Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám

Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött
Regény

Egy percre valami terhes csönd lett. Mindenki úgy fogta fel a tanító szavát, hogy ő akar férji jogai s kötelességei szerint elébe vágni a társaságnak. Megérezték, hogy tovább mentek, mint amennyire a közönséges emberi tisztesség engedi. Mert hiszen tudják ugyan, hogy Veres Pál nagyon türelmes férj, s ennek bizonyára oka van. De azért mégiscsak ő a férj, s ha akarja, szétugraszthatja az egész kompániát.

Megörültek neki, hogy nyílt az ajtó s vendég jött.

Sovány, beteges arcú úri nő lépett be.

- Szervusz, Toncsikám! - kiáltott fel a háziasszony és túl élénken sietett elébe.

- Á, Dvihallyné őnagysága! - mondta a házigazda s abban a percben kisimult az arca, és menekült, örömmel a perctől, amikor kénytelen volt valami terhes indulattal gyötrődni. Nem élet úgy az élet. Az embernek megfájdul a feje és elromlik a kedve. Nem lehet másképp megélni, csak felületeskedve. Röpködni, ugrálni s minden igazi gond és gondolat elől elszórakozva szökni. Így még csak tűrhető az élet, de hogy az ember egy percnél hosszabb ideig feszüljön neki valami kemény dolognak! A tanítónak ragyogott az arca, mikor barátjának feleségét üdvözölte, mintha igazán szerencse érte volna.

Az urak mindnyájan felállottak és kezet fogtak a vendéggel. Ők is megkönnyebbülést éreztek, mintha lidércnyomástól menekültek volna. Ez a felszabadulás a házigazdából ömlött szét, s mégis szinte túlzásnak tetszett, hogy Veres annyira fesztelen és vidám. Amint a vendégről sorra rájuk esett mosolygó pillantásai önkénytelenül keresték a mélyén lappangó gyűlöletet. Nem találták semmi nyomát. A házigazda ismét házigazda lett, aki egy pillanat alatt kizökken a házi pörpatvarból, a családi élet égető gondjából, s mihelyt ajtót nyit rá valaki, rögtön azzá a boldog emberré alakul, aki csak egy van ezen a világon, akinek az ingét keresi a mesebeli király.

- Isten hozta nálunk! Na, ez nagyon szép, hogy egyszer már bekukkan hozzánk. Brávó, kedves komámasszony! Ideje valaha ki is mozdulni hazulról, de most iszunk ám egy jót a komámasszony egészségére! A rézangyalát!

Az albíró megfogta a vendég sovány, ráncos, kilúgozott kezét s halkan elmorogta a nevét.

- Nem ismered az albíró urat? - kérdezte a háziasszony. - Ma nagyon kedves ember volt az albíró úr, az uram elcipelte hozzánk és nem tiltakozott ellene. Pedig itt majd megöli az unalom.

- Ellenkezőleg, nagyon is jól érzem magamat!

- Koccintani, koccintani! Teringettét, az albíró úr már sose issza ki a poharát. Há, nem úgy verik a cigányt! Ki kell inni! A macska rúgja meg!

Nevettek. Aki ebben a percben látta őket, nem is álmodhatta, hogy érdek és ingerültség, féltékeny harag és halálos gyűlölet hangulata volt valaha közöttük. Fesztelen és boldog társaság volt együtt, amelynek egymáshoz semmi köze, hát vidámak tudnak együtt lenni.

- Ó, én bizony már csak nem iszom! - mondta a vendég hölgy. - Nem bizony, köszönöm szépen.

- Az nem iszik - mondta Dvihally, a felesége felé intve a poharával. - Még ha az orvos rendeli, akkor se lehet beleönteni egy csöppet se.

- Na, hát akkor igyuk meg az ő részét is! - kiáltotta a házigazda. - A rézangyalát! Az ő kára! A mi hasznunk!

Összeütötték a poharakat s a két asszony bement a nyitott ajtón a belső szobába.

- Hogy vagy, Toncsikám? - kérdezte a háziasszony s odább tett egy-két könyvet a kerek asztalkán.

- Meg vagyok valahogy - sóhajtotta a vendég olyan hangon, mintha csöpp tüdeje sem volna s akkora bánattal, mintha temetés lenne a házában.

- Hát a cseléded, az Ágnesed megjavult már?

- Á, nem lesz abból semmi! Annyit mérgeskedek, hogy már azt hiszem néha, elvisz az ördög. Csak képzeld, az elébb is mit csinált. Van egy vekkerem, már nagyon öreg, nem jár másképpen, csak ha a tetejére állítja az ember. Hát kimegyek az elébb a konyhába, éppen eltörülgette az edényt és a bitang ahelyett, hogy behordta volna a helyére, hát csak a kezébe veszi az órát és lecsavarja a srófokat róla s elkezdi piszkálni. Mit csinálsz te! mondom neki, ahogy benyitok, hogy mi van már, hogy olyan csend van abban a konyhában. Hát elképzelheted, hogy a guta majd megütött, mikor látom, hogy az órát piszkálja. Mit csinálsz te. Hát csak elkezd röhögni, hogy majd meghasad, azt mondja, hogy meg akarom csinálni.

