Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 5. szám · / · Halász Imre: Egy letűnt nemzedék

Halász Imre: Egy letűnt nemzedék
(Tizenegyedik közlemény) Deák Ferenc

V.

A vérmesebbek az 1865. évi júniusi napokban már abban a reményben ringatták magukat, hogy egy-két hónap múlva helyre lesz állítva az alkotmány. Pedig még majdnem két évnek kellett eltelnie és egy nagy háborúnak lezajlania e remény valósulásáig. A közvélemény a húsvéti cikknek s a Debatte-cikkekben foglalt ún. májusi programnak tulajdonította a beállott politikai fordulatot s nem is képzelhetett mást, mint hogy a kibontakozás ennek a programnak az alapján fog bekövetkezni. Mind a fordulat indító okaira, mind az udvar szándékaira nézve alaposan csalódott a közvélemény. A fordulat igazi oka a külpolitikai helyzet s a háború volt, melyet az udvar már az év elején kikerülhetetlennek ismert fel. Ami pedig a kibontakozást illeti, utólag feltétlen bizonyossággal kitűnt, hogy a császár azt nem a májusi programban körvonalazott alapon akarja megcsinálni.

Eleinte a kormány intencióira nézve maga Deák sem volt ment az illúziótól. Mikor az országgyűlési felirati vita kezdete előtt Majláth - Eszterházy Móric kíséretében - találkozott Deákkal, hogy vele a vita irányítását megbeszélje, Deák határozottan kijelentette, hogy e tekintetben senkinek sem fog irányt adni. "Azoknál fogva - úgymond -, amik programon közzététele után történtek, azt kellett gondolnom, hogy azt nemcsak a kormány, de őfelsége is ismeri és kiindulási pontul elfogadta. Abból, hogy a választások alatt a kormány az úgynevezett Deák-párti jelölteket pártolta, azt kellett következtetnem, hogy politikám helyeseltetik. És most azt kell tapasztalnom, hogy azzal vádolnak, mintha eltérnék programomtól."

Már maga az a tény, hogy 1865. június 26-án a konzervatív csoportnak azt a tagját nevezték ki kancellárnak, ki azért volt különösen kedvelt a császár előtt, mivel ő volt az egyetlen, aki magát 1861-ben az októberi diploma mellett exponálta, eléggé mutatta, mily óriási űr tátong az uralkodó felfogása és a nemzet reménye közt. Majláth Györgynek úgy politikai álláspontja, mint rideg egyénisége kizárta azt, hogy ő lehessen a kiegyezés megalkotójává. Majláth távolabb állott Apponyi Györgytől, mint Apponyi Deáktól.

Apponyi nem egy ízben megmondta a császárnak, hogy csak akkor lehet bizton várni a kiegyenlítést, ha az 1848-i törvényeket az uralkodó az országgyűlés egybehívása előtt formailag elismeri s kancellár helyett magyar miniszterelnököt nevez ki. Apponyi azzal a drasztikus kifejezéssel élt, hogy ha ma nevezik ki gr. Zichy Hermannt - a legnépszerűtlenebb volt kancellárt - miniszterelnöknek, mint ilyen erősebb pártot teremthet, mint ha Deák Ferencet nevezik ki kancellárnak, s ezzel az októberi diplomát helyezik érvénybe (Lónyai naplója, 1865. febr.).

Ámde, mint Deák a kormány egyik emberétől hallotta, a császárnak valóságos idioszinkráziája volt a magyar minisztérium eszméje ellen, mert azt hitte, hogy amint ez megvalósulna, azonnal kiütne Magyarországon a forradalom (Gorove naplója, 1866. ápr. 1.).

Bécsben el voltak határozva, hogy a magyar minisztériumot nem adják meg. E helyett felelős személyes kormányt terveztek az eddigi kollegiális rendszer helyébe. Címet nem lett volna nehéz találni: tárnok, országbíró vagy esetleg államtitkár. A felség oldala mellett lett volna valaki kancellár, de miniszteri rangban. Legpozitívabb alakban lépett fel az a hír, hogy a külügy, hadügy, kereskedelem és birodalmi pénzügy kivételével a többi szakmák élére államtitkárokat terveznek. Ez a hír 1866 ápril havában bejárta a lapokat. A kormány félhivatalosan átvette s egy szóval sem cáfolta, tehát igaz volt.

Deák mindezt - legalább megközelítőleg - már az országgyűlés megnyitása előtt tudhatta, mert Majláth szeptemberben Pusztaszentlászlón meglátogatta őt. Akármilyen zárkózott volt is Majláth, annyit Deák mindesetre már akkor kitudhatott tőle, hogy az alkotmány helyreállítása és a minisztérium kinevezése nem várható.

Azért hiába környékezték az ókonzervatívok, ő is zárkózott és hideg maradt velük szemben. Ghyczy írja hátrahagyott irataiban, hogy 1865 nyarán egy ízben Deáknál voltak s beléptek gr. Apponyi György, Ürményi József és gr. Széchen Antal. Ő távozni akart, de Deák marasztotta. Azután az akkoriban Oroszországban uralkodott lódögről kezdett beszélni s beszélt majdnem egy óra hosszat. Végre az urak látták, hogy hiába akarnának vele politikáról beszélni s eltávoztak.

Ily auspiciumok közt közeledett az 1865. dec. 16-ára egybehívott országgyűlés. Időközben Ausztriában a februári alkotmányt felfüggesztették. Az erdélyi unióra vonatkozólag is történtek bevezető lépések a szebeni tartománygyűlés feloszlatásával, a törvényes régi erdélyi országgyűlésnek Kolozsvárra történő összehívásával, oly célból, hogy az unió-kérdésben nyilatkozzék.

Majláth az ország színe előtt programot nem vallott, a választásokra befolyást gyakorolni nem is akart, mert hisz különben színt kellett volna vallania. Deák nagyjából már tisztában volt azzal, mit várhatni a kormánytól, azért - barátai minden sürgetése ellenére - ő is hallgatásba burkolódzott s oda törekedett, hogy a Tisza és Ghyczy vezérlete alatti egykori határozati párt együtt maradjon a Deák-párttal. Nem is engedte egy külön pártklub alapítását, hanem közös képviselői kaszinót indítványozott. Az élclapok ez időben Deákot mint állatszelídítőt ábrázolták, kinek lábainál a tigrisek meghúzódnak. (Tigriseknek nevezték a határozati pártiakat, mivel a Tigris Szállodában volt a gyülekező helyük.)

