Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 7. szám · / · Figyelő

Túry Tihamér: Külső dolgok

Ezen a címen a "Nyugat" múlt száma rövid külpolitikai kitekintőt adott. Ennek a cikknek a francia kormányváltozást érintő megjegyzései felfogásom szerint annyira meg nem állók, amennyire érdekesek, s amilyen mélyen igazak azok a szempontjai, amelyekkel Bethmann-Hollweg "kulturkampfos" politikájának rugóira világít reá. Legyen szabad tehát ezeken a hasábokon a francia külpolitika rövidesen várt harciassá válásának aggodalmával szembenéznem, mert az alább következőkből kitetszően igen megáll az a hitem, hogy a Monis-kabinet Franciaországnak Szedán óta az első igazi, reváns-gondolattól nem szaturált, a belső állapotoktól szükségképpen kifelé is mozdulhatatlanná tett, tehát a tehetetlensége okán való békekabinetje.

Amennyire bizonyos - s ezt Ignotus is hangsúlyozza -, hogy a mai francia külpolitika befelé egészen tehetetlen, éppen annyira bizonyos az is, hogy a kifelé való tehetetlensége ha nem nagyobb, legalábbis ugyanennyire kötött kezű. Egyáltalán bizonyos, hogy Franciaországnak ma künn nincsen semmi, de semmi keresnivalója, hatalmának alig van nemzetközi súlya, szavának itt-ott is csak némi foganatja. Ezt a szemmel látható lesüllyedést mélyen gyökerező, társadalmi okok csinálják. Franciaország, az egész világ társadalmi haladásának nagy erjesztője, drágán fizeti meg azt, hogy fáklyákat hordoz az emberiség homloka előtt. A fejlődés diadalmas háborúi itt végzik a legtizedelőbb pusztításaikat is. Ebben az országban minden nagy társadalmi előrelépés akkora vérveszteség, olyan erőgyengülés, a társadalom egységes erejének olyan sokfelé töredezése, hogy minden nagy társadalmi vagy szociális fölemelkedés után a belső erőket kifelé vető külpolitika tehetetlenné gyengül. A Szedán után való első évtizedben, irtózatos leveretése ellenére is, egymagában álló, izoláltságában is nagyobb tekintélyt, mert egységesebb erőt tudott kifelé fordítani, mint a legutolsó másfél évtizedben. Amikorra a francia társadalom nagy szociális szükségletei újra tömeggé gyűltek, amikor az alsóbb rétegek hevesebben érzik és követelőbben kívánják a maguk társadalmi szükségleteinek kielégítését, amikor egyfelől megszületik a szindikalizmus mint a társadalmi hatalomkeresés fegyvere, másfelől a legélesebbre köszörült antiklerikalizmus, mely - akárcsak a mi egyházpolitikánk - azért szögeződik neki a védhetetleneknek, hogy a belsőbb szükségei miatt szétzilált társadalmat ebben a szükségképpeni, ha nem is éppen idejében való harcban egyetlen falanxszá tömörítse s elvonja figyelmét a mélyebb, mert anyagi érdekű társadalmi ellentétektől, egyszóval, amikor a társadalom egyik része úgy néz szembe a másik résszel, hogy egyik a másikat inkább tekinti ellenségül, mint az igazi ellenségeket, akik kifelől sandítanak rá s várják az alkalmat, hogy ráronthassanak; akkor a francia külpolitika nem tud aktívvá lenni minden erőlködése dacára sem, s jó, ha valamennyire védeni tudja magát.

Nem ezek a jelenségek, nem azoknak társadalombénító ereje, hanem a külső politika eszközeire való mállasztó befolyása van ilyen végzetes (vagy talán inkább örvendetes) behatással a francia külpolitika akcióképességére. A gyorslépésű társadalmi haladás természetes iránya, hogy nem szimpatizál azokkal az intézményekkel, amelyek alkalmak adtán ennek a túlságossá gyorsult, egyes osztályokra tehát veszedelmessé váló haladásnak a fékezői. Ezek között pedig a hadsereg áll a legelső sorban. S hogy a francia hadsereg miben látja kárát az ormától az aljáig demokratizálódott, s ezt a demokratizáló munkát ma is erőteljesen folytató társadalmi politikának, azt nem kell itt részletezni, az eléggé a világ előtt van. A francia társadalom mélygyökerű demokratizálódása a hadseregben militáris értelemben vett demoralizációvá nőtt. Ebben a részben a francia hadsereg annyira más csak a tíz esztendővel ezelőtt való seregnél, amennyire a hetvenediki háború Chassepot-puskái hátrább voltak a német haderő könnyebben, gyorsabban, biztosabban kezelhető, messzebb hordó fegyvereinél. A mai stratégiában ugyan a hadsereg szelleme jelentőség dolgában valamivel hátrább szorult a vezetésbeli és mechanika erők szerepéhez képest; de százszor végzetesebbé válhat akkor, ha erőre kap és talpára áll ez a bontó erő, amikor még a stratégia nem szólt bele a harc esélyeibe, amikor a hadsereg még a harctéren sincs; amikor a hadsereg egyáltalán nem mehet a harctérre, mert nincsen, aki a fegyverre hívó parancsot kövesse. Ez a veszedelem pedig egy nem teljes okú, tehát népszerűtlen háborúban a küszöbön áll ma, amikor a társadalmi rétegek egészen meghasonlottan állanak egymással szemben. Ez a meghasonlás teszi a belső politikát tökéletesen tehetetlenné, ez tesz minden kifelé való kísérletet is egészen lehetetlenné.