Elhallgatott, mert úgy érezte, hogy mindjárt epeömlést kap.

A háziasszony nevetett s egyúttal méltatlankodott.

- Hallatlan, micsoda bitangok! Hát osztán.

- Hát elvettem tőle és nézem, forgatom, nem jár! Már azt is elrontotta! Hát képzeld, most már nem jár az óra, csak ha az ember az egyik oldalán állítja felfordítva.

- Sok méreg van a cselédekkel.

- Ennyi még nem volt soha eggyel sem! Ez olyan, mint egy ördög. Mióta betette a lábát hozzám, azóta nincs a helyén semmi, keresem a portörlőt, nincs, keresem a pohártörlőt, nincs. Hol van? Hát nincs. A szoknyám aljával letörülöm utána a port! Hát tudod, de ujjnyi vastagon van a fehérség mindenen. Azt mondom neki, hogy ebédre bableves lesz, hát tisztítson krumplit. Szoktunk bele tenni.

- Én is szoktam, úgy jobban szeretjük.

- Na, hát mondom, tisztítson krumplit a bablevesbe. Jó. Később meg eszembe jut, hogy én nem ehetek babot, mert a gyerek mindjárt sír, olyan keserves ez a szoptatás, igazad van, hogy neked egy sincs. Ilyen öregasszonynak, mint én vagyok, még mindig gyereket szoptatni!...

Egy pillanatig hallgatott, felsóhajtott, aztán megszólalt:

- Ja igaz, mondom, tisztíts krumplit, Ágneska. De azután eszembe jut, hogy én nem ehetek babot, hát legalább főzzünk egy kis gulyást, abból majd eszem valamit. Hát mondtam neki, hogy Ágneska, gulyás lesz. Hát a bab nem leves lesz, hanem vastagétel. Még rá is kérdeztem, hogy érted? Persze, ő mindent ért, de semmire se figyel. Hát tudod mit csinált az a bitang? belefőzte a krumplit a cuspájzba.

- Na hát, az szemtelen.

- Mikor jól tudja, hogyha cuspájznak főzzük a babot, akkor nem teszünk bele krumplit.

- Akkor én se főzök bele!

- Kiadom neki a pelenkákat, hogy mossa ki. Most, hogy el akartam jönni, most húzom ki a szennyes láda mellől. Igazán majd megüt a guta. Ennyi bitangságot még nem értem! És csak röhög, csak röhög, csak úgy sikít, mikor valami rosszat tesz, majd kicsattan a kacagástól. Hogy az egy szőnyeget egyenesen húzna valaha! Na, és azok a fülek! Mindenfelé felkunkorodva a szőnyeg sarka! Már úgy összetörte a szőnyegeimet, hogy soha ki nem simulnak. Semmit sem kímél, semmire nincs gondja, mindent szándékosan összezagyvál, már olyan pokol az életem, hogy most is azért jöttem el hazulról, hogy egy kicsit kiszellőzzek.

- Na, hát mért nem kergeted már el?

- Mit csináljak - nyögte, mintha valami nagy betegség lázában beszélne s azt vallaná, hogy nem lehet szabadulni a betegségtől, azt már el kell tűrni, míg magától nem fordul jobbra vagy balra. - Mit csináljak, ha nincs más. Honnan vegyek egy másikat, hisz egyik rosszabb, mint a másik. És nyolc forintot kell neki fizetni, és ma azt mondja, hogy ő elmegy Pestre szobalánynak!

A háziasszony felkacagott.

- Szobalánynak! Na, annak való éppen.

- De képzeld - sírta tovább a vendég -, azt mondja, hogy ő Pesten mindjárt kap tizenkét forintot.

- Majd mit mondok.

- Hogy a Matykó-lány is annyit kap.

- No, az is egy nagy bitang.

- Olyanok ezek ma mind. Jó neked, hogy csak magad vagy, de én az öt gyerekemmel hova legyek... És még most is szoptatni!... Igazán olyan kíméletlenek ezek a férfiak. Nem bánják a szegény asszonyt. Csak már elvinne az ördög, hogy ne lennék itt, hogy ne enne a méreg avval a bitanggal is. És pákosztos, ma megint, ahogy délbe kimegyek, min kapom rajta, a kezében egy kanál és ott a forralt tej egy lábasban, hát csak lekapja a tej pilléjét, befalja és úgy tesz, mintha semmit se tett volna. Hát ne üsse meg az embert a guta. Amit csak kihoz ebédről, az mind elfogy. Igazán, tegnap alig kóstoltuk meg a saláta cuspájzt, kimegyek, mikor eszik, hát színig, de színig van rakva a tányérja és falja befele, csak úgy csorog a két szája szélén a lé és úgy telerakja a pofáját, hogy már nem bírta nyelni, és fog egy nagy karé kenyeret s azzal nyomja lefelé a torkán. Ugyan te, mondom neki, hát nem tudsz legalább szebben enni? Tudok én, azt mondja és elkezd röhögni, hogy majd kipukkan. Ha, hát ez az én sorsom, hogy ilyenek csináljanak bolondot belőlem.