December 14-én a császár hosszabb tartózkodásra Budára érkezett. Az országgyűlést trónbeszéddel nyitotta meg, mely kiegyezési alapul elismerte a pragmatica sanctiót, de a 48-i törvények előzetes megváltoztatását követelte, a magyar minisztérium kinevezéséről pedig hallgatott, hogy miért, azt a fentebb mondottak után felesleges magyarázni. Most már hivatalosan is meg lett állapítva, hogy az illetékes tényező nem szándékozik Deák májusi programja szerint keresztül vinni a kibontakozást.

Pedig az udvar a fenyegető háborúra való tekintettel nagyon óhajtotta volna Magyarország kibékítését. De ez időben még bizton számított arra, hogy ez lényegileg 47-es alapon, körülbelül az októberi diploma keretében, gyorsan nyélbe üthető lesz. Ezt a célt szolgálták a budai palotában tartott fényes udvari ünnepségek is, melyeken a hódító megjelenésű Erzsébet császárné is jelen volt.

Deák tisztán felismerte azt a nagy űrt, mely az ő politikája és a kormányé közt tátongott. Innét rideg magatartása Majláthtal szemben. Pártja legbefolyásosabb tagjai rosszalták eljárását, mert attól tartottak, hogy veszélyezteti a kiegyezést. Még Andrássyval is ellentétbe jutott, ki azt akarta, hogy a monarchia nagyhatalmi állása megemlíttessék a feliratban. Deák ennek is határozottan ellene szegült. Ő csak a monarchia biztonságáról kívánt szólani a feliratban. Végre Andrássy engedett, a frondeurök mind meghajoltak Deák akarata előtt. Deák hatalma sohasem volt nagyobb. Ez időben valódi diktátora volt a képviselőháznak.

Az udvar politikája és Deák programja közt fennforgó kiegyenlíthetetlen ellentét érthetővé teszi, hogy ama hat hónap alatt, mely az országgyűlés elnapolásáig eltelt, a kiegyezés ügye egy lépéssel sem ment előre. Az országgyűlés működése két felirat szerkesztéséből állott, melyekben lényegileg ugyanazok mondattak el, amiket már az 1861-i feliratok elmondottak. Az uralkodó elvben elismerte a jogfolytonosságot, de mégis az 1848-i törvények előzetes módosítását követelte. A képviselőház felirataiban hajlandóságát nyilvánította az 1848-i törvények bizonyos részeinek módosítására, de csak úgy, ha az ez iránti javaslatokat a felelős magyar minisztérium terjeszti elő.

A kiegyezéstől az elnapolás idejében (1866. jún. 24.) tényleg távolabb álltak, mint az országgyűlés elején. Az is rosszabbodás számba ment, hogy a Tisza-párt a háborús hírek hatása alatt szándékosan előidézte a szakadást a Deák-párttal.

Két nevezetes dolog azonban mégis történt, mely kedvező hatással leendett a kiegyezés későbbi sikerülésére. Az egyik: gr. Andrássy Gyula kilépése a cselekvés színterére. A képviselőház alelnökévé választotta. Népszerűsége, befolyása a Házban rohamosan emelkedett.

Deák után ő lett a leghatalmasabb ember az országgyűlésen. De még fontosabb volt szereplése az udvarnál, mely ebben az időben vette kezdetét. Pedig beszédeiben Bismarckra emlékeztető nyíltsággal oly dolgokat mondott néha, melyek az udvarnál szokatlanok voltak. A felirati vitában tartott beszédében ilyen kifejezéseket találunk, hogy a birodalomnak a békét koldulnia kellett, vagy hogy az utóbbi idők államférfiai a monarchiát harmadrendű hatalommá süllyesztették alá. Barátai, kik az udvarnál való szereplésre nagy súlyt helyeztek, attól tartottak, hogy ezek a mondásai visszatetszést keltenek az uralkodónál. Már el voltak készülve rá, hogy a legközelebbi udvari estélyen a császár talán meg sem szólítja Andrássyt. Az ellenkező történt. Az uralkodó hosszasan beszélgetett Andrássyval, míg a kormány tagjait alig méltatta figyelmére. Azután mondott valamit a császárnénak, ki erre közeledett Andrássyhoz, mialatt a császár Andrássynéval beszélgetett. Ez alkalommal mondotta Erzsébet e nevezetes szavakat Andrássynak: lássa, ha a császár dolgai Oroszországban rosszul mennek, az nekem nagyon fáj, de ha Magyarországon mennek rosszul, az engem megöl.

A másik nevezetes esemény, mely e látszólag meddő országgyűlést nagy jelentőségűvé teszi az, hogy a közös ügyek elintézési módjára vonatkozó javaslat - melyből a későbbi 1867. XII. törvénycikk lett - ezen az országgyűlési ülésszakon készült el.

A császár a február 27-én neki átnyújtott feliratot oly szavakkal fogadta, melyek, erről a helyről mondva, dorgálásnak is beillettek. Hasonlóan mély leverő hatást tett a leirat, mely ama szavakat pár nap múlva követte.

A helyzet reménytelennek látszott. Már azt hitték, Deák nem is fogja megtenni tervezett indítványát, hogy a Ház küldjön ki egy 67-es bizottságot, mely a közös ügyek miként való intézéséről dolgozna ki javaslatot. Midőn február 28-án reggel Deák az ülésbe bejött - írja Gorove István Naplójában -, Tisza és Ghyczy kérdezték, fogja-e és mikor a közös viszonyok iránti indítványát megtenni? "Ma" - felelt nyersen és határozottan Deák. E szó minden ellenzéki viszketeget részökről eltemetett.

A 67-es bizottság tudvalevőleg egy 15 tagú albizottságot választott az operátum kidolgozására. Deák mindent elkövetett, hogy legalább ez a 15-ös bizottság mielőbb bevégezze munkáját. A háború kitörése vészjóslóan közeledett. Valószínűnek látszott, hogy a Házat elnapolják. Az elnapolás kérdése élénken foglalkoztatta a képviselőket. A többség kívánatosnak tartotta, hogy az országgyűlés a háború alatt is maradjon együtt. Deák az elnapolás mellett volt, amit megmagyaráz az a körülmény is, hogy a kormány azt kívánta tőle, hogy az országgyűlés együttmaradása esetében vállaljon felelősséget az iránt, hogy az országgyűlésen nem fog semmi olyan történni, ami az uralkodót ellenségei előtt kompromittálhatná. Deák ilyesmire nem vállalkozhatott volna, nem is hitte, hogy a Ház a mozgalmas időkben ura maradhasson a közhangulatnak. Ebben a kérdésben Andrássy ellenkező álláspontot foglalt el Deákkal. Ő egyenesen politikai öngyilkosságnak tartotta, ha a Ház magát elnapolná.

