Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 11. szám · / · Ady Endre: Szomoru ódák valakihez
Jaj, most hallgatsz el, te, világgal megtelt
Mennynek megduzzadt terhes ember-mása,
Sötéten szállongsz, vészharangod alszik
S önmagadnak vagy bus döbbenete.
Olyan gazdag vagy, hogy nyelved megnémult,
Jaj, félsz szakadni szegény, érett felhő.
Kongass elébed, vállald már a sorsod,
Rázd meg szíved, te: fájdalmas Én.
Ha most huznád meg harangját szivednek,
Halál-angyalok szárnya búgna kórust
Az Élet részeg, égverő dalához
S megtátongna az ördögmély-titok.
Tarajos felhők alat fojtott szívvel,
Gubbadt szíveddel, e véres haranggal,
Tántorodottan, önterhességedtől,
Özönt késleltetsz, vén harangozó.
Sötét a felhő: Istennek felhője,
Bus a harangod: Istennek harangja,
Ontsd a felhődet, kongasd a harangod
Éld a sorsod, éld el a szived.
Égzengéssel vak éjszaka boruljon
Fényes délórán s zuhogjon özönviz
S megkönnyűlt végzet szörnyü zsivajában
Sikoltson végsőt a bomlott harang.