A háziasszony a legfeszültebb figyelemmel hallgatott.

- Jaj, én olyan jól vagyok evvel a takarítónéval, mintha nem is volna. Ez a legjobb; csak elvégzi a dolgát és megy. Örülök, ha már nem látom.

- Hát te csak szerencsés vagy mindenben. De lenne csak öt gyereked, az se maradna nálad. Nem is lenne elég. Nekem, mikor még csak egy-két gyerekem volt, cselédre se gondoltam, azt se tudtam, mi a cseléd. Kínlódjon velük az ördög. De most!

Az albíró belépett hozzájuk.

- Titkokat tárgyalnak a hölgyek?

- Bizony, mégpedig nagyokat! - kacagott fel a háziasszony. - Magának valók. Kár, hogy nem hallotta.

- Valami nagyszerű - mondta az albíró és beleült a fotelbe, amelyet a háziasszony elébe mozdított -, mikor a hölgyek házi dolgokról beszélnek. Szóba jönnek a cselédek, a férjek, azután természetesen a ruhák, a barátnők, a pletykák.

- Ugyan, honnan tudja azt maga?

- Ó, én is voltam kisfiú valaha és akkor mindig az édesanyám szoknyája mellett guggoltam.

- Azért lett magából olyan nagy szoknyahős!

Az albíró nevetett.

- Úgy gondolja.

- Hallottam! Maga is jóféle csapodár lehet. És ahelyett, hogy a lányok körül forgolódna, mindig az asszonyok után szalad.

- Asszonyok után?

- Hát hiába, nem az szép, aki szép, ugye, Toncsi?

- Hanem az, aki tetszik az embernek! - mondta Toncsi.

- Aki szép, az tetszik.

- Aki tetszik, az szép maguknak.

- Na, jól van. Maga szép és nekem tetszik. Most már szeretném tudni, azért szép, mert nekem tetszik, vagy azért tetszik, mert szép.

A háziasszony minden szó után hangosan felkacagott. Nem is tudott felelni, akkorára megjelent az ajtóban a káplán.

- Pardon kérem - dugta be a fejét -, itt olyan érdekes társalgás folyik, hogy én is bátor vagyok...

- Maga csak maradjon kinn. Mit ért maga azon a nyelven, ahogy itt beszélnek. No, még az kellene, hogy a szent kis káplánokat elrontsuk.

A káplán képtelen volt a legcsekélyebb élcet kivágni is, hát csak mosolygott.

- A szentek gyakran romlottabbak, mint az ördögök! - mondta az albíró.

- Na, ebben igaza van! - kiáltott fel a háziasszony s ragyogó, meleg tekintettel nevetett a káplánra.

Az albíró elkomorodott. De csak egy kis arcrándulással tűnt ez fel rajta. Azt pedig csak a vendégasszony vette észre, aki nagy figyelemmel vizsgálta az albíró arcát.

- Üljön hát le! - mondta az asszony a káplánnak s az abban a percben engedelmesen le is ült.

- Vajon hát történt valami az éjjel? - mondta magában az albíró.

Az asszony barna szeme odacsillant rá s ő abban a percben elfelejtett mindent.

- Nagyon bájos lakásuk van - mondta minden gondolkozás nélkül.

- Igen? - nevetett az asszony, aztán lebiggyesztette a száját. - Ronda, ócska ház.

Az albíró elkomolyodott s körülnézett a boltíves szobában. Értette az asszonyt. Messziről látni, képnek szép és kedves az efféle zug, de egy egyszerű asszonykának nem ilyen vágyai vannak manap. Fényes, világos, tiszta lakás, tükörablakok és erkély. Talán igaza van.

- Majd lesz már szép lakásunk - mondta Dvihallyné -, az új épületben.

- Lesz! - szólt gúnyosan a háziasszony. - Csak azt várd. Majd a polgármester, azt hiszed, eltűri, hogy a tanítóknak szebb lakásuk legyen, mint neki van. Az belepenészedett a maga ócska házába, hát nem is akarja tűrni, hogy valaki jobb lakást kapjon. Hát csak ott volt a gimnáziumépítés. Az igazgató lakását úgy elrontották, hogy alig lehet használni. És csak azért, mert irigyelte, hogy egy tanárnak úri lakása legyen.

- Honnan ismeri az igazgató lakását? - kérdezte az albíró.

- Ismerem, mi köze hozzá.

- Pardon!