Deák tudta Majláthtól, hogy akár tetszik a képviselőknek, akár nem, az országgyűlést el fogják napolni. Kérte, hogy halasszák az elnapolást, míg a 15-ös bizottság bevégzi munkáját. De nem biztathatták hosszú haladékkal.

A bizottság egyébiránt már vége felé járt munkájának. Ezen a helyen szükségesnek tartom szétrombolni azt a legendát, mely a 15-ös bizottság munkálatának keletkezési módjára nézve forgalomba került. E szerint a közös ügyekre vonatkozó bizottsági munkálat úgy keletkezett volna, hogy paragrafusokba szedték Andrássynak egy őfelsége elé terjesztett emlékiratát, melyet őfelsége - miután két napig magánál tartotta - névjegyével ellátva Andrássynak visszaadott volna. Ez a névjegy a legenda szerint azt jelentette volna, hogy az uralkodó az emlékirat tartalmát helyeselte. A 15-ös bizottság pedig azért látta volna jónak - a kodifikatórius technika követelményeinek mellőzésével - ragaszkodni az emlékirat szavaihoz s annak puszta §-okba szedésére szorítkozni, hogy az uralkodó már egyszer megadott jóváhagyását más véleményű tanácsosai befolyása folytán vissza ne vonhassa.
Ez a mese Wertheimernek Andrássyról írott nagy munkájába is bejutott. Wertheimer azt mondja, hogy ezt a dolgot Falk Miksától hallotta, Falk pedig tudhatta a dolgokat. Én is hallottam Falktól ezt a különös adomát a hatvanas évek végén s akkor sem vettem komolyan, azóta pedig meggyőződtem róla, hogy egyetlen szó sem igaz belőle.

Az ez ügyben folytatott tárgyalások előttünk fekszenek. Lónyai és Gorove részletes feljegyzéseket hagytak hátra a 67-es és a 15-ös bizottság tárgyalásairól. Andrássy is részt vett e tárgyalásokon. Nézetei nem egyszer ellentétben állottak Deák nézeteivel. A többi tagok is gyakran állottak elő javaslatokkal. Végre, mikor valamely kérdésben megegyeztek, az eredményt maga Deák formulázta s ott az ülésben lediktálta Csengerynek.

Június 21-én, mikor már bizonyos volt, hogy az országgyűlést rövid idő múlva elnapolják, Deák levert volt, mert szerette volna a 15-ös bizottság munkálatát az elnapolás előtt nyilvánosságra hozni. Ebben éppen Andrássynak módosító javaslatai hátráltatták. Hogy vág ez ahhoz, hogy a 15-ös munkálat nem más, mint Andrássy emlékiratának parafrázisa?

Június 23-án az alválasztmány befejezte tanácskozásait s azzal a megállapodással oszlott szét, hogy Deák és Csengery a szerkezetet három nap alatt készítsék el. Készen volt az egész anyag s annak végleges formába öntése nem volt nehéz. E munkát Deák Csengeryvel 1866. június 24-én délelőtt 10 órától délutánig bevégezte, s a 25-én délelőtt 10 órára összehívott 15-ös bizottság elé terjesztette, mely azt - miután megvitatni való nem volt benne - változatlanul elfogadta. Nyomban közzé is tétetett, azon a napon, mikor az utcasarkokon falragaszok hirdették a június 24-i custozzai győzelmet.

Első írásos alapon tett előterjesztését Andrássy a császárnak csak július 18-án tette, midőn a königgrätzi csata után a császár Bécsbe hívta, hogy mondja meg véleményét a helyzetről; Andrássy ez előterjesztésének német nyelvű s Andrássytól sajátkezűleg írott fogalmazványa megvan az Andrássy-család levéltárában s az irat hátára maga Andrássy írta magyarul e szavakat: Első találkozás őfelségével a porosz háború alatt.

Mikor ez az irat keletkezett, akkor már három hét óta ismeretes volt a 15-ös munkálat s őfelsége is rég ismerte azt.

Legyen elég ennyi, annak az adomaszerű elbeszélésnek cáfolatául, mintha a közös ügyi törvény s az ennek alapjául szolgáló 15-ös munkálat Andrássynak egy emlékiratából keletkezett volna.

Mi indította Deákot, hogy akkor, mikor már a csatatereken az ágyúk dörögtek s az izgatások külföldről szintén megindultak, annyira sietett a 15-ös munkálat nyilvánosságra hozatalával?

Erre a legvilágosabb választ Gorove emlékirataiban találjuk meg.

"Deák lelkében - írja Gorove - a háború esélyei fordultak meg. Vagy győznek az osztrákok s ez esetben valószínűnek tarthatta, hogy a katonai párt kerekedik felül a császár személye körül, ehhez a bürokrácia vagy a centralisták, vagy más inconstitutionális elemek csatlakoznak és e hatalom a nemzetre fog súlyosodni, s a nyomásszülte viszontagságok között a nemzetnek nem lesz jelszava, mely körül csoportosulhasson."

"Vagy legyőzetnek az osztrákok. Ez esetben, kivált ha a győzelem oly döntő, hogy az ellenség az ország határain is betör s magával hozza az emigrációt kiáltványaival és fegyvereivel: megvan az irat, hogy a nemzet e közt és a forradalom közt választhasson, lelkiismerete fel van mentve, mintha éppen a legkritikusabb pillanatban tanács nélkül hagyatott volna attól, kire a tanácsadás szerepét ruházta s kinek tanácsát eddig híven követte is."

*

A königgrätzi katasztrófa után (júl. 3.) volt egy pszichológiai pillanat, midőn a császár a magyar alkotmány helyreállítására s a magyar minisztérium kinevezésére talán rábírható lett volna. Ennek a pillanatnak kihasználása bizonyos kedvezőtlen körülmények összejátszása folytán elmaradt, s azután a magyar kérdésben stagnáció állott be. a kiegyezés kilátásait jelző hévmérő fokozatosan süllyedt s október végén egészen a fagypontja jutott, úgyhogy október utolsó napjaiban Kemény Zsigmond és Horváth Boldizsár hosszú vezércikkeket írtak a Pesti Naplóba, melyekben azt fejtegették, hogy nincs semmi remény, a Deák-párt, miután megtette kötelességét, most már vonuljon vissza.

