Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 3. szám

Jász Dezső: Symposion

Mi, elátkozott, megkínzott, elhallgattatott emberek, akik keserű nyugalommal és tragikus nemtörődömséggel, de egyben érzékenyen szenvedve, sőt gyötrődve húztuk az életet s egyre egymásután pusztultunk, mint tönkrehasznált - bár valaha igen finom - szegény ruhadarabok - ott lézengtünk valamennyien a folyóparti városnegyedben. Lézengtünk, ó lézengtünk, észrevétlenül, jajszó nélkül. Ődöngtünk, céltalanul, lekötözve, megterhelve, megnyomorítva a tehetetlenségig, mázsás kölöncökkel a lábainkon és egy láthatatlan óriási kézzel a torkunkon, amely olyik napon összeszorult ám! Fájt a szívünk és sajgott, mint egy kitágított örök seb, amelyet ismeretlen hatalmak ütöttek, hogy sohase hegedjen, csak vérezzen lassú-lassú cseppekben és végre is megöljön.

Halálraítéltek voltunk valamennyien!

Téli éjszakákon és máskor is kávéházban verődtünk össze, mint a nyomorultak a kórház udvarán, csupa nemes, hallgatag ember, akinek egyenes és kemény volt a dereka valaha és most csak cipelte nyomorúságát nehezen és némán, mint egy piszkos batyut tele ócskavassal és szeméttel.

Itt ült Bucsányi Jenő feltaláló és elektromos mérnök, aki csengettyűket csinált úri házakban, Bod Kálmán, akiről azt írták valamikor, hogy nagy festő lesz belőle, Konrád János, aki huszártiszt volt és azután újságíró akart lenni, Steiner Pál, egy óriási nagy zsíros ember, aki olyan könnyen sírt, mint valami kislány, Fülöp Bertalan, akit már háromszor vagy négyszer becsuktak a bolondok házába, Kneisel F. Karl, akiről valamennyien sejtettük, hogy ő követte el az 1891-i frankfurti kéjgyilkosságot (szőke haja volt, mint a kóc), és még sokan mások, finom, jóminőségű, kedves és okos emberek - jobb nem beszélni róluk!

Egymásra utalva, összerázva, mint a pelyva a szitán, mégis mind szabadulni szerettünk volna egymástól. Vizsgálgattuk egymást. Óvatosan, titkon és gyönyörűséggel szürcsölgettük a szomszéd szenvedéseit. Undorodtunk egymás gyávaságától a felebaráti szeretet ama ragyogó példái mellett is, amelyeket nap-nap után ki-ki a másikkal szemben tanúsított. A lelkünk fenekén azonban csodálkoztunk és sopánkodtunk, hogy mindenki még mindig itt van együtt, hogy senki se ment el, nem próbált változtatni a során, hogy nem próbált kikapaszkodni a veremből. Tulajdonképp vígan megettük volna egymást, mint a mesében.

- Miért mindez, minek ez az egész csalás és türelem, hogy így fejezzem ki magam: ez a kiegyezés fél percentre - mondta egy napon félénken Bod, s a tekintet megrebbent e merészkedéstől.

Nem feleltünk. Lehurrogtuk, lepisszegtük magunkban, nem akartuk hallani, hogy mit mond. Ez a mai nap még a miénk volt, hogy a holnapi is az lesz-e, erre gondolni se mertünk. Ez sok lett volna. Költözőben voltunk valamennyien. Már rég felmondtak nekünk és tudtuk, hogy hamarosan egy napon kilakoltatnak könyörtelenül. Tudtuk, hogy kegyelemről aztán szó sem lehet. Csak egy kis színtelen gyenge láng pislogott még bennünk utolsó erőlködéssel. Ezt óvtuk önzően és siralmas ügyeskedésekkel. Csendesen, önkímélettel jártunk valamennyien, csoszogtunk az utcán, görnyedten és vigyázva. a botunkat sohase felejtettük otthon. "Vigyázat, törékeny!" - mintha ezt mondogatta volna ki-ki magának, saját magának, saját magáról, nehogy elaludjon a kicsi pislogó láng, a fekete kanóc hegyében.

- Minek, minek - motyogtam én valamennyiünk helyett, szégyenkezve és pirulva -, hát kegyed miért megy bele, miért egyez ki fél percentre, ha szabad tudnom, kérem tisztelettel!

A többiek ittak sűrűn, szorgalmasan, afféle utolsó nekifeszüléssel, mint mindig. Valóban a másnap nagymértékben bizonytalan volt.

A szemek csillogtak. S mintha a pohár nedűje valahogy kitérítette volna az életek delejtűjét a helyes, rendes irányba. Sokan majdnem kárpótolva éreztük magunkat. Elég szégyen. Az elhalkult, megfogyott vért egy csendes és meleg fortissimóba kergette a pálinka.

