Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 11. szám

Ignotus: Restauráció

Egy nagyeszű szerzetesnek, kinek nevét nehány év óta sokat emlegetik nálunk, egyszer (a hely s az alkalom is érdekes volt, de erre most ki nem térhetek) a következőket mondtam:

- Egyet megengedek. A katolicizmus rothasztó és sorvasztó hatásáról szóló legenda csak legenda. Ha katolikus uralomról van szó, a radikalizmus mindig Spanyolországot emlegeti példának. Ez elfogultság. Aki megteszi az utat Budapestről Ostendébe, átmegy a Tuladunán, mely Magyarországnak föltétlenül legműveltebb része, átmegy Ausztrián, Bajorországon, a Rajna-vidéken s Belgiumon, mind csupa igen kultivált országokon, melyeket felvet a jómód és az egészség. Ezek a földek katolikusok s nem ártott meg nekik. Ezt nem lehet letagadni.

Ezeket mondtam az okos szerzetesnek, s azt hittem, valami igen nagyot, bölcset, tárgyiasat, elfogulatlant s igazságost mondok. De az okos férfi - mert tele van férfias jókedvvel és harci kedvvel - mosolyogva csóválta a fejét:

- Téved, fiam, ez semmit sem bizonyít. Katolikus uralomról beszél. Hát volt valaha a világon a földnek csak egy arasznyi területe is, melyen az igazi katolicizmus igazán uralkodott volna? A katolikus uralom még nincs is kipróbálva, s az is a baja a világnak, hogy soha sehol katolikus elvek egészen át nem hathatták!

Így szólt a nagyeszű barát s én megdöbbenve kaptam homlokomhoz. Annyi mindenre gondoltam már életemben, de ez még sosem jutott eszembe. Pedig, ha betű szerint vesszük, van benne valami. Alkalmasint úgy van, hogy a katolicizmus, a maga elvi tisztaságában s teljességében még soha sehol nem uralkodott. De ha így van, akkor jó volna tudni, hogy mi tulajdonképp a katolicizmus a maga elvi tisztaságában és teljességében? S a nagy katolikusok, a nagy szerzetesek, a nagy egyházi harcosok hogy' tudtak megpaktálni azokkal a világi uralmakkal, melyek, mint minden relativitás, a maguk fogyatékosan katolikus mivoltával, csak kompromittálták az abszolút katolicizmust?

*

Sokat kell erre gondolnom, mióta elhangzott a tétel, hogy a magyar kultúrának alapja a pozitív hit s a magyar nemzeti szellemnek egyik forrása a kereszténység. Ez, ha történelemről van szó, igaz. Minden kultúrának alapja a pozitív hit, mert a kultúra s a hit kezdetei összeesnek, s a vallásból csak lassan különböződött ki a politika, a tudomány, az igazságtevés vagy az orvosi mesterség. Hasonlóképp igaz, hogy a magyar nemzeti szellemnek egyik forrása a kereszténység, sőt a történelemnek szinte látó szemmel lehet ellenőrizni azt a pontját, mikor a magyar szellem a kereszténységből meríti kultúrképességeit. A tétel tehát, ismétlem, történelminek igaz. De a politika nem történelemtanítás s nem múltkutatás. A politika nem annak mestersége, ami már megtörtént, hanem azé, aminek most kell megtörténnie. Nem ér semmit elmúlt tételekkel, mert csak gyakorlati parancsok szerint cselekedhetik. Elméletben s a múltra nézve megáll, hogy a magyar kultúra alapja a pozitív hit s a magyar szellem keresztény szellem. De mit jelent, mit jelentene, ha cselekedni akarnak e szerint, parancs gyanánt a jövőre nézve? Minden parancs két csoportra futtatja szét a dolgokat. Olyanokra, amiket szabad s olyanokra, amiket nem szabad. Ha politikai parancsul áll előttünk a tétel, hogy a magyar kultúra alapja a pozitív hit s a magyar szellem egyik forrása a kereszténység, akkor csak abban a hangzásban van értelme, hogy a pozitív hit s a kereszténység maradjon is ilyen alap és forrás - s ha már nem volna ez, akkor ilyen gyanánt helyeztessék vissza. S akkor a kérdés az: mi szabad, s mi nem szabad, mi lehet s mi nem lehet, mi muszáj és mi tilos, ha a kultúra alapja a pozitív hit s a nemzeti szellem forrása a kereszténység? Szabad-e olyan tudományt művelni, szabad-e olyan meggyőződést vallani, szabad-e olyan törekvésben fáradni, mely nem egyezik a pozitív hit tételeivel? Szabad-e a magyar nemzetet olyan e világbeli becsvágyak felé terelni, melyek nem egyeznek a kereszténység lemondásával? Ha a betű szerint akarnók követelni e tételt, a leglehetetlenebb helyzetekbe jutnánk s le kellene tennünk mindenről, amink van, s mindenről, amik vagyunk. Ha pedig csak relatíve akarunk ezzel kompromittálni (s nyilván kell, mert alkalmasint van valami oka annak, hogy épp úgy, mint az én nagyeszű páterem szava szerint a katolicizmus még soha sehol egészen és igazán nem uralkodott, a pozitív hit s a kereszténység sem uralkodott soha sehol igazán és egészen), ha mondom, a pozitív hitnek s a kereszténységnek csak valamely realitásában kompromittálunk, akkor olyasmik következnek el, amiknek igen kevés közük van akár a kultúrához, akár a nemzeti szellemhez. Elkövetkezik tudniillik egy szűkkeblű, kultúrellenes, műveltség- és szabadságfojtogató papi uralom, felekezeti zsebrákság és türelmetlenségi gerillázás. S fejlődésmegakasztó ellentét a társadalom szükségei és intézményei, erői és erőviszonyai, duzzadásai és keretei, kívánságai és lehetőségei között. Vagyis az ellentét, melynek felhőfeszültségéből a forradalom villáma szokott kipattanni.