Néhány nappal a königgrätzi katasztrófa után (júl. 9.) a császárné a trónörökössel Budára jött. Deák és egy sereg képviselő a vasútnál várta a felséges asszonyt. Eljátszották a lovagias magyar nemzetnek Mária Terézia idejére emlékeztető szerepét. Okosan tették. A főváros lakossága is a rokonszenv kétségtelen jeleivel környezte a dinasztia nagy szerencsétlenségének napjaiban a felséges asszonyt. Megérdemelte ezt, mert ő volt egyetlen pártfogónk a trón közelében.

De az egész ország közvéleménye nem úszott ebben a szentimentális áramlatban. A magyarság nagy alföldi központjaiban forrongó volt a hangulat. Bismarck emissariusai, ezek közt Scherr-Thosz gróf, kit Andrássy is ismert az emigrációból, erősen dolgoztak. Hogy a Klapka-légióhoz a tömegek nem csatlakoztak, ez nem bizonyít semmit. Ki lehetett volna oly naiv, hogy a jámbor trencséni tótoktól várja egy magyar szabadságharc zászlajának kitűzését?

Bismarck a "Gedanken und Erinnerungen" című könyvben nyíltan elmondja, hogy tekintettel Napóleon beavatkozásának veszélyére, el volt tökélve a forradalomra apellálni nemcsak Magyarországban, hanem Csehországban is, Németországban pedig felhasználni a nemzeti-demokrata szenvedélyekben rejlő elemi erőt. Hogy Magyarországban minden csendes maradt és Klapkáék visszavonultak, az a harctéren minden várakozást túlhaladó gyorsasággal beállott fordulat következménye volt. Bismarck látta, hogy a forradalmi elemek mozgósítása felesleges, tehát lefújta az egész akciót.

Deákot hívei sürgették, hogy álljon a dolgok élére, követelje, hogy az országgyűlést összehívják, szóval vezesse a kiegyezésre irányuló mozgalmat. Lehetetlennek mondották a königgrätzi csata után, hogy a császár Deák véleményét meg ne hallgassa. Különösen Gorove unszolta, hogy legalább maradjon a fővárosban, hogy szava, tanácsa, személyisége ne vesszen el ezen döntő pillanatokban. De Deák nem volt rábírható a maradásra. Július 15-én elment Puszta-Szentlászlóra.

Jellemző, mit mondott ekkor magáról Deák: a mostani események a magyar ügyet az európai viszonyokkal hozzák összeköttetésbe. Én ezeket nem ismerem, én csak a magyar törvényeket ismerem, én a mai pillanatban nem vállalkozhatom a vezetésre. A tény az - mondja erre Gorove -, hogy az idők zavarosak, ő a nyugalmat szereti, s a fellendült kedélyek közt erélyt kifejteni, ha soha nem volt jellemében, most már kora sem engedi neki.

Bekövetkezett, amit várni lehetett: a császár hallani akarta Deák véleményét. Majláth György kancellár rokonát, Szegedy Györgyöt sietve küldte P.-Szt.-Lászlóra, hogy hozza fel Deákot Bécsbe. Deák nagyon elkomorult, mikor hallotta, hogy az uralkodó hívatja. Inkognitó utazott, Meidlingben szállt meg dr. Ferenczy ügyvéd álnév alatt. Azt mondta, hogy fia van a hadseregnél, ennek sorsa miatt aggódik, ezért jött Bécsbe. Másnap este későn Szegedy bezörgetett szobájába s jelentette neki, hogy őfelsége holnap (19-én) reggel korán fogadja.

Hogy hogyan hajtatott másnap korán reggel egyfogatún, kis úti bőröndjével a bakon, egyenesen a Burgba, anélkül, hogy Majláthtal vagy bárkivel előzetesen beszélt volna - mindezeket a kissé groteszk históriákat már mások szépen és részletesen megírták.

Deáknak, ki reggel hét órakor már őfelsége előtt állt, sejtelme sem volt arról, hogy Andrássy is kihallgatásra van hívva. Kitűnt, hogy csakugyan hiba volt, hogy nem maradt Pesten, mert ez esetben ő és Andrássy előzetesen beszélhettek volna egymással, mielőtt a császár elé járultak. Ez pedig nagyon szükséges lett volna, hogy egyáltalán valami sikere lehessen kihallgatásuknak.

A császár körülbelül egy óráig beszélt Deákkal. Néhány órával később Andrássy jelent meg a Burgban, anélkül, hogy sejtelme lett volna róla, hogy kevéssel előbb az uralkodó Deákkal beszélgetett. Magától a császártól tudta meg ezt Andrássy.

Őfelsége azt mondta Andrássynak, hogy Deák felfogása egészen egyezik az övével - a gróféval. Ez áll annyiban, amennyiben mind a ketten a 15-ös bizottság és a dualizmus alapján állottak.

De a politikai helyzet tulajdonképpi aktuális kérdésére nézve Andrássy és Deák homlokegyenest ellenkező álláspontot képviselt az uralkodó előtt. Deák úgy vélekedett, hogy az új rendszer szerint való átalakítást csak a béke megkötése után kell megindítani. Andrássy az alkotmánynak azonnali helyreállítását s a magyar minisztériumnak, és pedig az országgyűlési többség köréből való azonnali kinevezését sürgette. Hosszasan fejtegette az ebből származó igen nagy előnyöket úgy abban az esetben, ha folytatni kell a háborút, mint hogyha a béke megkötésére kerül a sor.

Ez az egy tény, hogy ebben a kérdésben Andrássy és Deák homlokegyenest ellenkező álláspontot foglaltak el, már magában képes lett volna meghiúsítani a kedvező pszichológiai pillanatnak kihasználását.

Az uralkodó, mint már említve volt, erősen idegenkedett a magyar minisztérium kinevezésétől, csudálhatjuk-e, hogy azt a tanácsot fogadta meg, mely e kellemetlen lépés megtételére időhaladékot nyújtott neki?

Deák az audiencia után egyfogatúján elhajtatott a magyar kancelláriába s ott beszélgetett Majláthtal és Belcredivel, kit bizonyára azért hívott oda Majláth, hogy Deákkal ez is találkozhassék.

Kiemelendő körülmény, hogy ez alkalommal Majláth egy szót sem szólt Deáknak arról, hogy Andrássy már Bécsben van, s még aznap az uralkodó elé járul. Ha Deák ezt megtudta volna, elképzelhetetlen, hogy Majláthtól egyenesen a vasúthoz hajtatott s ne igyekezett volna Andrássyval legalább ennek kihallgattatása után beszélni.

