Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 5. szám

Schöpflin Aladár: Heltai Jenő versei

Hol vannak azok az idők, amikor megütődve, egy kicsit meg is botránkozva olvastuk Heltai Jenő első verseit? Vörösmartyn, Aranyon nevelt szemünk, amely elé az iskolai irodalomtörténet Petőfit is patetikus szoborpózban állította s amely megszokta, hogy a költő mindig az emelkedettség kothurnuszában lépjen eléje, visszásnak, könnyelműnek, sőt léhának is látta azt a fiatalembert, aki akkor a fiatalság nembánomságával tréfált verseiben velünk, önmagával, a saját érzéseivel. Haragudtunk rá, mert arra kényszerített, hogy módosítsuk azt a romantikus, retorikával teli képet, melyet akkor, a kilencvenes évek legelejének ifjai, a költőről alkottunk magunknak. Akartunk rá haragudni, s mennél inkább éreztük, hogy báj, szeretetreméltóság, frissesség van benne, hogy mégis csak költő - annál jobban. Azokat a hangulatokat énekelte, amelyek bennünk is éltek, de röstelltük önmagunk előtt is, s úgy éreztük, mintha leleplezett volna minket, mintha valami szégyenünket takarta volna fel. Semmi sem szigorúbb, mint a romantikus fiatalság nagyképűsége, s mi szigorúan elítéltük Heltai Jenőt a verseiért, hogy ezzel expiáljuk azt az élvezetünket, melyet olvasásukban találtunk. És verseket írtunk Arany Jánosra gondolva és Heltai Jenő hangja szólalt meg a verseinkben, bármennyire nem akartuk is. A kis csúnya kalaposlányunkból fantáziánk romantikus hősnőt akart volna csinálni, s hogy, hogy nem, a Heltai Szerája és Katója lett belőle mégis.

Benne kellett élni a kilencvenes évek elejének levegőjében, hogy megérthesse valaki a Heltai Jenő akkori hatását. A hangja, a nótája, a nyelve olyan új volt akkor, hogy már csak ezért is idegenszerűnek kellett, hogy érezzük. A költőnek addig legfontosabb gondja volt, hogy komolyan vegye és vetesse magát, hogy költő mesterségében szent dolgot lásson és láttasson. Heltai pedig azon kezdte, hogy tréfált önmagával, gúnyolódott a saját érzésén, mintha szégyellné, mintha félne, hogy érzékenységének nyílt bevallásával gúny tárgyává válik s ezt a gúnyt akarná megelőzni. Ennek az önmaga ellen fordított iróniának, ami legjobban bántotta hozzá nem szokott fülünket - ennek nem láttuk még példáját magyar poétánál. Hisz ez nem vesz komolyan semmit, se magát, sem az olvasóját, sem a szerelmet, amiről énekel, sem a szerelme tárgyait. Léha költő ez - mondtuk ki a szentenciát. Valami varázsa mégis kellett, hogy legyen ennek a léhaságnak, mert nem tudtunk a hatásától szabadulni. Ellene szólt minden, ami tudatos volt bennünk; a hagyományos irodalmi megszokottságok, a tanult kritikai kategóriák, fiatalos komolykodásunk, a belénk nevelt és hajh, sohasem követett szigorú erkölcs. Mellette csak egy hang szólt, öntudatlan, de erős: a magunk ifjúságának elfojtott, de mégis mindent túlzengő hangja. A mi fiatal vérünk szégyellt, titkolt, titokban annál hevesebb pezsgése volt ezekben a dalokban, s ezért nem tudtunk ellenállani hatásuknak. Az öregebbek még sokáig dohogtak ellene, mi fiatalok hamarosan megadtuk magunkat neki.

