Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 3. szám

Ambrus Zoltán: Tolsztoj és kritikusai
(Második közlemény)

Azok között, akik Tolsztojban a prófétát siettek statarialiter elítélni, Harden Miksa volt a leglármásabb. Azzal a feltűnés-hajhászattal, mely ennek a sokat emlegetett német újságírónak még a lélegzetétől is elválaszthatatlan, szent ihletettségtől hevülten galoppozott olyan módon adni le szavazatát a ravatalon fekvő és halála után nyomban megvádolt nagy ember egész gondolkozásvilágáról, hogy felvonulásának magára kellett irányoznia azok figyelmét is, akik rendesen nemigen érdeklődnek iránta. Sürgősen csomagolt, hogy elutazhassék Bécsbe, felolvasást vagy szabad előadást tartani Tolsztojról, minél több embernek - akármilyen vegyes elemekből álló, botránycsinálásra is kész, de minél nagyobb sokaságnak -, s megóvni iparkodva Bécs városát attól az eltévelyedéstől, hogy a Hardennél kevésbé harsányaknak higgyen és akár csak negyvennyolc óráig is tiszteletben tartsa a messzi országban felravatalozottat, expressz vonattal száguldott Ausztria fővárosának megmentésére. Még obligát stílus-arabeszkjeinek kiverejtékezését is elmulasztotta, csakhogy még Tolsztoj temetése előtt kihirdethesse sommás ítéletét Tolsztoj életéről, jelleméről és munkásságáról. Tolsztoj már egészen elcsöndesülten feküdt koporsójában, de még aktuális volt, neve még mindenfelé foglalkoztatta a művelt világot, ravatalának besározását észre kellett venni, s egy Tolsztojt becsmérlő előadásról ezekben a napokban az újságok egész rengetegének meg kellett emlékeznie. Harden nem szalaszthatta el ezt a kitűnő alkalmat s összecsődítve vagy kétezer embert, "Meg kell mondani végre!..." csatakiáltással sikerült még a kellő pillanatban előállania legfelsőbb döntvényével. Rohannia kellett, hogy utolérhesse a temetési menetet, de még hozzáakaszthatta elméskedésének könnyű leptikáját a súlyos halottas szekérhez.

Nem jut eszembe jelentőséget vagy éppen súlyt tulajdonítani a Harden nyilatkozatainak. Ez a német újságíró, aki minden újságíró közül a leggyakrabban tapsoltatja magát, nem annyira a hírnevét, mint inkább a hírességét vagy hírhedettségét főképpen annak az ügyességének köszönheti, hogy mindig olyan emberekbe kötött bele, mindig olyan emberekről tépte le a kabátot, sőt néha a nadrágot is, akik akár társadalmi állás, akár szellemi kiválóság vagy mind a kettő dolgában magasan fölötte állottak. Különösen a legmagasabb társadalmi pozícióban lévő emberek kabátjába szeretett beleragadni - ha ezt a legnagyobb kényelemben tehette -, abban a tudatban, hogy semmi se kelti fel jobban a közfigyelmet, mint a legirigyeltebbek megtámadása; és azt mindenesetre meg kell adni neki, hogy annak megválogatásában: kit támadjon meg és kit ne, igazán éles elmét tanúsított. Egyébként ezek a támadások nem sok szimpatikus vonást reveláltak benne, hacsak azt nem fogadjuk el szimpatikus vonásnak, hogy nemigen eresztette el a kiválasztott ellenfélt addig, amíg ez össze nem esett vagy megtépetten nem menekült tova, olyanformánt, mint a vadászkutya se igen szereti elereszteni a zsákmányát addig, amíg ez hörög. Néha egymástól kissé messzeeső ügyek és kissé ellentétes felfogások szolgálatában, de mindig az önzetlen újságíró attitűdjében, aki csak az eszme bajnoka, s akinek a tolla az egyetlen fegyvere, a bibliai Dávid módjára parittyakövekkel támadta meg a Góliátokat; csakhogy míg bibliai elődje az ereje teljességében lévő Góliáttal kezdett ki és kitette magát annak a veszedelemnek, hogy összeroppantják vagy lekaszabolják, az eszmének pusztán tollal hadakozó bajnoka rendesen a holtra sebesült Góliátokat választotta ellenségeiül, s a legszívesebben éppen az összeroskadásuk előtt támadta meg ezeket a szép "irály"-ának parittyaköveivel. Ami ezt a gyakran magasztalt szép "irály"-okat illeti, ennek a keresettsége és középfinom választékossága, erőszakolt fordulatossága és nyers élcelődése, minden természetességtől irtózása és enciklopédikus műveltséget meg finomságot színlelő negédes finnyáskodása (vagy mondjuk magyarul: affektáltsága) csak azokban kelthet tartós csodálatot, akik azt hiszik, hogy a stílus annál szebb, minél cifrább. Szóval Hardennek a kiválósága meglehetősen illuzórikus valami, s érdemei közül csak az az egy kétségtelen, hogy írásmódjának a furcsaságaiban kitűnő anyagot nyújtott a bécsi - és természettől elmés - Kraus Károlynak egy olyan kíméletlen, de alapos stílusboncolásra, aminőt mostanában kevesen írtak.