De Majláthnak nem állt érdekében, hogy ebben a fontos pillanatban Deák és Andrássy találkozzanak egymással. Majláth és Belcredi görcsösen ragaszkodtak állásukhoz, semmitől sem irtóztak annyira, mint attól, hogy Magyarországon is, Ausztriában is a szabadelvűek jussanak hatalomra.

Az osztrák szabadelvűek, Kaiserfeld, Schindler és más befolyásos férfiak ez időben nagyon keresték a magyar szabadelvűekkel való érintkezést, mert ebben látták a menekülést Belcredi szláv és föderalista politikájától, mely az osztrák-német elem politikai megsemmisítésével volt egyértelmű. Sürgető leveleket írtak Lónyaynak, Trefortnak és másoknak, hogy a magyarok tegyék nekik lehetővé a személyes érintkezést. A vezető magyar politikusok ezt szintén hasznosnak tartották volna, de Deák idő előttinek vélte. Ezzel ismét a sikernek egy tényezője lett elejtve.

A császár és Deák közt komolyan szó volt a magyar minisztérium kinevezéséről, tehát az a lehetőség, hogy a császár - Majláth és Belcredi minden mesterkedése ellenére - esetleg elszánta volna magát erre a neki nem kedves lépésre, feltétlenül kizárva nem volt. Kiviláglik ez abból, hogy megkérdezte Deáktól, hajlandó volna-e elvállalni a magyar minisztérium elnökségét. Deák ezt határozottan elhárította magától, sőt kijelentette, hogy egyáltalán nem hajlandó tárcát vállalni a minisztériumban. Miniszterelnöknek Andrássyt ajánlotta s késznek nyilatkozott a minisztériumot támogatni.

Nevezetes, hogy a császár megbízta Andrássyt, utazzék Puszta-Szentlászlóra s tegyen jelentést, mi a Deák véleménye a helyzetről. Tekintettel arra, hogy őfelsége pár órával előbb behatóan értekezett Deákkal, valószínűnek látszik, hogy Andrássynak ez a megbízatása főleg időnyerés szempontjából történhetett. Folyamatban voltak ugyanis az előzetes béke megkötése iránti tárgyalások, s július 22-én megkötötték az ötnapos fegyverszünetet, melyet július 26-án a nikolsburgi béke-preliminárék megkötése követett. Ezek minden lényegeset tartalmaztak, ami a következő hónapban megkötött prágai végleges békekötésbe belejött.

Andrássy megjárta Budapestet és Puszta-Szentlászlót, s július 29-én újra megjelent a császár előtt, magával hozván írásban Deák véleményét a helyzetről, amit már 19-én hallott tőle őfelsége. Andrássy úgy találta, hogy a császár, akin 19-én mélységes levertség látszott, most egészen jókedvű. Hogyisne! Akkor a Szent István tornyából a porosz csapatokat lehetett látni, most pedig már meg volt kötve a béke. A császár tehát most már el volt határozva, a magyaroknak nem engedni. Belcredi egész rábeszélő képességét kihasználta, hogy a császár kedvét a magyaroknak teendő engedményektől alaposan elvegye. Andrássy még egyszer kihallgatásra ment, s egy emlékiratban is összefoglalta és melegen ajánlotta őfelségének javaslatait. A császár azzal bocsátotta el, hogy majd alaposan fontolóra veszi előterjesztését. De egy hozzá közel álló személyiség előtt így nyilatkozott: Andrássy sokat követel, de semmit sem ígér. Andrássy teljesen kiábrándulva jött vissza augusztus 1-jén Budapestre. Br. Orczy Béla pedig, midőn naplójában leírja a helyzet teljes reménytelenségét, ezzel az olasz közmondással végzi leírását: passato il pericolo, gabbato il santo.

Andrássy sem ringatta magát illúzióban arra nézve, hogy a kiegyezés kilátásai rosszabbodtak.

Augusztus vége felé és szeptember elején tárgyalás alá vették a 15-ös munkálatot. Osztrák részről e tárgyalásokon Belcredi és Hübner, a magyar kormány részéről Majláth és Sennyey vettek részt. A Deák-pártot Andrássy és Lónyay képviselték. Andrássy úgy nyilatkozott, hogy július közepén (a königgrätzi csata után) kapva kaptak volna a 15-ös munkálaton, most pedig hossza-vége nincs a kifogásoknak és akadékoskodásoknak. E tárgyalásokon Deák nem vett részt.

Lónyay hosszú levélben értesítette Deákot a tárgyalások lefolyásáról s közölte vele az osztrák miniszterek módosítási indítványait. "Be kár, hogy tanácsodat nem kérhettük" - fejezi be Lónyai hosszú levelét. Azután szelíd szemrehányásként hozzáteszi: "de el nem jönni és semmit sem mondani vagy tenni, az is nagy felelősség."

Andrássy aug. 27-én, tehát a prágai béke megkötése idejében volt ismét a császárnál. Kijelentette, hogy a 15-ös munkálatra vonatkozólag az osztrák miniszterek részéről feltett pontozatokat Deákkal kell megbeszélnie. Augusztus 31-én visszaérkezett Bécsbe és szeptember 2-án átadta Hübnernek a magyarok válaszát az osztrákok pontozataira.

Meddő munka volt ez. Aki magát ámítani nem akarta, az tudta, hogy gyakorlati eredmény nem várható. Őfelsége azt mondta Andrássynak, hogy most néhány napra elmegy a hegyek közé s ott nyugodtan fontolóra veszi a dolgokat.

Rossz szél fújdogált Bécsben. A lapokban felmerült egy konzervatívok és deák-pártiakból összeállított fúziós magyar minisztérium terve. Andrássy és Lónyay kijelentették, hogy ők csak tiszta deák-párti minisztériumba volnának hajlandók belépni. A közélet tespedt. Deák Puszta-Szentlászlón pihent. A párt züllött. Az országban a baloldal kilátásai emelkedtek. Bécsben a reakció nagyon megerősödött. A custozzai győzelem - oly férfiak nézete szerint, mint Tegethoff és Gablenz - inkább ártott, mint használt. Óriási mértékben megnövelte Albrecht főherceg tekintélyét. Egy hadsereg-főparancsnokságot szerveztek a kedvéért, melyben a régi "Hofkriegsrath" hagyományai támadtak fel. Az ún. katonai kamarilla most és később nem egyszer éreztette káros befolyását.