Az asszony jóízűen nevetett s békítve tette hozzá:

- Ne akarjon mindent tudni, mert hamar megvénül.

De míg ezt mondta, az arca szórakozott lett s arra gondolt, hogy el kellene mennie neki magának az igazgatóhoz. Akkor talán nem csinálnának semmit a kis sógorával.

- Hát az így megy? - kérdezte az albíró. - Ilyen kicsinyes privát-piszkolódásból csak nem merne senki afféle komiszkodást kezdeni.

- Ajjaj! Persze, hogy nem merne! - kacagott fel a háziasszony. - Tudja, milyen nehezen kapta meg a város a katonaságot? Nem? Hát tudja, az úgy volt, hogy valamikor már a császár magától elrendelte, hogy Ilosván katonaság legyen, mert Ilosva természetesen olyan nagyszerű hely, hogy el se lehet képzelni katonaság nélkül. Az ám, de akkor a város azt szavazta, hogy köszönjük alássan, nem kérünk belőle. Most osztán, mikor ők kívánták meg a hadsereget, odafenn mondták, hogy nincs eladó katona! Hű, micsoda utánjárásba került, míg a herceggel valahogy ki tudták csinálni, hogy tegyék ide a katonaságot. Nem is kaptak, csak honvédséget.

- Hát mért nem kellett először nekik akkor a katonaság?

- Mert akkor még fiatal volt a polgármester felesége. Hát féltette a tisztektől.

Hangosan nevetett.

- És tudja, hogy most miért kell a katonaság?

- Miért?

- Mert eladók a polgármester-kisasszonykák. Hátha valami tisztecskét meg lehetne szerencsétleníteni velük!

Az ajtóban megjelent az öreg pap.

- Ej, ej - mondta papos szelídséggel -, milyen jól mulatnak! és minket ott hagynak unatkozni.

- Üljön ide mellém, szent atyám! - mondta a háziasszony, aki már szeleskedett.

A pap egyáltalán nem vette tiszteletlenségnek a tréfás szót, hanem igyekezett gyerekesen viselni magát s tréfálva csücsült le a fotelbe.

- Hadd fiatalodjak - mondta.

- Bizony, nem ártana - csípett a szemével a menyecske.

- Nem, bizony - mondta a pap -, mindjárt több becsületem volna az asszonyok előtt.

- Na, hát az most is van elég. De nem az a fontos a menyecskéknek! Nem a becsület!

A komoly Dvihallyné már hozzá volt szokva, hogy barátnője fesztelen a legidegenebb férfiakkal szemben is, de azért ezt már mégis megsokallta.

- Hogy van a nagytiszteletű asszony? - kérdezte síri hangon.

- Köszönöm - mondta az öreg pap lehűlve s kedvetlenül tette hozzá. - Küszködik a köszvénnyel.

- No, majd mi is azt tesszük annak idején! - kacagott fel a háziasszony

- Maga sose lesz öregasszony! - mondta a pap.

- Remélem is.

- A rézangyalát, az én feleségem! öregasszony! - szólt be a másik szobából a férj, mintha csak hallgatózott volna! - Idehozom már a poharakat, mert mi ketten odabenn nem győzzük meginni az összes pityizálni valót.

Dvihallyt a felesége félve nézte. A magas, komor ember szárazon lépett be s leült magának egy kemény székre. A felesége tudta, hogy régen érdeklődik a barátnője iránt, de most csodálkozva látta, hogy nem is titkolja rosszkedvét és irigységét. A szegény elnyűtt asszony tudta, hogy most napokig morózus lesz az ura s keresztet vetett magára. Istenem - sóhajtotta elszántan a lelke mélyén -, öt gyerek is sok! Mit csinálok, ha megjön a hatodik is...

A háziasszony eleven volt, mint a kéneső. A szeme csillogott, az arca piros lett, ötletesebb volt, mint bármikor életében. Egyszerre le tudta kötni mindenik udvarlóját s olyan gazdagnak érezte magát, hogy ez a délután egész életére kifizetheti: megmarad a múlt boldog önérzete! Volt idő, mikor fél tucat férfi tülekedett egy pillantásáért.

Míg ők vidáman verekedtek apró csatázó szókkal, egyszerre csak egy félszeg kislányka toppant be. Tizenöt éves fejletlen leányka volt, foltos fehérpiros arcocskája lángvörös lett, mikor a nagy társaságot meglátta s apró szemei csak pislogtak zavartan, mint a fogságba esett madárkáé.

- Á, Marica, a kis Maricuka! - kiáltott a házigazda. - Mit hoztál, Maricám! Mit csinálnak apukáék?

A háziasszony felállott és elibe sietett a leánykának. Ez félve és rendkívül halkan, úgy, hogy maga is alig értette, mit mond, ott az ajtóban szólott:

- Mamuka átküldött, hogy tessék megkezdeni a horgolást, itt nem tudom, hogy jönnek a pálcikák...

