégis a Kossuth hontalanítása miatt megindult, minden választásnál kiújult, Kossuthnak nagy számú levelei által is szított izgatás lett az a kő, melyben Tisza lába megbotlott. Tisza egy gyenge pillanatban, hogy véget vessen ennek az évek hosszú sora óta tartó hajszának, 1889-ben megígérte az ellenzéknek, hogy oly értelmű módosítást fog előterjeszteni az 1879-i honosítási törvényhez, mely szerint Kossuthot, mint több város díszpolgárát magától értetődőleg megilleti a magyar állampolgárság. Tisza némi halogatás után állt szavának. Pedig hát Kossuth állampolgársága a jelzett alapon éppen nem volt magától értetődő, sőt ez az egész magyarázat jogi képtelenség volt.

Extratörvény Kossuth kedvéért? - ezt nyilván kissé megsokallták Bécsben. A minisztertanácsban pedig Tisza törvényjavaslatával magára maradt. Levonta a konzekvenciát: leköszönt. S leköszönése néhány nap múlva elfogadtatott.

A turini élőszoborról visszapattant egy löveg s halálra sebezte azt, aki - szándéktalanul - kilőtte.

Kossuth életének utolsó évtizede főképpen Iratai összeállításának volt szentelve. Az a Kossuthra nézve fájdalmas eset, hogy a turini bankok bukása folytán elvesztette különben sem jelentékeny vagyonának legnagyobb részét, 1879-ben egy szerencsés elhatározáshoz adta meg a lökést. Elhatározta, hogy összeállítja és kiadja emlékiratait, levelezéseit. A majdnem nyolcvan éves aggastyán íróasztalához ült, hogy tollával keresse meg, amire szüksége van. Az a vaskos öt kötet, melyet még ő maga írt meg, megbecsülhetetlen forrásmunka a magyar emigráció történetéhez.

Kossuth "Iratai" nem tették a közvéleményre azt a mély hatást, melyet tőlük sokan vártak. Nem mozgatták meg a politikai szenvedélyeket, nem keltették fel a lelkesedés viharát. Mint érdekes történelmi munkát olvasták az emberek, de nagyobb aktualitása már alig volt. Deákhoz intézett híres levele, melyben a koronázás előtt a kiegyezés ellen síkra szállt, annak idején sokkal mélyebben járó és szélesebb körökre kiterjedő hatást tett, főleg erősen aktuális jellegénél fogva.

De természetes is, hogy ezeket a vaskos köteteket csakis a műveltek, a politikai körök, tehát aránylag sokkal kevesebben olvasták, mint azt a levelet, melyet minden lap szórul-szóra leközölt. Kossuth "Irataiban" az emberek már nem láttak mást, mint afféle "vörös könyvet", kommentárokkal ellátott aktagyűjteményét az emigrációnak. Ez már nem hatott Kossuth retorikájával, agitátori erejének közvetlenségével. Itt már nem annyira maga Kossuth beszél, mint inkább az akták beszélnek s ezek - mi tagadás benne - néha ő ellene beszélnek. De az idők és az emberek is mások voltak már a nyolcvanas években. A Garibaldit váró nemzedék ifjai ekkor már kiábrándult férfiak voltak.

A gondolkodó hazafi azonban mindenkor bizonyos csendes meghatottsággal fog lapozni Kossuth "Iratainak" köteteiben. Kossuth egyénisége még mindig egész frissességében lép elénk különösen leveleiben, s ezek érdekes világot vetnek legkivált azoknak az éveknek magyar vonatkozású eseményeire, melyek Napóleonnal való első érintkezésétől Garibaldi aspromontei kísérletéig terjednek. Az agg Kossuth ragaszkodott a negyvenéves Kossuth ideáljaihoz. Nem tudta megbocsátani a nemzetnek, hogy "forradalmat nem akar s minden beszédben, minden feliratban, minden hírlapi cikkében az örökös törvényességet, az örökös ebhűséget, a dinasztiához való tántoríthatatlan ragaszkodást emlegeti, amivel csak azt nyeri, hogy a külföldi hatalmak elvesztik bizalmukat iránta, az osztrák pedig megszűnik tőle félni."