Bécsben október közepén, pár héttel a prágai béke megkötése után, már nyíltan a jövő tavasszal újra kitörendő háborúról beszéltek. Az olasz békekötés és Velence átadása megtörtént. Külső nyomástól már nem kellett tartani, s azért a reakcionárius párt újra egész erejével ránehezedett a belügyekre. Úgy vélték, hogy Magyarország követeléseinek nem okvetlenül szükséges eleget tenni. Az uralkodó főhadsegéde, Coudenhove gróf a porosz katonai attasé előtt egy ízben úgy nyilatkozott, hogy a magyar kérdést az ágyúk fogják megoldani. Ezek az elemek léptek ismét előtérbe. A Skene-féle centralisták is megállapították programjukat. Reichsrat, a közös ügyek, az októberi diploma és a februári pátens szerint, birodalmi egység, landtagok autonómiája érdektelen dolgokban, Magyarország kontumacírozása, jogeljátszás. Ezek voltak a főpontok (L. Orczy naplója, október 18.).

Tespedés, reménytelenség. Az országgyűlés összehívását a kolera ürügye alatt halogatták. Kemény és Horváth Boldizsár október végén a Deák-párt visszavonulásáról vezércikkeznek.

*

Beust kinevezésével Ausztria külügyminiszterévé (október 30.) indult meg ismét a kiegyezési akció, de oly lassan és oly kedvezőtlen auspiciumok közt, hogy 1867. január közepe tájáig úgyszólván semmit sem haladt előre. Ausztria nemcsak katonailag és pénzügyileg jutott a bukás szélére, hanem államférfiúi képességek tekintetében is. Az abszolutizmus nem nevelt államférfiakat, hanem csak bürokratákat. Sok jel mutat arra, hogy Beustnak osztrák szolgálatba fogadása már a háború alatt foglalkoztatta a császárt. Albrecht főherceg is melegen ajánlotta Beustot, mint a reváns-politika alkalmas eszközét. Bismarck, valamint b. Werther, az északnémet követ, a szász király, az egész európai diplomácia ebből a szempontból fogta fel Beust kineveztetését. Andrássy is mindjárt eleinte aggódott, hogy Beust tönkre fogja tenni a monarchiát. Gróf Blome brit nagykövet azt mondta Werther bárónak: a porosz Csehországban nagy szerencsétlenség volt, de ez a szász külügyminisztériumban még nagyobb országos csapás. Az a szempont is nagyon ajánlotta Beustot az udvarnál, mivel III. Napóleonnál persona gratissima volt. Még mielőtt külügyminiszternek kinevezték, a prágai békét megelőző tárgyalások alatt, a császár megbízásából titkos misszióban járt Napóleon császárnál.

Mikor ez az ügyes, kissé kalandos hajlamú államférfiú elfoglalta helyét a ballplatzi palotában: azonnal belátta, hogy reváns-politikát csinálni egy kielégítetlen Magyarországgal háta mögött képtelenség. Nyomban összehívatta tehát az országgyűlést november 29-ére. A királyi leiratot ő fogalmazta. Parányi adagban volt benne némi engedmény a márciusi kedvezőtlen leirathoz képest, de ez a kevés is úgy el volt burkolva, hogy - mint Szász Károly írta - csak nagyító üveggel lehetett észre venni. Andrássy azt írta róla feleségének: lehetetlen ügyetlenebbül tenni nagy ígéreteket. Nem hiába mondtam mindig, hogy a bécsi miniszterek sz...k. A minisztériumot is oda fogják ajándékozni, mint Velencét, anélkül, hogy valaki megköszönné nekik.

Beust annyira hitt a saját egyéniségének varázsában, hogy ebben az időben még számított arra, hogy a magyar kiegyezést lényegesebb engedmények nélkül is nyélbe fogják ütni.

Az országgyűlés felirata erélyes hangon felelt erre a leiratra úgy, hogy a Tisza-pártiak is rá szavaztak. Deák diktálta Csengerynek, ki szándékosan jól megnyomta a tollat ott, hol a felirat az alkotmány helyreállítását és a minisztérium kinevezését követeli.

A felirat tartalma természetesen még átnyújtása előtt ismeretessé lett és Beust elhatározta, hogy Majláth kíséretében ellátogat Budapestre s itt érintkezésbe teszi magát Deákkal s a többi irányadó férfiakkal. Az ez alkalommal Deáknál tett látogatását leírtam a Deák Ferencről szóló megelőző közleményben.

Beust nagy reményeket fűzött személyes megjelenéséhez. Ezen kívül cikkeket íratott a "Times"-ba s más külföldi lapokba, melyek a magyarokat engedékenységre intették. A magyar politikusokkal való tárgyalásainál hivatkozott is a "Times" cikkére, a magyarok azonban aligha voltak oly naivak, hogy ne gyanították volna e cikkek eredetét.

Beustot Budapesten előzékenyen fogadták, s a Deák-párt közlönye rokonszenves cikket írt róla, mely hízeleghetett hiúságának. De a dolog érdemére nézve nem ért el semmi eredményt. Emlékirataiban azt írja, hogy Bécsben őfelsége türelmetlenül várta az értesítést benyomásairól. Beust azt mondta a császárnak, hogy a sok leiratváltás eredményre nem vezet, s miután őfelsége bizonyos feltételek mellett hajlandó a magyar minisztériumot kinevezni, a miniszterekül kiszemelt politikusokat hívassa Bécsbe, hogy velük tárgyaljanak.

Ez okos tanács volt, bár maga a gondolat nem Beusttól, hanem a magyar államférfiaktól - Andrássytól, Lónyaytól - származott. Beust ekkor még abban a hitben élt, hogy ő imponálni fog a magyaroknak. A birodalmi képviselet rémképével ijesztgette őket. Igyekezzenek megegyezésre jutni a miniszterekkel, mert a birodalmi képviselettel nem fognak boldogulni. A tárgyalások nemsikerülése esetére szigorú rendszabályokat javasolt a császárnak. Belcreditől azt kérdezte, hogy zavarok esetére kiszemelte-e már azokat az embereket, akiket el kell fogatni. Br. Werther német követnek azt mondotta, hogy ha a tárgyalások eredményre nem vezetnek, a császár számíthat erős és hű hadseregére. Nem valami rózsás kilátások közt indultak meg tehát a bécsi tárgyalások 1867. január 9-én. Őfelsége készíttetett a közös ügyekről egy törvényjavaslatot, s Majláth ezt azzal adta át Andrássynak, hogy "c'est prendre ou laisser!"

A külügyminisztériumban kezdődtek a tárgyalások. A magyarok azt követelték, hogy ne a minisztérium törvényjavaslata, hanem a 15-ös bizottság operátuma szolgáljon tárgyalási alapul. Ebbe végre bele is egyeztek.

