Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 3. szám · / · Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött
A káplán előtt megfordult a világ.
- Na most be vagyok rúgva - mondta magában Ejnye, az ördög vigye el, ez mégis sok. Nem bírtam már jobban vigyázni magamra
- A bor - hebegett a házigazda - a bor az olyan állat, olyan állat, olyan veszedelmes vadállat, hogy mi harapjuk meg őtet, mégis ő harap meg minket...
A pohara után nyúlt, de a keze már egyáltalán nem volt ura semmi mozdulatnak s feldöntötte a poharat.
Az asszony látta, hogy mind a két ember teljesen részeg. Gúnyosan és kicsinylően mosolygott rajtuk. Szerette a részeg embert. Az urát számtalanszor látta már részegen, s tudta, hogy azért vele semmi baj. Akármilyen részeg is, mindig le tud feküdni. És tetszett neki, hogyha részeg, akkor teljesen közönyös. Akkor nem törődik többet senkivel, semmivel, csak beszél, beszél még akkor is, mikor már alszik. S nagyon furcsákat mond ilyenkor. Azt lehetne mondani, hogy a részegség hozza meg az eszét.
Más részeget is látott már eleget. Kislány korában az apját, s attól kezdve talán minden férfi ismerősét. Tetszett neki, ha ő az egyetlen józan az egész társaságban. Egyáltalán igen szeretett társaságban lenni. S nem volt olyan nap, hogy ki ne csinálta volna, hogy vagy neki legyen vendége, vagy ő menjen el valahová vendégségbe, ahol a férfiak boroztak és udvaroltak.
- No nem tesz semmit - mondta a gazda - nem tesz semmit, csak egy kicsi bor kárba ment...
- Hát az én abroszom! - nevetett az asszony.
- Kár, hogy egy kis bor kárba ment, különben nem tesz semmit.
A káplán látta, mi történt, de mereven ült a helyén s nevetni sem mert. Ismerte magát, tudta, hogyha most megmozdul, akkor vége. Míg meg nem mozdul, addig nem is látszik rajta, hogy részeg, de ha most felállana, menthetetlenül elszédülne. Kimeresztette hát a szemét s olyan keményen nézett maga elé, mintha a katedrában volna.
- No hiszen te is jól vagy - mosolygott az asszony, aki szakértő volt mindenféle szimptóma felismerésében.
- Nem tesz semmit - mondta már harmadszor a férj -, kár, hogy egy kis bor kárba ment, de van, hál istennek, a zsidó pincéjében elég, hál istennek, a zsidó pincéjében terem elég. Lelkem, a szövetkezetből ne hozass bort, mert ott igazi bor van. Márpedig az igazi borért kár volna. Tölts.
- Szép madár maga. Minden nap becsíp, látja, a káplán nem csípett be.
- Az igazi bor nem bor... - ismételte a tanító s lecsukódott a szeme.
- Nagysád, maga gyönyörű szép asszony! - mondta a káplán s azt hitte, hogy ezt csak gondolta.
- Ne mondja! - kacagott fel idegesen az asszony.
- Halálosan szerelmes vagyok nagysádba.
Ebben a percben a tanító lefordult a székről. Egész ügyesen esett, mintha nagy gyakorlata volna a testének az ilyen pózokban. Maguktól rendezték el a tagjai úgy az esést, hogy sima lecsúszás lett belőle. A felesége nevetett rajta.
- Na ennek már kampec. Most már nekem kell lefektetni.
- Nem tesz semmit - motyogta az eséstől felébredve a tanító -, az igaz bor nem bor. Spongyát rá.
- Nagysád, maga szebb minden nőnél.
- Tudja is maga, mit beszél.
- Igenis tudom, nagysád. Maga szebb minden nőnél, akit én valaha megöleltem.
- No, az nem lehet nagy választék.
A káplán elhallgatott s mereven nézett maga elé.
- Hát ölelt már maga szép nőt? - kötekedett vele az asszony.
- Igen. Nagysád, maga a legszebb nő a világon!
- Jobb lesz, ha aludni megy.
A káplán úgy tett, mintha valamit megértett volna abból, mit jelent ez a szó.
- Most nem tudja, hogy fog elmenni a szállodába! No, nem baj, majd az irodában ágyat vetek magának. Mindjárt behívom a diákot, az majd kivezeti.
A káplán valahogy úgy sejtette, hogy eltűnt előle a világ legszebb nője, de már nem volt tisztában vele, hova lett.