A Harden Tolsztoj-kritikájával tehát e helyütt nem azért foglalkozom, mintha a Harden ítélkezésének valami fontosságot tulajdonítanék, hanem mert a holttest körül zsivajgó kritikusok közül egynek a szereplése se volt olyan zajos, mint aminő a Harden föllépése volt, következésképpen a statáriumra összegyülekező hivatottak és hívatlanok rögtönzött kritikái közül az övé volt az, mely a legnagyobb visszhangot keltette. A német újságíró-atyamester bécsi dörgedelmét számos újság nyomatta le kommentár nélkül, tette magáévá kifejezetten is, vagy ismertette, kivonatolta helybenhagyóan, és ha találkoztak olyan cikkezők is, akik csak megkorrigálva vagy legalább csak megszorításokkal fogadták el a Harden ex abrupto megállapításait, el lehet mondani, hogy Harden bécsi előadásának nagy része volt annak a közfelfogásnak a kialakulásában, amely utóbb a közép-európai sajtó száz meg száz orgánumában nyilatkozott meg. És így amíg a Harden bécsi előadásáról van szó, tulajdonképpen egy művelt sokaság hevenyészett kritikáját tárgyaljuk.

A német Dávid három ponton támadja meg az oroszok nagy halottját. Első parittyaköve Tolsztojban a családfőt akarta eltalálni; második parittyakövének a céltáblája: Tolsztoj jelleme; a harmadikat meg a többit már Tolsztoj tanításának szánta.

Mindenekelőtt mint újságíró, az aktuális ügy legérdekesebb részéről, az "affér"-ról szól: arról a bujdosásról, amelyről az újságokban az egymásnak sokszorosan ellentmondó híreknek egész tömege került forgalomba, s amelyről csak egy bizonyos, az, hogy: ha nem is idézte elő, mindenesetre siettette Tolsztoj halálát. Először is koncedálja, hogy "nem tudjuk, miért hagyta el Tolsztoj rövid idővel a halála előtt a családját" - s egész előadásában mindössze ez a "nem tudjuk" a komoly kritika -, de bár elismeri, hogy nem tudja: mi és hogyan történt, rögtön mindennek megadja a magyarázatát; meg tudja magyarázni azt is, ami talán nem is történt meg. És a magyarázata bájosan egyszerű; olyan egyszerű és bájos, mint a havasi ibolya. "A szláv gondolkozás igen sokszor igen irracionális és Tolsztoj szláv volt." Csak éppen azt nem teszi hozzá, a kis Taine, hogy: a német szorgalmas, a francia felületes, az angol praktikus!... Ez csakugyan fején találja a szöget, sőt a Kolumbusz tojását is úgy eltalálja, hogy öröm látni! Hát persze! Ha Tolsztoj szláv volt, s a szláv irracionális, akkor érthető, ha Tolsztoj bármi bolondot művelt és írt. Csak az a csodálnivaló, hogy ennek konstatálásával el nem hagyta a felolvasó asztalt, epigrammatikusan jegyezve meg, hogy: egy ilyen irracionális életű embernek az irracionális munkásságával egyáltalán nem érdemes foglalkozni. De ebben logika lett volna. Harden tehát tovább beszélt. És miután előbb olyan kitűnően kimagyarázott és intuíciójának erejével megvilágított mindent, sikerült önmagát is felvilágosítani, és most már tudja, amit az előbb még nem tudott, hogy ti. Tolsztoj miért hagyta el családját rövid idővel a halála előtt. Most már tudja; időközben eszébe jutott. A felesége elől szökött meg! Hát persze! hiszen meg volt írva az újságban! Azt ugyan még most se tudhatja, hogy mi történt hát tulajdonképpen a két öregember közt Tolsztoj elbujdosása előtt, s történt-e egyáltalán valami?... de azt már tudja, hogy a felesége elől szökött meg. Eszébe jutott. Sőt léleklátása hirtelen azt is napfényre hozza, hogy miért szökött meg a felesége elől. "Házasságuk rosszra válását anyagi zavarok okozták, de gyerekség ezekért az asszonyt okolni." S ha nem is mondja ki, finoman sejteti, hogy az öreg úr lusta volt, nem készítette el rendesen a penzumait, nem adhatott eleget a háztartásra, mert a kiadóktól nemigen kapott pénzt, vagy ha kapott, elköltötte rossz leányokra. Csak éppen az nem jut eszébe, hogy azok a hírek, amelyeken ezek a finom kombinációk épülnek, egymásnak is, önmaguknak is ellentmondó hírek, legnagyobbrészt képtelenségek és válogatott ostobaságok, kis részben: valószínű és nem valószínű dolgok, lehető és lehetetlen föltevések keveréke, amelyből a hihetőt se könnyű kiválasztani, a bizonyosat meg éppen lehetetlen.