- Inkább ezt választom - susogta valaki közülünk, a kezében levő pohárra nézve. - Inkább ezt és a többit, ami jó. Van íze és illata, és olyan, mint az arany. És biztos. Nem téveszt irányt. - És kiürítette egyhajtásra.

- Persze míg a gyomor és a máj bírják - tette hozzá azután.

- Ez is jó - mondtam körültekintve és meghajolva. - Egy pompásan fent borotva mégis biztosabb - s nevettem hozzá, de reszketve, mert otthon volt egy kitűnő borotvám ezüstacélból, a legjobb angol gyártmány. Egy borbély azt mondotta rá, hogy jobb borotvát sohase látott.
Kneisel F. Karl is közbeszólt:

- Ha az ujjaim közt volna valami kiváló penge, egy jó pillanatban örömmel metszeném föl ezt a kék csövet a csuklómban.

Valaki egy szélespengéjű fénylő borotvát tett ki szótlanul a zsebéből az asztal közepére.

Mozgolódás támadt. Többen elrémültek. Magam is megijedtem, hogy könnyelműen kipattantottam ezt a témát, amely valamennyiünkben mint robbanó matéria pihent jól elraktározva és száraz helyen.

- Ostobaság - jelentette ki Bucsányi Jenő, a feltaláló -, inkább egy asszony fojtson meg a vörös hajával egy finomabb fogadóban hajnal felé. Ebbe szívesen belemennék. De hol kapok én egy ilyen vörös hajú szép asszonyt, aki szeretni tudna a gyilkolásig.

Elmosolyodtunk mindnyájan, kissé vacogva s a legveszedelmesebb szerelmünkre gondoltunk büszkén, megvetéssel, ahogy szép nőre gondol az ember, akit soká imádott s akihez a lelkében nem volt semmi köze.

- Az apám így járt - mondtam lekicsinylő egyszerűséggel -, s az arca egész kék lett. Az asszony elásta szegényt a padló alá. Visszataszító volt, amikor a rendőrség előkereste a homokból és a maltertörmelékből. Sokszor úgy éreztem, hogy rajta taposok, mert tulajdonképp nem tudom, hol temették el. Azt hiszem, elkallódott a hivatalos eljárásban a vizsgálóbírónál, a törvényszéki orvos dézsáiban és a vegyész lombikjaiban.

Most valaki némán, lassú mozdulattal egy vörös hajfonatot vett ki a zsebéből és kitette az asztalra.

Nem mertünk egymásra nézni.

- A szívet kell megállítani, a hajszálrugót kell eltörni. Ez könnyű és egyszerű. Egyenesen a szívet - susogta finoman Fülöp Bertalan, fölhúzott szemöldökkel, magyarázóan egy szubtilis gesztussal, mint ahogy az órás piszkál a fogaskerekek között.

- Bevarrhatják és fájhat soká - okoskodott valaki. - A szájba egy golyó, a nyúltagyba megy és megvan. Ez a legrövidebb. És elegáns is.

Egy kétélű svéd tőr s egy csillogó acélpisztoly került az asztalra, megrakva töltényekkel.

A helyzet határozottan kellemetlen volt. Biztosan hittem, hogy félóra múlva mindenki egy baklövés szorongását és szégyenét fogja érezni. Egyenes, ízléses kibonyolódás nemigen volt lehetséges.

Apró üvegcsét vettem hát elő s parfőmöt öntve a kezemre, szétdörzsöltem. Majd rágyújtottam egy illatos szivarra. Menteni akartam, ami még menthető, most már csak magamnak, mint az orgazda, ha a tolvaj otthagyta valahol a fogát.

A pisztoly, a borotva, a tőr, a női hajfürt ott pihentek az asztalon. A tulajdonosok nem mertek hozzányúlni, nem jelentkeztek, mintegy lemondtak a birtokjogukról, amelyhez különben is szó férhetett. Az öngyilkosság gondolata mint az utolsó fellegvár, melyet ki-ki más-más formára megépített magának, most együtt zengett valamennyiünkben. Egy hatalmas és harmonikus akkord! Az egyetlen harmónia talán a mi életünkben. Vágytunk rá és féltünk tőle. Titokban mindenki hitte, hogy nem lesz rá szükség, hogy az élet egy napon kegyelmet fog adni és azután nem kell többé véle foglalkozni, mint ahogy a hajós nem törődik többé a mentőcsónakkal, ha már partra ért. De most nagyon is valószínűtlennek látszott, hogy kegyelmet fogunk kapni, hogy valaki is - csak egyetlenegy ember közülünk - meg fog menekülni.

- Tegyétek zsebre - szóltam -, majd rá fog kerülni a sor, egész biztosan.

Egypáran rámnéztek szemrehányóan, orvul, mintha én lettem volna mindennek az oka. De azután üres lett az asztal és szótlanul föloszlott a társaság. Ekkor láttam, hogy csakugyan nyomorult népség mindannyi, és amint szétoszlottak a folyó irányába, mély szánalommal néztem utánuk.