Olyan rémülten beszélt és olyan kétségbeesetten nézett fel a néni arcára, hogy ez elnevette magát, aztán gyöngéden derékon karolta és átvitte magával a másik szobába. Ott megállott az ablak előtt, s mivel már erősen alkonyodott, megerőltető nézéssel vizsgálta a mintát.

- Fiacskám, ez nagyon egyszerű - mondta, s hangjában benne volt a tapasztalt nő vigasztalása, hogy nem kell megijedni a férfiaktól, hiszen azok nem is olyan komoly veszedelmek az emberre, mint ilyen kis buksi fővel gondolja még a lányka. A kislány abban a pillanatban elfeledte zavarát és ijedtségét, és értelmesen figyelt a magyarázatra. Rögtön megértette a horgolás figuráját, mert nyílt eszű kis lány volt, s egy perc múlva már tudta is, mit kell csinálnia.

- Kisztihand - mondta, s azonnal sarkon fordult. Ment, mintha itt se lett volna. A tanítóné kissé komoran nézett utána, megbántotta ennek a gyereknek a közömbössége. Megkellett éreznie, hogy nem respektálja őt eléggé. Ebben a kislányban már, mint a tenger vizének cseppjében, benne volt a kisváros arisztokráciájának minden gőgje. Az a tengervíz keserűségével és savával telített gőg, amely fanyarra húzza össze az ínyét annak, aki belekóstol. Ennek a gyereknek az apja csak egy uradalmi gazdatiszt, de a családi szellem olyan előkelő, mint magánál a hercegnél. Ez már tudja, hogy tőle leereszkedés, ha átszalad a tanítónéhoz s kitüntetés az a bizalmasság, hogy megkérdezi tőle, mi baj van a pálcikákkal. Magától is kitalálhatta volna, de mért találja ki, ha így könnyebb.

Hja, ez az a nagy boldogság! Azért ő mégiscsak tanítóné. És ha húsz férfi szalad is utána, mégse emelkedik vele a tekintélye. Inkább alászáll. Könnyelműnek fogják tartani. A nyavalyások! mondta magában, s hirtelen gyűlölködve nézett a kislány után. Persze rajtuk nem akad meg senkinek a szeme. Az anyjának olyan arca van, mint egy szőrös majomé. Soha nem mert az urán kívül férfi ránézni. És mégis ebben a percben dühösen irigyelte, hogy az az asszony tagja a legfelső társaságnak ebben a városban és nem adta volna vissza a vizitjét!... A legképtelenebb sértés a kisvárosi társadalomban, amit nem lehet elfeledni. Kis elégtétel volt neki, hogy már ő sem adta vissza a vizitjét nehány fiatal párnak. Sajnos, csak amolyan jobb családból való iparosok voltak azok, de reszketve várja, hogy egy valóságos rangbeli úriasszonnyal tehesse meg valahol. Az ablaka alatt állott és összeszorítva fogait kinézett a templomra. Egy pillanat alatt úgy elromlott a kedve, hogy alig ismert magára. Kedve lett volna kiadni az egész társaságnak az útját s leborulni a rozoga díványára és sírni, sírni. Fogcsikorgatva.

Lépéseket hallott a háta mögött és csikorgott a padló. Mindjárt gondolta, hogy a pap jön. Csakugyan az jött.

- Hát az én kis báránykám?... mit csinál itt!

Hamar letörülte zsebkendőjével az arcát, szemét, feldúlt arcából megsápadva nézett vissza.

- Oh, istenkém! Csak nem történt valami!... - döbbent meg a pap.

- Nem.

- Édes gyermekem - mondta a pap s elhallgatott. Zavartan, hosszan bámult az asszonyra, aki előbb élesen nézett a szemébe, aztán elfordította a pillantását.

- Édes gyermekem - morogta újra a pap s felforrt a vére a saját hangjában megcsikorduló érzéstől. A szeme meghályogosodott s a könnyes fátyolon át mindent lehetőnek látott, amire titkon vágyakozott.

Hogy az asszony nem felelt, biztatásnak érezte s gyorsan kezdte mondani:

- Ha maga tudná, ha én meg bírnám mondani, hogy... drága gyermekem. Ha maga boldoggá akarna tenni egy öreg embert... a bizalmával! - mondta nagyot nyelve hozzá.

- Az isteni és emberi törvények, az erkölcsi törvények, mégis csak a szív a legelső. Mindennek lehet parancsolni, de annak nem. Mért kínozza magát hiába, istenem, vallja meg a bánatát, kis leányom, egy résztvevő szív... Ki érti itt magát, hogy magát valaki megértse, ahhoz elég élettapasztalat kell, és ki szereti úgy magát, hogy kész mindent kockáztatni. Én már nyugdíjba mennék, ha... Drága kis lányom, imádom magát!

Az asszony nem is figyelt arra, mit hebeg és zagyvál össze-vissza, de ez a szó brutálisan arcul ütötte.