Kossuth, az aggastyán, idézi egy jóbarátja szavait, hogy a mai Magyarország nem érti őt többé, ő maga pedig elismeri, hogy e barátjának igaza van, mert ő sem érti Magyarországot. A gondolatoknak és érzelmeknek ez a kölcsönös eltávolodása, elidegenedése hozzá tartozik minden emigráció filozófiájához. A menekültek görcsösen ragaszkodnak ahhoz az állásponthoz, melyen menekülésük idejében állottak. Az idő pedig halad, a viszonyok változnak, az új nemzedék váltja fel a régiót, a nagy harcok megharcolóját. A nemzet élni akar s hogy élhessen, kénytelen számolni a körülményekkel.

Kossuth emlékiratainak ötödik kötete már az ő halála után, 1895-ben jelent meg. Ez a kötet főképp a villafrancai béke utáni három évet öleli fel. Az e kötetben foglalt levelezéseket Kossuth utólag hosszabb vagy rövidebb magyarázatokkal egészítette ki, melyek sokkal későbbi időből származnak, mint maguk a levelek, s többnyire iratai összegyűjtése közben keletkeztek. A leghosszabb és legérdekesebb ezen okoskodó részek között egy kilencven lapot betöltő értekezés, mely az ún. inkompatibilitási elmélet rendszeres megokolását kívánja nyújtani. ez az elmélet tudvalevőleg abban áll, hogy az osztrák császári és a magyar királyi uralkodói hatalomnak egy személyben való egyesülése Magyarország valódi államiságát objektíve kizárja még akkor is, ha különben a legjobb szándék uralkodik az alkotmány megtartása tekintetében. E nevezetes értekezés utolsó részeit a kiadó - Helfy Ignác - biztosítása szerint Kossuth életének végszakaszában, talán éppen utolsó heteiben írta. Ezek tehát bizonyos tekintetben Kossuth politikai végrendeletének volnának tekinthetők. A szervetlenül egymás mellé sorakozó gondolatok és ötletek valóban már nyomait mutatják bizonyos szenilitásnak, mely végre ily hatalmas szellemnél is beáll. Valószínű, hogy az ötödik kötet néhány lapja valóban a Kossuth kezétől származó legutolsó írott feljegyzéseket tartalmazza. Nagyon jellemző, hogy az a férfiú, aki 1849 óta a Habsburg-dinasztia ellen harcot tekintette élete céljának, legutolsó soraiban, melyeket reszkető kézzel papírra vetett, ünnepélyesen tiltakozik az ellen, mint ha ő e dinasztia ellensége volna. Ő csupán az osztrák császári és a magyar királyi hatalom egy személyben való kumulációjának ellensége.

Kossuth tehát azt az ún. tiszta perszonáluniót, melynek alapján a közjogi ellenzék áll, éppoly határozottan elítéli, mint a Deák vezetése alatt megkötött egyezséget. Ezt a gondolatot Kossuth egykorú államférfiakkal folytatott nagyszámú levelezéseiben ismételve a legnagyobb nyomatékkal fejtegeti. Egyikében e leveleknek Kossuth behatóan bizonygatja, hogy "az 1848-i törvények teljes helyreállítása is Magyarországra nézve nem volna semmi más, mint egy szabadsággyilkos idegen hatalom vontató kötelén való hurcoltatás, akitől csak forradalmi háború által lehet szabadulni." Ha ezeket s ezekhez hasonló az iratokban nagy következetességgel ismétlődő kijelentéseket olvassuk, méltán kérdezhetjük: mi jogon díszítette zászlaját Kossuth nevével az a párt, mely a 48-i törvények teljes megvalósítását hirdeti követelései maximumául? Mi jogon követelte, hogy Kossuth Lajoshoz legalább is közel álló pártnak tekintessék? Hiszen nem tagadható, hogy a magyar ún. függetlenségi párt valamivel közelebb áll Kossuthoz, mint a 67-es pártok. Közelebb, de nem közel. Mert Kossuth inkompatibilitási álláspontját oly kozmikus távolság választja el a magyar országgyűlési pártok mindegyikétől, hogy az e pártok közt fennálló távolsági különbségek számba nem jöhetnek.