Akkor még nem volt annyira öntudatos bennünk, mint ma, majd húsz évi távolságról visszatekintve, Heltai Jenő szokatlan hatásának titka. Benne szólalt meg először a városban élő fiatalember poézise. Nyomai ennek megvoltak már a nyolcvanas évek egyik-másik költőjénél, leginkább talán Reviczkynél, de egyiknél sem olyan kifejeződött, tipikus formában. Könnyen elérhető, könnyelmű, máról-holnapra való szerelmek, mindenre hamar reagáló érzelmesség, melynek hangját letompítja a városi élet szükségszerűen halkabb, diszkrétebb tónusa s amely könnyűvérű, keserűség nélküli cinizmusba burkolózik, rutinos könnyedség a szóban s a mozdulatban, irtózás minden nehézkességtől és nagyképűségtől, a dolgok finomabb, differenciáltabb árnyalatai iránti fogékonyság s ebből folyólag a beszédben odavetett célzásokkal, alig észrevehető fordulatokkal való jellemzés, a külső formában könnyed biztonság és zökkenéseket nem ismerő simaság - mindez egyenesen városi termék, csupa olyan vonás, amely a városi embert elkülönbözteti a nehézkesebb, vaskosabb, súlyosabb falusitól. S ebből a diszpozícióból olyan virágok fakadnak, mint a Heltai versei: könnyedek, mint a csipke, játékosak, az érzés puhaságát iróniával leplezők, minden pózolást a pongyolaságig kerülők, parodisztikus hajlamúak, árnyalásban gazdagabbak, mint színben, tartózkodók és elegánsak, elmések és kissé felületesek. A világfi, a gamin, a diák, a trubadúr keveredik bennük össze, azok az elemek, amelyekből a tipikus városi fiatalember alakul.

A hangulat, amelyből ezek a versek szövődnek, merő romantika, a nagyvárosi fiatalság különleges romantikája. Az alapja egy adag szentimentalizmus, mely azonban nem larmoyant formában jelenik meg, hanem fiatalos életvágyról mérsékelve és gyors észjárású elmésséggel szeretetreméltóvá alakítva. Nem jön azzal az igénnyel, hogy az élet, az emberiség nagy problémáit feszegesse, semmit sem kerül jobban, mint a nagy hangot. Még szenvedélyes kitöréseire is szordinát tesz. Annak az embernek a hangján beszél, aki sokat van más emberek társaságában, ahol szégyen számba megy az érzelmesség leplezetlen nyilvánulása és tilos a hangos szó. Ezért csöndesen, mosolyogva, feltűnés nélkül szól, az elmés beszélgető módján. Ebben a modorban a forma, a külső megjelenés feltűnő eredetisége is megütközést kelt: ezért Heltai verseinek külső formája minden inkább, mint feltűnően eredeti. A nyelve rendkívül egyszerű, kevés a színe, inkább a fordulatosságával jellemez, alig különbözik a mindennapi prózától; nem az eredeti szavak, kifejezések gazdagságával hat; még a banalitást is jobban szereti, mint a hangos beszédet. Aki a verseket úgy olvassa, hogy hozzájuk képzeli a költő hangját, azt kell higgye, hogy Heltai meleg, lágy tenor-hangon, kissé halkan, erős akcentusok nélkül, inkább elmondja, mint énekli dalait. S ez a hang az, ami verseinek előadását kedvessé teszi, mert bensőség, valami bizalmas közvetlenség van benne. Heltai legjellemzőbb tulajdonsága, a szeretetreméltóság leginkább a hangjában kap meg. Azok közül a hangok közül való, amelyekből rögtön ráismerünk a két legbecsesebb sajátságra: az okosságra és a jóságra.

Valamikor laza erkölccsel és cinizmussal vádolták. Igaz, nem vett komolyan némely tilalomfákat, melyeket a szigorú erkölcsű magyar hagyomány állított a költő elé. Képmutatás nélkül beszélt a szerelemről, s szerelmei, melyekről szólt, nem voltak a Plato iskolájába szerintiek. Kedves, csinos, ledér és hűtlen grizettek hamis, mosolygós arca kandikált ki rímei közül s betöltötte őket valami illatos, fiatalos érzékiséggel. Ez náluk szokatlan hang volt, s mert a falusi életet élő magyarságnál ez a grizett-kultusz ismeretlen volt, idegenszerűnek is hangzott. Stilizált is volt, megérzett rajta, hogy a költő képzelete alakította a pesti kis Katókat párizsias grizetté. (Ebből a stilizált grizett-levegőből lettek aztán később Heltai novellái.) De kedves volt, mert a pillanatból fakadt benne az érzés, megérzett rajta a pillanat frissessége, s megérzett a fiatalság életvágya és pezsgővérű életteljessége. Nem örökké tartó, tragikus szerelmekről van itt szó, hanem a fiatal vér fellobbanásairól, amelynek hevesek a vágyódásai, fájdalmasak a csalódásai, de aki érzi, maga is tudja, hogy sok hozzájuk hasonló fog még jönni, a hűtlen Szerafin után a még hűtlenebb Kató fog következni, Kató után pedig még egy sereg más. A fiatalság szerelmeskedése ez, készülődés az érettebb, mélyebb, az élet gyökereit jobban megfogó érzésekre. Van benne egy kis koraérettség: az igazán fiatal ember nem tud mindig úgy fölötte maradni a saját érzésének, mint a fiatal Heltai. Ez éppen az ő okossága: ő sohasem merül el teljesen magamagában, kicsit mindig fölülről nézi önmagát, s mintha maga is mosolyogna a saját ifjúi felbuzdulásain. Ez a forrása iróniájának. S ebben az iróniában már kiütközik első jele annak a belső meghasonlásnak, mely később majd, tíz-tizenöt év múlva uralkodó vonása lesz az új magyar lírának.