- Megbolondult! - szólt rá durván az öregemberre.

Ez az első pillanatban azt sem tudta, melyik lábára álljon s rimánkodva fogta meg az asszony kezét.

- Utálatos vén szamár - mondta az asszony egész hangosan és elkapta a kezét.

A pap fakó arccal bámult rá s a szája nyitva maradt. Csorba, kikorhadt fogai kimeredeztek meglilásodott ínye közül s ajka lepittyedt, sírós remegéssel, mint az egész kis gyerekeké. Hosszú pillanatoknak kellett eltelniök, míg valamennyire összeszedte a lélekjelenlétét s akkor ismét lehűlt a vére a sarkáig, amint felfogta, micsoda veszélyben forog. Ha az asszony szavát csak valaki is meghallja!

- Mit gondol maga rólam! - habogta azzal a szándékkal, hogy ösztönszerűen lehazudja a fejéről a bűnt.

- Azt, hogy egy undok, vén disznó! - mondta az asszony s boldog volt, hogy durván és leplezetlenül támadhat rá egy magánál sokkal magasabb rangú és mindenképpen hasonlíthatatlanul tekintélyesebb valakire.

A pap rémülten kulcsolta össze a két kezét! Egy szemrándulással irgalomért esdekelt, a másikkal csendet parancsolt.

Az asszony nem törődött vele tovább. Az ablak mély íve alá beljebb lépett s kinézett az égre.

Az öregember, akinek soha még ilyen kalandja nem volt, s aki semmiképpen nem tudta elhinni, hogy vége a régi szép időknek, mikor a tanítónék kitüntetésnek vették, ha kegyeibe fogadta őket, lassan tudatára kezdett jönni annak, mi történt vele.

- Hallja - lihegte bagószagú szájjal, közel hajolva az asszonyhoz -, úgy próbálja valakinek elmondani, amit akar, hogy kicsapom az öccsét, ha anélkül nem tennék is meg!...

Az asszony megvető arccal fordult vissza.

- Maga?

- Nem vagyok én magának maga! Nézze meg az ember!

- Utálatos vén.

- Hát a fiatal jobban tetszik! Mi? A káplánka! Mi? Na, hát az úrfi holnap elutazik innen! De elébb ki fogja vallani, hogy mit csináltak itt a múlt éjjel! Különben megsemmisíttetem a diplomáját!

- Majd megsemmisíttetem én a magáét, csak be ne fogja a száját!

A pap tajtékzott erre a komisz hangra. Tudta, hogy kofafecsegés, de nem bírt magával, különben is sokkal műveletlenebb volt, mint nyugodt pillanatokban a modora mutatta, s még annyit visszavágott:

- Gyönyörű bizony, mikor egy asszony udvarlókkal veszi körül magát!

- Vén bakkecske! - feleselt undorodó megvetéssel az asszony s elfordult -, mintha egy béka mászott volna rám.

- Alászolgája, alászolgája! - hápogta a pap s el akart menni, hogy megakadályozza magát valami igazi botrány provokálásában.

De ebben a percben kilépett a káplán. Persze ő nem vett részt a másik szobában semmi társalgásban, neki az asszony volt egyetlen gondja, s most azzal az érzéssel jött, hogy a fejével játszik ugyan, de azért megzavarja a főnöke egyedüllétét a szép asszonnyal.

- Tiszteletes úr! - szólt rá ridegen a pap.

- Kérem alássan!

- Azonnal távozzék innen!

- Kérem szépen.

- Egy szót sem. Konzisztórium elé állítom. Hallottam, mi történt.

- Kérem... - hebegte a káplán és elsápadt.

- Látja! Látja! - mondta a pap s az asszonyra nézett. - Elviszem innen! Érti? Elmegyünk innen!

Az asszony komiszul rántotta fel a vállát, mint egy szolgáló.

- Menjenek a fehér ló... fenekibe! - mondta s elnevette ettől a szótól magát. Szinte a fülébe csengett az apja hangja, aki számtalanszor szokott odaküldeni mindenkit, a feleségétől kezdve a császárig. S tetszett neki, hogy ő egészen úgy viseli magát, mint az apja szokta. Köpping-lány!

A pap nem bírt többet szólni. Annyira alacsony és rút és közönséges volt ez a jelenet, hogy neki is sok volt. Ráparancsolt a káplánra s ijedtében az is köszönés nélkül nyitott ajtót. Elmentek.

A tágas, alacsony, boltozatos szobát, amely tele volt zsúfolva bútorokkal, alig verte fel az egész heves jelenet. Úgy ide illett a fehér falú, középkori vén házba, hogy a falak felújultak tőle s régi jó heves indulatú emberéletre emlékeztek.

Az asszony utánuk nézett s lángoló arccal megfordult. Bement a másik szobába, ahol az ura magyarázta az albírónak, hogy a parasztok kindruszt kevernek a mészbe, azzal húzzák végig a ház tövét. De azt csak a magyarok teszik, a tótok kékítőt tesznek a mészbe, erről biztosan fel lehet ismerni, miféle fajta lakik valamelyik házban.