Harden nem volna Harden, ha ez egyszer elmulasztaná kiókumlálni, hogy a jelen kitűnő alkalommal a lovagiasságnak milyen pózában tetszeleghet a derék bécsiek előtt. Egy idős, meggyötrött, szenvedő asszonynak - s méghozzá grófnénak! - a védelme éspedig minél szükségtelenebb, annál hevesebb védelme szebben fest a felolvasó asztalnál az előadó gomblyukába tűzött bármily szép virágnál. Harden tehát kinevezi Tolsztoj grófnét mártírnak, s előrántva kicsiny, de hatalmas fegyverét: a tollát, rettenthetetlenül hadonász vele, a grófnét kéretlenül is védelmezve, nemcsak a halottal szemben, akiről nem tudhatja, hogy bántotta-e a feleségét, hanem mindenkivel szemben, akik a grófnét bánthatták volna. Soha, se tüzesebben, se fölöslegesebben, meg nem védelmeztek még senkit, mint Harden Tolsztoj grófnét.

Talán ugyanabban az időben, amikor Harden kirántotta kicsiny, de hatalmas fegyverét, hogy elbánjon Tolsztoj grófné láthatatlan ellenségeivel, Tolsztoj özvegye olyan lépésre határozta magát, amely szükségtelenné tette, hogy védekeznie kellessen a Harden védelmével szemben. Elkeseredve azon, hogy a szenzáció-hajhászat újságírói nem kímélik se a halott emlékét, se a család s különösen az ő jogos érzékenységét, hanem nap-nap után egyremásra bocsátgatják szélnek a róluk szóló legfelháborítóbb meséket: maga fordult a nyilvánossághoz. Elmondott a családi életükről annyit, amennyit a legképtelenebb és legbántóbb híresztelések cáfolatára szükségesnek tartott; közzétette férjének azokat a leveleit, amelyeket a legutóbbi időben írt hozzá, s amelyek kétségtelenné teszik, hogy házaséletük békéje végig a legzavartalanabb volt, s hogy Tolsztoj nemcsak a leggyöngédebb szeretettel viseltetett felesége irányába, de ezt a gyöngéd szeretetet minden alkalommal ki is fejezte; és tanúkra hivatkozott, nemcsak családtagokra, hanem minden közelállóra, annak bizonyítása végett - amihez tökéletesen elég volt az ő puszta szava is -, hogy ti. a férje halála percéig mindig, kivétel nélkül a leggyöngédebben és a legnagyobb szeretettel érintkezett vele, tehát ostoba mese az is, hogy őelőle, a felesége elől menekült volna el a kolostorba. Annyira őszinte volt, oly kevéssé titkolózott a nyilvánosság előtt, hogy nem hallgathatta el: igenis, voltak köztük nézeteltérések, de csak olyanok, amilyenek vannak minden házaspár között, s ezek a nézeteltérések soha se fajultak még csak heves vitatkozássá se.

Ez után a tiszteletreméltó és tiszteletet parancsoló nyilatkozat után természetesen el kellett hallgatnia az újságírói fantáziából merített híreszteléseknek és egyszersmind megdőltek azok az ügyes, elmés, néha túlfinom kombinációk is, amelyek ezeken a híreszteléseken alapultak. Foltehető, hogy Harden is elejtette volna a maga túlfinom kombinációit, ha korábban tudomást szerezhet az özvegy nyilatkozatáról, és bár az ember nem szívesen mond le arról, ha a legfennköltebb lovagiasságot ilyen könnyűszerrel és a mellett a legnagyobb színpadi hatással gyakorolhatja, valószínű, hogy a jobban informált, lovagias Harden, elállva a képzeletbeli mártír érdekeinek elszánt védelmezésétől, Tolsztoj családi életének megítélésében elnézést gyakorolt volna. Kár, hogy nem várta meg a jobb információt és halaszthatatlanul szükségesnek tartotta telegrafikus gyorsasággal ítélkezni a ravatalon fekvő halottnak a családi életéről is. Bár az is meglehet, hogy ha az özvegy nyilatkozatát nem találja eléggé közlékenynek, még a lovagon is felülkerekedett volna benne a született riporter, aki azt kérdi:

- De jó, asszonyom, akkor tessék igazolni, hogy ha nem Ön miatt, hát miért menekült el Tolsztoj a kolostorba?!

(További közlemények következnek.)