Szerelem és halál, ez a két motívuma van ennek a lírának. Majdnem oly gyakran beszél arról, hogy mi lesz, ha majd meghal, mint a friss leánykák csókjairól. S a halállal is játszik, beleszövi szerelmeskedésének vidám motívumait, nem fél tőle, kissé tiszteletlen vele szemben. Nem félelmetes, szent probléma számára a meghalás, hanem csak hangulat, éppen olyan, mint minden más hangulata. Ez is a fiatalságból fakad: a fiatal ember sokat foglalkozik a halállal, de éppen mert fiatal s tele van az élet nedveivel, nem veszi komolyan ezt a legkomolyabb valóságot, az életnek egyetlen igazi valóságát. Olyan messze van tőle, életérzésétől annyira idegen, hogy könnyen tréfálhat vele. "Egy csöndes este eljön értem, az ágy előtt némán megáll, a kaszanyéllel fejbekólint a vén kaszás, a zord halál." Igen, eljön, de mikor lesz az? Talán nem is igaz, hiszen olyan fiatal vagyok, annyi élnivalóm van még, annyira az életé vagyok - sipkát teszek a zord kaszás fejébe, hogy mulatságosabb legyen, az én könnyűvérű, hangulatomhoz közelebb álló.

De mindennap meghal az ember egy kicsit. Ezt megérzi a költő is, és egyszerre csak megszólal benne egy új húr: a melankólia, a fiatalság elmúlásának merengő bánata. Ebből fakadnak Heltai legmélyebb, legszebb és leghatásosabb versei. Okos, vidám szemére néha felhőt von ez a bánat, elmúlt érzések száraz leveleit csörgeti meg lelkében az elmúlás hűvös szele, s ő megborzongva húzza összébb a vállát, lecsüggeszti elgondolkozó fejét. Olyan ez a melankólia, mint egy nyárvégi délután, amikor még megvan a nyár melege és a nap is fenn van még az égen, de már halk, alig észrevehető hűvösségek jönnek és finom, bánatos szürke színek elegyednek a nyár gazdag pompájába. Heltai is meg tudja még találni a régi friss hangot, a régi vidám ritmusokat, de a hangja már tompábbá és mélyebbé válik. És amire eddig nem ért rá: magába száll és búsan néz mindannak utána, amit elmúlt, ami tegnap még volt, ma már nincs. Heltai lírai tenorjába ezek a hangulatok olvasztják bele a legtöbb és legnemesebb ércet.

Ma, hogy újra olvassuk, egészen más szemmel, mint ahogy annak idején olvastuk Heltai verseit, különösen vagyunk velük. Azok a hangulatok, melyeket annak idején keltettek bennünk, fölébrednek és összekeverednek a mai, egészen más hangulatokkal. Valami finom fonnyadt ízét érezzük a verseknek, azt az ízt, amely némely régi, nemes borokban szokott meglenni. Ami akkor új, sokszor meghökkentő is volt bennük, azon ma már rég túlvagyunk; ma önmaguktól, a költőnek belőlük kibontakozó arculata által hatnak ezek a versek. Úgy vagyunk velük, mint bizonyára a költő maga is: eltűnt ifjúságunkat keressük bennük, régi hangulatainkat, melyek vággyal, melankóliával töltenek el, de megfogni már nem tudjuk őket.