De vannak ennek a kifelé való tehetetlenségnek súlyos külső okai is. Ma Franciaország a legelszigeteltebb nagyhatalom. Ellentétben ugyan nincsen ma senkivel, de abban van a nagyobbik baj, hogy közös érdeke sincsen senkivel. Az Edvárd király halálával szétzüllött hatalmi csoportosulás, amelyben ő lett volna az angol támadó politikának a szárazföldön kijátszott ütőkártyája, elvette még ezt a másodrendű jelentőségét is. Az annexiós válság alatt ennek a tehetetlenségnek érzete tette őt a béke megmentőjévé. Pedig abban a pillanatban szilárdan állott mg ez a hatalmi csoport, s kenyértöréskor a hármas antant valószínűleg csak a hármas szövetség két hatalmasságával került volna szembe. Pedig ami számbavehető ok ma van a fegyverfogásra: a diadalmasan előretörő s ma már mindenképpen az első hatalmi polcon álló német erő leszorítása - ez az ok megvolt akkor is, megvolt tetézetten is, mert akkor megvoltak a lehetőségei is a sikerrel való szembeszállásnak. De ma, amikor a vele szövetséges Oroszország a német birodalommal kötéseket csinál, amikor az angol tengeri erővel szemben kedvezőbb arányban nőtt a német flottatábor, amikor a maga hadseregének belső meggyengülése napról-napra nagyobb s veszedelmesebb, amikor tehát minden kísérlet balul üthet ki s minden kifelé való kockázat csak megrendítő veszedelmeket hozhat: akkor az agresszív külpolitika nem kalandosság volna, nem is lelkiismeretlenség, hanem egyszerűen őrület. Az tökéletesen igaz, hogy a mindent kockáztató kalandorságra Franciaországban igen megvan a hajlam, de ez csak olyankor robban ki, amikor a nagyralátó káprázatok vakká teszik a józanokat is, amikor valamennyire hinni lehet a sikerben is, amikor a harc csak végenemlátott kockázat, de nem a halálbiztos veszedelembe rohanás. Ma azonban? Ma nincs esély, amely valami jóval biztat, nincs erő, amely a sikert kicsikarni tudná. Ez az erő akkor lesz meg, amikor a nagy társadalmi kiegyenlítődés - amelynek akár forradalom, akár békés elcsatornázás lesz az útja - egy időre legalább újra összehozza s egy célú, egyet akaró egységbe tömöríti a ma forradalmi élességgel szemköztálló társadalmi erőket.

Igaz tehát, tökéletesen igaz, hogy a Monis kabinetjében Delcassé harcot akar jelenteni, de csak fenyegetőnek áll ott, csak mumus ennek a kabinetnek kifelé fordított arculatján. Madárijesztője annak a francia politikának, amely maga körött mindenfelé gyengeséget érez, odaállítja tehát ezt az egyszer már gúzsba kötött harci temperamentumot, hogy azt a hazudott készségét mutogassa: ne nyúlj hozzám, mert nem ijedek meg. Pedig ebben az ijesztgetésben van a maga nagy ijedelme. Látja, tudja, mennyire gyenge befelé is, kifelé is, mekkora belső betegség láza gyötri, s amíg ez a láz ki nem tombolja magát, vagy ameddig azt levezetni nem sikerül, addig nincsen kifelé semmi keresnivalója. A francia temperamentum nem olyan, hogy a gyöngeségét beismerje, abban a pózban áll ki tehát a világ elé, hogy ő az erős, aki támadni akar. S ha Delcassé el is találja vetni a sulykot, lesz ebben a kabinetben is egy új Berteaux, aki egyetlen másodperccel a veszedelem előtt vétót kiált. A mai Franciaország kifelé nem kezdhet semmit, mert a szociális fejlődésnek egy nagy etapja most van eldűlőben, s ameddig ezt a harcot kénytelen állni, addig minden megmozdítható ereje itt van lekötve. S amilyen arányokat öltőnek ez a harc ígérkezik, bizonyos, hogy előbb összemorzsolja a középszerűségekből összetett Monis-kabinetet, mielőtt az kifelé veszedelmet csinálhat. De nem hiszem, hogy akarjon ilyet csinálni.

*

Ezekre az okos ellenvetésekre csak azt mondhatom, hogy qui vivra, verra. Igen logikusan vannak felépítve, de az alap, amin épültek, nem olyan megdönthetetlen, mint írójuk hiszi. Megdúltabb, osztályokra oszlottabb, lazább fegyelmű s elszigeteltebb alig lehet a mai Franciaország, mint a nagy forradalomkori - azért egészen csinos fegyvertetteket végzett. Éppen hogy oly elszigetelt, éppen hogy annyira nincs sehol szava: az fogja rávihetni, s talán éppen "józan"-jaiban, hogy, ha halál-kockázatával is, de szétüssön egy kicsit s megmutassa, hogy még: van.

Ignotus