*

Elvontan vagy általánosságban igaz tételekkel a politikában nem érünk semmit. Azt kell nézni, hogy a gyakorlatban mi húzódik az elvont tétel mögé? A pozitív hit s a kereszténység restaurációjának rendszere, ha politikai rendszer legyen, rendszeres ellentállást jelent minden társadalmi, gazdaságos, tudományos és művészi haladás ellen, mert e haladással egyaránt változnak az erkölcsi felfogások, egyaránt dőlnek meg tekintélyek, egyaránt omlanak össze az intézmények, melyekbe a mai pozitív hithez s a kereszténységhez képest éppoly romlást és romlottságot jelentettek, mint a mai radikalizmus. A hit, az erkölcs, a nemzeti szellem nevében a restauráció oltalma és hatalma alá mik menekülnek? Hatalmi viszonyok, melyeknek a mai fejlődés közepet már nincs jogosultságuk. A kényelem, melyet az új dolgok s az új emberek keresetében, jelentőségében, tekintélyében és hatalmában ingatnak meg s borítanak el. Az öregség, melyet a fiatalság fölöslegessé és nevetségessé tesz. Osztályok, melyeknek az alattuk állókkal, termelési módok, melyeknek a velük szemben állókkal, uralmak, melyeknek az eddig őket szolgáltakkal osztozkodniok vagy egyezkedniök kellene. Egy nagy, egy utolsó, egy kétségbeesett, elszánt és mindenre eltökélt féltékenységi felzúdulás ez a restaurációs törekvés; hol tudatosan, hol (s nyilván nagy részt) öntudatlanul a magyar nemzet élete, fejlődése és boldogulása ellen való általános és mindenünnen összefogódzó szervezkedése mindennek és mindenkinek, aminek s akinek hatalmát, jelentőségét, képességét, specialitását, kiváltságát, megszokását, kényelmét, biztosságát, ellátottságát, uralmát, tekintélyét, túlsúlyát, mértékét, világnézetét és boldogulásának eddigi módjait és lehetőségeit a nemzeti fejlődés szükségei és termékei meghaladják, megzavarják, megdöntik, eltolják, lefokozzák, árnyékba vetik, kikezdik vagy megsemmisítik. A politikai, a társadalmi, a gazdasági, a tudományos, a felekezeti s a művészetbeli reakció összetalálkozik, összefolyik, egyik a másik tartományába áttolakodik - s mialatt az értelmiség a hazafiság, az erkölcs, az igazság, a szépség s a szeretet nevében háborog az új törekvések sivár kenyér-materializmusa ellen, talán maga sem tudja s talán maga is elcsudálkoznék, ha megmagyaráznák neki, hogy a legszublimáltabb szentségekben igazán a kenyerét félti.

*

Mindenütt a világon, de nálunk különösen, és meg kell adni, nagy okkal. Ennek az országnak nincs egyéb vagyona, mint a földje, s ez jórészt a nagybirtokosoknak s az egyháznak a kezén van. Haladás, fejlődés és változás pedig, bármilyen téren való, azt jelenti, hogy pénz kell, sok pénz kell, mind több pénz kell. S ezt csak onnan lehet venni, ahol van.

S ezért van valami tragikomikum abban, hogy nálunk a reakció most igyekszik megpaktálni a militarizmussal - megad neki mindent, hogy befelé aztán ne kényszerítse semmire.

Hiába minden. Szociálpolitika, új művészet, szabad tudomány, politikai egyenlőség: semmi nem oly felforgató, mert nem kerül annyiba, mint a militarizmus. Mint ahogy Angliában a dreadnoughtok ölik meg a felsőházat s teremtik meg a demokráciát: az új hadi terhek, melyeknek most előszerénykedő csekély kezdetei is összeroppantják a mai magyar teherviselő rendet, előrelátható s elkerülhetetlen megnevekedésükben forradalmi felbomlást okoznak majd a mai magyar vagyonmegoszlásban. Ez óhatatlan - s bárhogy fogunk ma államot s még felsőbb hatalmakat is a nagy restaurációba: igen rövid idő dolga, hogy fölülről s legeslegfölülről hirtelen olyan radikalizmus induljon meg, aminőt a szabadkőművesek nem megindítani, de megálmodni sem tudnak. A nálunk összekristályosodó restaurációnak magja voltaképp a külföldi kárukon okult s hozzánk menekült idegen kongregációktól megindított védekező támadás a magyar egyházi vagyon körülbástyázására. Ez a védekezés nagyon is megokolt - de mulatságos, hogy a veres nyakkendőktől s a vakoló kanalaktól vadul s nem veszi észre, mint vonul föl ellene, a hermelin palástot s a tábori ágyút.