- Hova ment a nagytiszteletű úr? - kérdezte szelíd nyögéssel Dvihallyné a belépő háziasszonytól.

Ez haragosan összerántott szemmel villant rá. Látta, hogy senki sem hallott semmit az előbbi jelenetből, de ez az asszony mindent látott a vele szemben levő ajtónyíláson át. Egyszerre úgy meggyűlölte, szinte kifakadt belőle a gyűlölet, mint a genny a felszúrt sebből.

De csak beharapta a szája szélét s közönyös vidámsággal nevetett bele az albíró szemébe.

- Hát elment a pap? - kérdezte a házigazda.

- Mind a kettő - szólt csendesen Dvihallyné.

- Mi a patvar! - ugrott fel a gazda! - Csak nem ettek meszet.

- Mit avatkozol te itt a más dolgába? - szólt oda Dvihally mogorván a feleségének

Az epés arcú sovány asszony elhúzta a száját.

- Én nem avatkozom. Nekem mindegy. Felőlem mehetnek. Én nem szaladok utánok, az bizonyos.

- Kár, fiam, neked sem ártana egy kis testmozgás! - szólt a háziasszony malíciával.

- Látom, hogy másnak sem használ.

A háziasszonynak megállott a szeme a vendégén s végignézte. Mintha azt mondta volna:

- Ó, te szánalom, te akarsz velem kikezdeni?

Mosolygott rajta s az arcáról csak úgy ömlött a lekicsinylés.

Az albíró elámulva nézte, mi történik itt.

A másik két férfi hallgatott s mindenik úgy tett, mintha nem tudná biztosan, hogy rögtön kitör valami asszonyi vihar. Békítőleg s mentegetőzve állott fel Veres.

- No, lelkecském, ne menjek utána a papéknak?

- De jó lesz, ha mi megyünk utánuk!

- Ugyan, mi a fene van veled! - gorombáskodott rá az ura. - Egyszerre csak megbolondulnak az asszonyok.

- Hahaha! - kacagott fel hangosan Veres, mintha azzal jóvá lehetne tenni mindent. - Az már igaz, hogy az asszonyokról sohse lehet tudni, mikor mi történik velük! hajjaj, mintha mindig tűzhányó hegyen sétálna a szegény férj, sohse tudja, mikor robban fel a sarka alatt valami dinamit.

Az albíró még jobban behúzódott a díván sarkába, ahol a gyorsan leszállott alkonyatban eltűnt a forrongó indulatú emberek előtt.

- Gyerünk haza - szólt felállva Dvihallyné s csaknem tántorgott.

- Ugyan ülj le, megütött a szél? A teremtésit - mormogott Dvihally.

- Gyere haza innen! Gyere innen haza! - csuklott ki könnyesen a felesége.

- A fenébe. Egy kis tisztességgel lehetnél.

- Tisztesség! hahaha! na, ez jó... Na, gyere haza, öregem!

- Hát mi bajod van? - kérdezte rettenetes éles hangon a háziasszony.

- Semmi, lelkem, csak elég volt ma délutánra ennyi a vizitből.

- Remélem, nemcsak ma délutánra!

- Na, azt én is remélem!

A háziasszony megint elnémult. Nem tudta, mit kezdjen vele. Legjobban szerette volna megfogni a barátnője nyakát és kihajtani a szobából.

- Fű, fű! - lihegett Dvihallyné. - Én nem bírom ki tovább az ilyen levegőt.

- Hát eredj a patvarba! Ki hítt ide.

- A szívecskéje! - mondta rosszakarattal a háziasszony, aki kezdte sejteni, hogy a féltékenység hozta ide a hazulról soha ki nem mozduló savanyú asszonyt.

- Az bizony, az bizony! De nagyon sajnálom, hogy láttam, amit láttam. Hát igazán, hogy ha a szívem el nem hoz, isten tudja, mi történik...

Mindnyájan tudták, hogy a legkeményebb becsületsértés rezgett az élessé vált hangban. Dvihally felugrott és megfogta a felesége karját.

- Eredj haza, ha bajod van - kiáltott rá reszkető hangon, dühtől fulladozva.

- Majd csak ha te is jössz!

- Én? Te!... vigyázz!

A háziasszony gúnyos hangja csengett fel.

- Óh, csak menjen a koma is! Alászolgája! Nagyon örültünk a szerencsének.

Dvihally megtorpant s mereven bámult az asszony arany fogára, amely csillogott a félhomályban. Aztán elkomolyodott s meghiggadt. Merevvé lett, mint egy összeesett gumibaba, amelynek semmi tartalma többé, csak az anyag merevsége tartja fenn a formáját.

Szótlanul fordult, átment a másik szobába, vette a kalapját, botját s köszönés nélkül, mereven egyenes tartással haladt ki az alacsony ajtón.