Az asszony meg volt lepetve, hogy a diákot nem találta a szobában. Csendesen kiszólott a nyitott ablakon, aztán a folyosón. Nem akart hangosan kiáltani, mert a földszinten egy másik tanító család lakott, akikkel haragban voltak.
A diák nem került elő, s arra gondolt, hogy tán elment valamelyik barátjához. De már éjfél is elmúlt...
Bement a szobába, ahol a káplán ott ült a helyén, mintha azóta meg se mozdult volna.
Nevetett rajta.
- No, maga mégis nagy vitéz - mondta -, jó lesz, ha bemegy a diák szobájába. Jöjjön, majd bevezetem.
Odalépett a káplánhoz, de ez úgy nézett maga elé, mint a sült hal.
- Jöjjön, na.
Semmi válasz.
- Jöjjön csak, fiacskám. Így ni. Szépen felállunk... Na... így ni. És aztán előre.
De bizony a fiatalember nem ment előre. Megállott s utolsó önuralmával csak arra törekedett, hogy szónoki állásokat vágjon. Az arca meredt volt, mintha prédikálna s kegyesen és áhítatosan nézett.
- Na persze... Tessék csak velem jönni.
Hirtelen elhatározással derékon ölelte a fiatalembert és elindította. Az olyan gépesen rakta előre a lábait, mintha egy lábon járó mechanikai baba volna.
Minden baj nélkül mentek ki az ajtón.
A folyosó közepén megtántorodott a fiatalember, s csaknem elestek mind a ketten. Szerencsére közel volt a fal, hát sikerült falnak állítani a romlott tetemet.
Az asszony most igen félt, reszketett, izzadt. Rettegve gondolt rá, hogy valami zajt csapjanak.
- Laci! - suttogta.
Semmi nesz.
Újra átölelte a fiatalembert és tovább vezette. Minden lépésnek úgy örült, szinte hálát adott érte az istennek.
Csakugyan sikerült bejutni a szobába.
Az most is üres volt. Már biztos, hogy nincs itthon Laci.
- Így, gyermekem, így, most szépen lefekszik... Kicsikém...
Az ágyhoz vezette.
Ebben a percben a részeg fiú körülölelte az asszony derekát és vele együtt levetette magát az ágyra.
Az asszony meg volt rémülve.
A lélegzete is elállott.
- Eresszen el...
- Te vagy a legszebb asszony a világon! - lihegte a fülébe a fiatalember.
- Eresszen el! Eresszen el! - s körömmel vágott bele a káplán testébe. De az mintha nem is érezte volna, erősen borszagú szájával az arcán csúszott.
Az asszony szívverése elállott.
- Naccsád! - lihegte a fiatalember...
- Tanulatlan! Paraszt! - sziszegte az asszony! - Én nem vagyok naccsád! Nem vagyok én kasszírnő. Nagyságos asszony!...
A fiú nem szólt, mintha nem értett volna belőle egy hangot sem. Puha forró arcát odadörzsölte az asszony arcához. S egész testének súlyával gyűrte le a nőt.
Az asszony alig bírt lihegni az erőlködéstől. Az út is kifárasztotta s különben is gyenge volt. Ellankadt, elalélt, egy pillanatra eleresztette magát.
Abban a percben rémes gyönyört érzett. A fiatal férfi keze hozzáért. Valami örvénylő kábuló szédülés fogta el, s átvillant benne minden keserűség, minden hiány, amit valaha életében érzett, a fejébe vér tódult, s megszűnt az ellenállása... Nincs itt senki... Nem kaphatja rajta senki... Az, aki bűntársa, nem fog emlékezni semmire... Csak egy szempillantásba kerül s nem is fogja elhinni önmagának sem, hogy volt valami.
...És most elégtételt kaphat a sorstól... mindenért, mindenért...
Csak egy pillanatig tartott ez az érzés.
A másikban megfeszítette minden erejét s levetette magáról a férfit, hogy az gurult a falig, aztán összeszedve magát, kirohant a szobából.
Az arca égett és szégyen vörössége borította.
Meg kellett állnia a nyitott boltíves folyosón, s tele tüdővel szívta a friss, erős, ködös éjszakai levegőt.
Végre összeszedte magát és bement a szobába.
Ott pedig akkora meglepetés, akkora rémület várt rá, hogy ezt már alig bírta el.
Az ura nem feküdt az asztal alatt, a lámpa nem volt a szobában.
A hálószoba ajtaja nyitva volt, s az ura az ágyban feküdt, a lámpa az éjjeli asztalon, s az ura horkolva aludt el, a paplanra ejtett könyvvel, mintha nem is lett volna semmi a mai estéből...
(Folyt köv.)