Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 6. szám · / · Figyelő · / · Kuncz Aladár: Két novellás könyv

Boross László: Kleist, Wedekind

Nyugat Könyvtár 5., 14.

Heinrich von Kleist tudvalevőleg öngyilkossággal látta jónak életét befejezni. Sok tépelődés arról győzte meg, hogy közte és kora között kevés az érintőpont, és hogy ennél fogva nem érvényesülhet érdeme szerint. Ez lett a meggyőződése Kleistnak; valószínű, hogy nem csak irodalmi tevékenységére vonatkozólag. És mert azzal szemben, amit érvényesülni látott, tisztelte magát és műveit: nem tehetett koncessziókat, félt, hogy rontana. És mert gondolkodása apriori s előzékenyen számolt a közönséggel, bizonyos jómodor jellemezte formulázásait: ő nem találhatott megnyugvást azon az alapon, hogy az emberek nem értik meg, hogy az emberek buták, és hogy csak legyenek buták. Sok tépelődés dacára se talált a szigorú Kleist oly nézőpontot, mely a bántó igazságokat számára korrigálná... Így tendálva az elismerés felé, Kleist nem kanyarodhatott le útjáról, nem volt hova, de meddőnek látta a hűséget magához, a kedve szerint való munkálkodást és bizonyos kérlelhetetlen logikával öngyilkos lett.

Elismerés! - Hideg, hogy úgy mondjam: klasszikus vérmérsékletű embert könnyen fog el a szokásos hevületek pótlója gyanánt bizonyos absztrakt gondolatkomplexumok (a nagyság, a különleges hazafiság stb.) álhevülete, melyről csak annyit, hogy a hevület pózaira a hevület hősége nélkül képesít. Ez volt a Kleist esete is; annál is inkább, mert az impozáns napóleoni háborúknak, Poroszország és a német hatalom legdicstelenebbül induló krízisének és az európai államok szabadságharcainak szózat- és eszmeáramlatában élt. Ily befolyások alatt írta színműveit.

A novella nem csábít pózok kidomborítására úgy, mint a dráma, novelláiba Kleist se vitte az említett bántó kényszermotívumokat s élvezhetjük bennük zavartalan művészetét. A Marquise O... után elnevezett novellát például, melyet a Nyugat Könyvtár 14. füzete gyanánt kiadott, hibátlan kompozíciója, fogalmazása és elbeszélés modoráért szívesen illetném a "klasszikus remekmű" jelszavával. Az a kérlelhetetlen logika, melyről Kleisttal kapcsolatban beszéltem már, ácsolta a novella mondatszerkezeteit és a mondatok egymásrakövetkezését, az elbeszélést, mely az elbeszélés személyétől és anyagától egyaránt távol halad. A dolgok fölött jár, mikor a dolgok kicsinyesek, kedvesek és a komikum felé hajlók; tisztelettel a dolgok alá helyezkedik, mikor az emberi élet csúcsaihoz ér. Az elbeszélő képességei az elbeszélés menetével automatikusan nyilvánulnak s mindig észrevenni, hogy rugalmasan és nyugodtan várták, míg sorra kerültek. Az aktualitás szempontjából kiterjeszkedem arra is, hogy ez kétségkívül magasabb klasszisnak felel meg, mint egyoldalúsággal akart stílusra szert tenni: mint a dolgok fölé kapaszkodni és fölényeskedni ott szétterpeszkedvén; vagy mint apriorisztikus borzalommal a dolgok alá bújni és fontoskodón deklamálni onnan a jelenségek jelentőségéről. A "Marquise O..." klasszisából semmit se von le, hogy megfigyelésbeli specialitásokat nem hoz: mondhatnám, a formák enélkül is teltek; az alakok plasztikusak, az események szuggesztívek részletezés nélkül is; a novella így nem szegényebb, de gazdaságosabb és csinosabb. De viszont könnyű leszólni, mert nem fontos dolgokról beszél.

Érdekes, hogy a legtöbb német irodalomtörténész Kleistot romantikusnak, Schillert pedig klasszikusnak véli. A terminusok ily furcsa alkalmazása részben azzal okolható, hogy németben kissé eltolódott értelmük van. A romantikus szellem legegyszerűbb bélyegei azok a jelzők, melyek mintegy az emberi elme korlátoltságát szentesíteni, csupa megközelíthetetlenséget kósza szuperlatívuszokkal körülcikázni akarnak, melyek epekednek a dilettantizmus után, s melyek szerény nézetem szerint csak mint humorisztikus vagy kényelmi jelzők használhatók: mesés, csodálatos, isteni, őrült stb. Jelzők alatt persze nem éppen mondattani jelzőket gondolok ("Freude holder Götterfunken, Tropfen aus Elysium, wir betreten wonnetrunken, Göttliche, deing Helligtum.") Ezek a bélyegek nincsenek Kleist írásain.

*

Wedekind Kleistnak, főképp a novellaírónak körülbelüli ellentéte. Ő fontos dolgokat kerülget mindig, ő érdekes, ötletes, fordulatos, indiszkrét és bizonyos mértékben dilettáns. Dilettáns, amennyiben nem bír az anyagával és amennyiben egy írónak hiba az anyagával nem bírnia, de ily nehéz körülmények között is ügyes, valahogy mindig kivágja magát. Fejlődésének apropók adtak irányt, ezek az apropók nem függtek szervesen össze, nem lehettek végeredményben is előnyös fejlődés alapjai, és Wedekindnek előbb-utóbb zsákutcába kellett jutnia. S így megállapodott belvilága bizonyos rendezetlen, kaotikus korszakában, értelmetlenül a modorral és a formákkal szemben, melyek addig, míg a legkisebb kérdés anyaga is kimeríthetetlen, az állásfoglalás és a cselekvés végső direktívái.