A legfontosabb módosítás, melyet a 15-ös munkálaton tettek, ez volt: e munkálat szerint mindaz, ami az egész hadseregnek, s így a magyar hadseregnek is vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozik, közös intézkedés alá tartozónak ismertetik el. Ehhez hozzá jött: "a magyar hadseregnek, mint az összes hadsereg kiegészítő részének". A végén pedig e helyett "közös intézkedés alá tartozónak ismertetik el", ez jött: "őfelsége által intézendőnek ismertetik el".

A többi, kisebb fontosságú módosításokról nem szólva, a tárgyalások végeredménye ez volt: ha a 15-ös bizottság javaslatát módosított formában elfogadja a 67-es bizottság, akkor kineveztetik a magyar minisztérium, s ha az országgyűlés elfogadja a 67-es bizottság javaslatát, következik a koronázás.

Kimondatott végül, hogy az alkotmányos kormány feladata leend, hogy a törvényhozás útján mielőbb eszközölje ki az 1848-i törvények azon intézkedéseinek módosítását, melyek a nádor helytartóságára és az országgyűlésnek a büdzsé megszavazása előtti fel nem oszlathatására vonatkoznak. E törvények, illetőleg törvénymódosítások szentesítését természetesen csak majdan a megkoronázott király eszközölhette.

Nagy zavart okozott a dec. 28-án kibocsátott nyílt parancs a védrendszer szabályozásáról és az újoncozásról. Ez előzetesen elvonta volna az országgyűléstől két oly legfontosabb jogát, mely nemcsak a 15-ös munkálat, de ennek módosított bécsi pontozatai szerint is a magyar törvényhozásnak tartatott fenn. Deák ezzel szemben megmutatta, hogy tud gyorsan is cselekedni. Nemcsak indítványozta, hogy a hadkiegészítési pátens ellen az országgyűlés írjon fel, hanem mindjárt elő is terjesztette a felirati javaslatot. Mialatt a miniszterjelöltek Bécsben tárgyalták a 15-ös munkálat módosítását, azalatt a képviselőház nagy eréllyel állást foglalt az abszolutizmus ama merész kísérlete ellen. A következmények megmutatták, hogy az országgyűlés erélyes állásfoglalása nemcsak hogy bajt nem okozott, de ez lett az a súly, mely a nemzet javára billentette az ide-oda ingadozó mérleget.

A kiegyezés ellen Belcredi nem szűnt meg egész erejéből működni, mert ő nemcsak sokallta a Magyarországnak tett engedményeket, de határozottan ellene volt ama dualisztikus államalakulatnak, melyre a magyarok törekedtek. Ő Ausztriában fenn akarta volna tartani a föderalizmust, ezzel a szláv és ultramontán-feudál befolyás túlsúlyát. Azt akarta, hogy ha már lesznek delegációk, az osztrák delegációt válasszák a landtagok, ne a reichsrat. Belcredi akadékoskodásai még sokáig feltartóztathatták volna a kiegyezés létrejöttét és a magyar minisztérium kinevezését, ha a magyar országgyűlés erélyes fellépése éppen a legkényesebb kérdésben, a hadügyi szervezet és az újoncmegszavazás kérdésében úgyszólván élére nem állította volna az egész kérdést. Ha hadkiegészítés kell, azonnal nevezzék ki a minisztériumot vagy vonják vissza a hadkiegészítési pátenst. Ha sem az egyik, sem a másik nem lehetséges, nem lehet jótállani a következményekről. Ezt üzente Deák a Bécsben időző Andrássynak január 23-án Fest Imrétől, kit mint futárt küldött hozzá. Ghyczy Kálmán hátrahagyott feljegyzéseiben azt a gyanítását fejezi ki, hogy a hadkiegészítési pátens elleni felirat átnyújtása és a minisztériumnak csakhamar bekövetkezett kinevezése közt összefüggés volt.

Egy más komplikáció is keletkezett.

Deák január 15-én, mikor Lónyay jelentést tett neki a bécsi megállapodásokról, ezeket helyeselte. Másnap azonban egyszerre ellenök fordult.

Január 16-án Andrássy, Eötvös és Lónyay megjelentek Deáknál. Arra akarták felkérni, hogy támogassa a bécsi pontozatokat s általában adja szavát, hogy ha már nem akar belépni a minisztériumba, legalább vezetője lesz a képviselőháznak a koronázásig. Deáknál ott találták Pulszkyt, ki mikor beléptek, felkelt és fontoskodó arccal azt mondta nekik: Lasciate ogni speranza!

Ahol diktátor van, ott mindjárt jelentkeznek fondorkodók. Deák ez időben diktátor volt. Pulszky Ferenc pedig, ki nemrég tért haza az emigrációból, elégedetlen volt, mivel nem juthatott oly szerephez, mely ambíciójának megfelelt volna. Ő és kívüle még Somssich és Zsedényi - előbbi szintén miniszteraspiráns - intrigruáltak a kiegyezés ellen az utolsó hetekben.

Deákra hatottak Pulszky helytelen információi. Ellene fordult a 15-ös munkálaton tett módosításoknak. A hatvanhetes bizottságban való letárgyalásukat lehetetlennek mondotta a minisztérium kinevezése előtt. Annyit megígért, hogy megszavazza, de egyúttal kijelenti, hogy nem helyesli őket. Andrássy éles lett s erős dolgokat mondott az öreg úrnak. Nem kér oly pártolást, amilyet Deák ígér, mert az bizalmatlansági szavazat volna.

Erős küzdelem indult meg a miniszterjelöltek és Deák közt. Ezek azzal vádolták, hogy megijedt a rá váró munkától, pedig tulajdonképp neki kellett volna Bécsbe menni alkudozni, neki kellett volna elvállalni a minisztérium megalakítását. A hosszú, három órai értekezlet vége az volt, hogy Deák azt mondta Andrássynak, holnapig még meggondolja a dolgot.

De Deák másnap még nem engedett. Időközben távirat érkezett Bécsből, hogy őfelsége elfogadta a pontozatokat a vállalt kötelezettségek feltétele alatt. Választ kértek Bécsben.