Magyarország felszabadítására irányuló törekvései közben Kossuth szakadatlanul arról igyekezett meggyőzni az akkor még csak félig kész Olaszország államférfiait, hogy az olasz állam ereje egyesülve a magyar inszurrekció erejével - Franciaország támogatása nélkül is, ennek puszta elnézése mellett - bőségesen elég nemcsak arra, hogy Velencét Ausztriától elragadják, hanem arra is, hogy Ausztriát teljesen megsemmisítsék. Az események lesújtó bírálatát szolgáltatták e felfogásnak. Jött 1866 és ekkor kitűnt, hogy Olaszország még Poroszországgal szövetségen sem volt képes a maga erejéből megszerezni Velencét, s hogy a csatatéren szenvedett vereségei után csupán Napóleon kegyelmének köszönhette e cél elérését. Ezeket az eseményeket látva, akkor ezt írta Kossuth: "megkapták Veneziát, ehhez már nincs szükségük magyar segítségre. Reményeink csillaga letűnt!"

Ha e szavak igazak, ha Kossuth Velence átengedése után belátta, aminthogy be nem látnia lehetetlen volt, hogy semmi remény sincs Magyarországnak idegen segítséggel való felszabadítására: miért folytatta tovább a harcot a Deák vezetése alatt létre jött kiegyezés ellen? Hisz ő maga mondotta ismételt alkalmakkor, hogy egy erős inváziós sereg támogatása nélkül lelkiismeretlenség volna Magyarország fellázítása, mert ez annyi volna, mint a nemzetet Ausztria bosszújának kiszolgáltatni. Ha így gondolkozott, miért folytatta az izgatást a kiegyezés ellen 1867 után is? Erre feleletül Kossuth a fentebb említett inkompatibilitási elmélettel áll elő. Nos hát minden magyar ember e hosszadalmas fejtegetések s a lord Brougham irataiból vett tudós idézetek nélkül is nagyon jól tudja, hogy Magyarország és a magyar parlament helyzete bizony nem azonos és nem egyenlő értékű Angliának és az angol parlamentnek helyzetével, vagy bármely oly állam helyzetével, melynek uralkodója kizárólag az illető ország parlamentje által megszavazandó hatalmi eszközökre van utalva. Kossuth igyekezett erősen lebecsülni annak a szabadságnak és annak az állami állásnak értékét, mely Magyarországra nézve elérhető volt, s melynek az ország tényleg birtokába jutott, jóllehet tudta s a történelmi események folytán tudnia kellett, hogy más szabadság és más állami lét reánk nézve elérhetetlen volt.

Fénykoszorú ragyogja körül Kossuth Lajos fejét. De ragyogóbb volna ez a fénykoszorú, ha akkor, mikor látta, hogy nincs többé ezen a földön hatalom, melyet Magyarország érdekében harcba vinni lehetne, mikor - mint maga írá - minden remény odavolt: lett volna ereje, lett volna önmegtagadása beszüntetni a merőben céltalan izgatásokat.

De erre nem volt képes.

Érdemeinek túlsúlya azonban tévedései, hibái, emberi gyarlóságai mellett is elég nagy arra, hogy neve elévülhetetlen betűkkel maradjon beírva Magyarország évkönyveibe. Beírva marad az a magyar nép szívébe is, mert az ő bátor keze törte szét a magyar jobbágy társadalom-politikai bilincseit. A magyar földmívelő nem fogja elfelejteni azt, aki szabad emberré tette őt magát és szabaddá tette azt a földet, melyhez egy ősi ösztön szívós erejével ragaszkodik.

Végre Kossuth is meghódolt a természet rideg törvényének. A kilencvenkét éves aggastyánnak s idegenben elhunyt övéinek hamvai hazai földben nyertek nyugvóhelyet. A halál másoknak leszállás egy sötét sír éjszakájába, neki megtisztulást jelentett a hosszú küzdelmek alatt rátapadt salaktól s felemelte őt oly magaslatra, hová kicsinyes irigység fel nem hatol. A mauzóleum, melyben hamvai nyugosznak, egykoron szentély lesz, mely előtt meghatottan állanak meg a késő unokák.

(További közlemények következnek.)

 

[*] * Óváry Lipót 1849-ben mint igen fiatal hetedik osztálybeli pápai diák beállott honvédtüzérnek s az augusztus 2-i debreceni csatában mint súlyosan sebesült orosz fogságba, majd mint felgyógyult az osztrákok kezébe került, kik a budai József kaszárnyában három hónapon át a legembertelenebbül kínozták. Emiatt annyira el volt telve gyűlölettel az osztrákok ellen, hogy az olasz háború kitörése után barátja, Dunyov ezredes meghívására - ki öt évi börtön után amnesztiát kapva kiment Olaszországba - sietett a megalakult magyar légió zászlaja alá.
H. I.