Wedekind színműveiben és verseiben nem tudtam felfedezni önnönmagában-egységes szellem uralkodását; olvasásuk közben azzal a gyanúpörrel éltem, hogy Wedekind konstruált pózban áll. Mikor tehát (a Nyugat Könyvtár 5. számában megjelent) novelláit most kezembe vettem, kíváncsi voltam, hogy minő helyzettel fognak ők szembeállítani. Már jó ideje, hogy utolszor olvastam Wedekindtől, és nem vettem bizonyosra, hogy a novellák nem cáfolnak le.

Kíváncsiságomat mindenesetre nem elégítették ki. A nehéz körülmények között is ügyes Wedekind mind a négy novellában, melyet az említett füzet tartalmaz, elbeszélteti a főcselekvényt valakivel: egy fegyenc paraszttal, egy rabbinussal, egy nászútján lévő asszonykával s egy fiatalemberrel, aki barátait szórakoztatja. Ezen az alapon persze nem lehet szó arról, ami kérdésemre válaszolhatna, ezen az alapon nem lehet szó a stílusáról, csak stílusérzékről. Sejteni lehet, hogy Wedekind ilyformán bizonyos pikáns mellékízzel is akarja gazdagítani elbeszéléseit (a rabbinus rabbinus módon beszél stb.): elbeszélései az ő tökéletlen feldolgozásában meg is kívánnak némely fogást. Kétségtelen, hogy ezekhez is kell tudás; Frank Wedekind rendelkezik ezzel a tudással.

A módszere nagyon mulatságos, sőt instruktív a technikai kérdések iránt érdeklődők számára. Megpróbálom levezetni egy novellájából, abból, amelyet Esra, a rabbinus után nevezett el.

Téma: amely nő iránt szerelemmel vagyok, annak a lelkét is jobban szerethetem. Ez kétségkívül kitűnő téma, s elképzelhető, hogy konkretizálva milyen kitűnő novella lehet belőle: tekintettel Wedekind tehetségére is, abban, ahogy erotikus témákat részletez. Persze a kompozíció nehéz.

Beállítás (kompozíció?): Párbeszéd Esra, a rabbinus és Mózes, a fia között. Mózes húszéves tudatlansága dacára jegyet akart váltani Rebekkával, Esra ellenzi ezt és kifejti nézeteit, tapasztalatait a szerelemről. Wedekind tehát nem konkretizálja, hanem fejtegeti a témát. Ahogy aláfesti Esra emlékeivel, ez oly nagyvonalú, hogy epikus műben nem hat mint konkretizálás, sőt az epikus jelleg rovására van és a fejtegetést tolja előtérbe. A témagondolat így bölcselmi gondolatnak van beállítva, azonban bölcselmi gondolatnak nem elég mély és így egészen eltörpül. Végig az a benyomásom, hogy Esra rövidségük és könnyedségük folytán figyelemre méltó dolgokat fejt ki. Végül pedig az, hogy ez a beállítás megadás a kompozíció nehézségeivel szemben. És ezen alig változtat, hogy közben Hebron harmatáról, Nébó hegyéről és arról van szó, hogy Nebukadonozor nyomorúságában füvet evett - bár mindezek apart dolgok, s bár Hebron harmata stb. jól áll egy rabbinusnak. Előrelapozok s látom, hogy a novellának mindjárt vége van. Hát hogyhogy, hisz még meg se kezdődött? Micsoda eseménysűrítésekkel, miféle technikai ötletekkel fogja ezt megcsinálni Wedekind?

Fölöttébb egyszerűen. Két rövid mondatot biggyeszt Esrának beszéde után: "Esra, a rabbinus letörölte homlokáról a verítéket és nehezen lélegzett. Mózes lehajtott fejjel osont ki."

Kolumbusztojás.

Ha ironikusnak is tekintjük ezt a novellát stilizált rabbinusával, bibliai ritmus-zsidó akcentusával, akkor se zárkózhatunk el az elől, hogy témáját elejti. Ez az irónia csak részlet.

Jó részletekkel Wedekind novelláiban könnyen találkozunk. Ilyenek az "Ég a falu" parasztjának találó eleven erotikus leírásai, az asszonyka jellemzése a "Vén vőlegény"-ben, a "Védőoltás" igénytelen előadása stb.

Azok után, amiket Wedekindről már mondtak s még folyton mondanak, célszerűnek és most időszerűnek tartottam a fentebbieket is elmondani. Korántsem akartam velük Wedekindet kimeríteni. Kissé egyoldalú voltam. S miután így talán kedvezőtlenül formuláztam meg véleményemet Wedekindről, megemlítem azt is, hogy elismert kritikusok, akik Wedekind-lektűrnek több idejüket is szentelték, más formulázást, más jelenségek csoportosítását tartották méltányosnak, sőt talán nagyrészt az enyémtől eltérő nézeten vannak. Wedekind neve hazájában is bizonyos magasabb irodalmat jelent, s én sem akarok odakonkludálni, hogy ez a relatív meghatározás helytelen.