Deák január 18-án engedett. Lónyay szerint, mivel látta híveinek rosszallását, Kandó szerint Gorove hatott volna rá. De ki kell mondanunk, hogy Deák ellenzésének tárgyi oka is volt s tárgyi eredménye is. A pontozatok szerint bizonyos vasútvonalak ügye a delegációkhoz utaltatott volna. Az indirekt adók egyforma kezelése tekintetében is voltak Deáknak kifogásai. Ezekre a kérdésekre nézve Deák sokkal helyesebb formulázást diktált Csengerynek, mely keresztül is ment. Fontos az is, hogy Deák nem akarta elengedni a honvédelmi miniszter kinevezését, amit Andrássy kivihetetlennek mondott. Kivihetővé vált azzal, hogy Andrássy miniszterelnököt bízták meg a honvédelmi minisztérium kinevezésével is.

A hatvanhetes bizottság tárgyalásai sem tartottak, mint eleinte Deák mondotta, hat hétig, hanem befejeződtek január 28-tól febr. 4-ig Deák nagy cselekvő részvétele mellett. A Tisza-párt akadékoskodásai és Deákot mélyen sértő vádaskodásai véget vetettek Deák ama többször tapasztalt törekvésének, hogy ennek a pártnak kedvében járni igyekezett. Belátta, hogy ezzel a párttal egyetértő működés lehetetlenség.

Andrássy január 19-én felment Bécsbe. Onnét jött Kandóhoz távirata, melyben egyebek közt jelenti: Advocat wird nachher gerufen. Ez az Advocat Deák volt. De tévedés, hogy ezzel Andrássy Deáknak egyoldalú, inkább jogászi, mint államférfiúi felfogására akart volna célozni. Ily szándék Andrássytól távol állt. Ő azért használta az "Advocat" szót, mivel Deák első bécsi kihallgatása előtt mint "Advocat dr. Ferenczy" írta be nevét a meidlingi szálloda vendégkönyvébe. Kandó azonban az Advocat szó miatt nem merte megmutatni a táviratot Deáknak.

Február 6-án Deák csakugyan felhívatott Bécsbe. A császár kérdésére jelentette neki, hogy a 67-es bizottság nem előzetes egyezmény következtében, hanem szabad vitatkozás alapján fogadta el a közös ügyi munkálatot, mire őfelsége azt mondotta, hogy annál többre becsüli az eredményt. Deák Beustot, sőt az egy nappal előbb állásától felmentett Belcredit is meglátogatta. Belcredivel a kiegyezés legnagyobb ellensége bukott. Bukását az okozta, hogy a reichsrath egybehívásának kérdésében Beusttal ellenkezésbe jutott. Ezzel biztosítva volt, hogy Ausztriában is a teljes alkotmányosság lép életbe, tehát a valóságos paritásos dualizmus alapfeltétele meglesz. Belcredi nem ilyet akart, hanem afféle sánta dualizmust: Magyarországon parlament, Ausztriában föderalizmus. Ez állandó veszély lett volna Magyarországra nézve.

Deák február 9-én visszaérkezett Budapestre. Most következtek Deák életének legragyogóbb napjai, melyeknek fényét nem voltak képesek elhomályosítani azok a névtelen levelek, melyekben árulónak nevezték s halállal fenyegették. Eleinte bántották ezek a levelek, azután megszokta őket, nem törődött velük.

Február 16-án jöttek vissza a miniszterjelöltek Bécsből s hozták a hírt, hogy az alkotmány helyre van állítva. E napon hozta a hivatalos lap Majláth felmentését a kancellári állástól s kineveztetését országbíróvá.

Andrássy 17-én este bemutatkozott a Deák-körben, mint a minisztérium megalakításával megbízott miniszterelnök. Deák gyönyörű beszédet tartott, melyben nagy vonásokban elmondotta, hogy 1849 óta miképpen jutottunk idáig. Végül meleg köszönetet mondott azoknak, akik a kiegyezés létrehozása körül fáradoztak. Különösen melegen aposztrofálta Andrássyt, kit ez alkalommal nevezett "az isteni kegyelemtől nekünk adott providenciális embernek".

Másnap a képviselőházban felolvasták az alkotmány helyreállításáról szóló királyi leiratot. A nagy többség állva hallgatta, Tiszáék ülve maradtak. Utóbb restellték ezt. Azt mondották, ha tudták volna, mi van benne, ők is felkeltek volna.

Elhatározta a Ház, hogy az alkotmány helyreállítását küldöttségileg köszöni meg az uralkodónak. Andrássy szép beszédben ünnepelte Deákot, mint akit a nemzet bizalma s a király bölcsessége a miniszterelnöki állásra kijelölt. De minthogy őfelsége méltányolta az érveket, melyekkel Deák felmentését kérte, ő vállalta el e nehéz állást. Átlátom - úgymond -, hogy midőn a király parancsol és a nemzet vár, az egyéni elégtelenség érzete nem ok az el nem fogadásra.

Este a várost kivilágították. Az egész ország Deákot ünnepelte. Ekkor állott Deák Ferenc életpályája tetőpontján. Fényár vette körül személyét, mely a nemzeti lelkesedés lángjából sugárzott ki. Ezt a lángot pedig szította és táplálta az, hogy akkor még rendületlenül hittünk az alkotmányosság csodatevő erejében.

Deák az egész koronázásig egy "pater patriae" teljhatalmával vezette nem csak az országgyűlést, hanem magát a kormányt is. A minisztertanács fontosabb határozatait a miniszterek bemutatták az "öreg úrnak" s megesett, hogy ő szó nélkül félretette s mást, talán jobbat diktált helyette. A miniszterek szó nélkül tűrték ezt, mert egynémely kérdésben talán nem is rendelkeztek elég tapasztalással és törvényismerettel, s mesterüket látták Deák Ferencben. Deák gondja mindenre kiterjedt, nemcsak a szorosan politikai kérdésekre, hanem a koronázás körül előfordulandó külsőségekre is. E tekintetben évszázadokra visszamenőleg tudott rámutatni precedens esetekre. Deák nemcsak politikai vezetője, hanem valóságban szertartásmestere volt annak a készülő nagy eseménynek, mely június 8-án végbemenendő volt, s mely Ferenc József fejére, de egyúttal az ő élete munkájára is feltette a koronát.

Negyvennégy év folyt le e nagy napok óta. S íme, most ismét aggódva nézünk a jövőbe s kérdjük, vajon a kiegyezési műre nézve is nem érkezend-e el az az időpont, midőn változatlan fennállása kétségessé, átalakítása kikerülhetetlenné válik?

Negyvennégy év nagy idő. Egy politikai alkotás, mely céljának ennyi időn át megfelelt, még akkor is jelentékeny mű volna, ha átalakítása szükségesnek mutatkoznék. Megalkotója és munkatársai még ez esetben is megérdemelték volna a nemzet soha meg nem szűnő háláját.

(További közlemények következnek.)