A felesége utána, sűrű, befelé zokogó csuklással.

- Ha tudnád, ha láttad volna - pityeregte és sápította -, óh, öregem, istenem, istenem...

Veres Pál meggondolta magát, egy percnyi lelki vívódás után ott hagyta a feleségét s hamar utánuk ment, hallatszott, amint az ajtót behúzta maga után s a lépcső megnyikordult a lába alatt. Nemsokára az udvaron hallatszott, amint utánuk szólott Dvihallyiéknak:

- Várjatok csak, fiam, már csak haza kísérlek benneteket.

Az albírót forróság futotta el. A keze reszketni kezdett, a térde remegett s hőség öntötte el nagy hullámokban a testét.

Magára maradt az asszonnyal, s abban a pillanatban nem törődött azzal a furcsa, érthetetlen civakodással, ami lefolyt a szeme előtt, elöntötte a láz, az érzékiség, hogy egyedül maradtak.

Fel akart állani, felugrani. Tudta, hogy most igazán az övé ez az asszony. Leszakíthatja. Megölelheti. Száráról leérett a gyümölcs.

És a keze reszketett a díván karján és annak az ócska plüss borítékát úgy simogatta, markolta alig érintő tenyérrel, mintha az asszony húsára tenné a kezét.

De hát mért nem ugrik fel, mért nem ugrik rá a zsákmányára, amely odaremeg neki és perzsel a hőségével.

És sötét van. Most felgyúl kinn a szentjánosbogárka fényű villanylámpa és a vékony sárga fény odavetődik az asszony arcára. És az asszony is csak áll, áll, vár, vár. Szeme kimered, a fénybe néz...

Végre mozdulatra erősödik a fiatal férfi, megreccsen alatta a díván rugója s ez bátorrá teszi.

Feláll s most már közeledik, kiszámított lassúsággal, minden lábnyom egy mérföldnyi naphőséggel teli. És minél jobban látja, tudja, hogy az asszony minden ellenállása, minden energiája odaadássá alakult, annál bátrabb, erősebb, tudatosabb.

Kinyújtja a kezét s gyors, alattomosan merész lendülettel belekap az asszonyba. A karját fogja el, két kemény húsú, finom vastagságú karját s elönti tőle a tűz, mintha villamos battériát érintett volna.

És az asszony lehunyja a szemét s engedi a karját és számot vet a világgal és nem bánja, akármi is történik többé...

A férfi csókos szája belesüpped az asszony dús hajába, karja úgy ölel, mint az őrület, s illatos finom arca lejjebb rohan a homlokra, a szemekre, a forró, a hőségtől, a szerelemvágytól, a régen, régen ki nem elégített érzékiségtől kicsattanó, tűzpárát lihegő szájra.

És ekkor nyílik a másik szobában az ajtó. Erős fény önti el a szobát, s ők mégis alig bírnak szétválni.

A férfi lerogyik az előbbi helyére. Az asszony ismét nekitámaszkodik az asztalnak.

Háttal van, mikor belép Laci az égő nagy lámpával.

A fiúnak ég a szeme. Tudja, mit tett. Egész délután leste, mi van idebenn s látta, mikor elment a pap, a káplán, a Dvihally-pár meg a bátyja. Megrémült, kik maradtak itt, mi történik idebenn. Szinte agyon feszítette a fejét egy ötletért, mi címen jöjjön be. S mikor eszébe jutott a lámpa, rohant a konyhába és ott összetörte a rendesen használt kisebb talpas lámpát. A nagyot kellett meggyújtania.

- Kezét csókolom! Jó estét kívánok! - mondta s remegett a hangja.

Az asszony visszanézett rá s erősebben hunyorított a kelleténél, hogy azzal leplezze belső eltorzult remegését.

A fiú letette az asztalra a lámpát s állott.

- Üljön le, Laci - szólt az asszony kiszáradt torokkal s akaratlan magázta a fiút, mint egy idegent.

Azzal az ablakhoz lépett, idegesen felnyitotta, kihajolt rajta. Tenyerébe tartotta az arcát, s szeme előtt kék és veres karikák ugráltak. Ezek lassan valami intenzív kis fényponttá alakulnak s megerőltette a látását, hogy lehunyt pilláinak belsejére megrajzolva lássa, mi az a fénykép. A lámpa volt. Igen, igen, parányi lámpa.

És aztán arra gondolt, hogy majd hazajön az ura.

És dühösen mondta magában: Jó, hogy az embernek van legalább ura. Akivel nem lephetik meg...

Összecsikorította a fogait s felfeszítette kínjában az ajkait.

Harapni akart.

De csak lihegett és várta, hogy elmenjen innen mindenki és magában maradjon az urával.

Összerántotta a szemöldökét s kemény paranccsal, követelő vággyal gondolt a saját, külön, rongy férfijára.

(Folyt. köv.)