Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 2. szám · / · Figyelő

Lengyel Géza: Jean Francois Raffaëlli

Egy angol folyóiratban megjelent fénykép nagyon elegánsan öltözött, tiszta, őszülő szakállas úrnak mutatja J. Fr. Raffaëllit, akinek néhány olajképe, vázlata és rézkarca egy termet tölt meg a Könyves Kálmán új kiállításán. Amilyen olcsó, erőszakos és amilyen indokolatlan sokszor összefüggést keresni a művész külseje adta impresszió és művei között, annyira kínálkozik most ez a kép: egy jómódban élő, jól megfizetett, derűs tekintetű, az életet érettebb korban is élvezni tudó úr, aki éppoly biztos gesztussal tartja kezében a cilindert és a kesztyűt, mint az árat, amellyel maratás előtt a rézlapot fedő viaszréteget kikarcolja. Mindig kellemes, ötletes, ügyes képet karcol ki, akár egy rafinált perspektívájú tájat ábrázol, akár egy színésznő finom testét sejteti selyem és csipke között. A múlt század francia festőihez Raffaëlli már iskolába járt és ő képviseli azt a típust, amely sok talentummal és sok tudással átveszi az eredményeket, lefölözi a küzdelmek hasznát, kikeresi azt, ami az egykor forradalmi ízű piktúrában publikumképes és megalapozza a maga sikereit. Ez az egész tevékenység mégis nem antipatikus, mert tehetségen és igen sok tanuláson alapul, mert nem mesterkélt, mert Raffaëllinek a könnyed és ötletes feljegyzés-stílust nem kell erőltetnie, mert végül a fejlődés természetes menete az, hogy legyenek, akik a nehézkes úttörők komor elzárkózottsága után fürgén kergessék a sikert. Raffaëlli nyilván felismerte, mennyire alkalmas az érvényesülésre a természetszemléletnek előtte már jól megalapozott módja a termékeny festőnek. Felszabadítja a komponálás gondjai alól, nem kényszeríti arra, hogy sokáig időzzön egy témánál s lehetővé teszi, hogy a bőséges termelés ellenére is kvalitások jussanak a képekbe. A rézkarc, amelynek reprodukáló módszeréhez oly szívesen nyúlt, csak segíti ezt a termékenységet. A súlyos technika Raffaëlli kezét nem kötötte meg. Ellenkezőleg: a technika ellenére is minél nagyobb szabadságot igyekezett magának biztosítani; e cél érdekében cserélgette az eljárásokat is, és bizonyára nagy örömére szolgált, amikor sikerült eltüntetnie a rézkarc jellemző vonalait, hogy ne mondjuk: szálkáit azon a tengerparti képen, amelyet szinte litográfiának tartanánk, ha a papírlap nem mutatná meg világosan a belépréselt rézlemez nyomát.

Ezek a jókora nagyságú lapok mind igyekeznek szűkszavúságuk ellenére is befejezett, kész képek, bekeretezhetők, falra akaszthatók lenni. Alkotójuk nem vonalkázza be mind a rendelkezésére álló helyet. Nagy üres felületek maradnak, széles horizontok látszanak s lehetőleg olyan messzeségben, hogy részleteik már feltűnés nélkül elhagyhatók legyenek, mozgó alakok, csoportok. Az ilyen tömegek mozgásának visszaadásában Raffaëlli több, mint ügyes. Lapjait színezi, s ezek a színek minden sápadtságuk ellenére is kellemesek, finomak, bár gyakran rontja a hatást azzal, hogy hamisítja a színt, vagyis nem a lemezről nyomtatja, hanem utólag rakja rá a papirosra. Most kiállított kollekciójában sok jó és jellemző darab van, s a megfigyelést érdekesebbé teszi néhány olajkép, amely a gyűjteményt kiegészíti. Az anyag parancsolta eltérésekkel a karakter színben is, nemcsak formában, ugyanaz. Raffaëlli mint vérbeli impresszionista nem fest és nem karcol szavakba foglalható témát, a kör azonban, ahonnan emberi vagy tájképi motívumait veszi, lényének megfelelően az elegáns világ köre, vagy ha nem - az ő ecsetje és tűje alatt jó megjelenésűvé válik a legegyszerűbb téli táj is. Sikkes - mondanák róla Budapesten, ha egyáltalában érdeklődnének iránta. A boulevard, kopasz fáival vagy nyári díszruhájában, pompás, hullámzó embertömegével, a tengerpart, a behavazott falu, elől nagy fák sziluettjével: mind nagyon kellemes és jól megválasztott látnivalók s mégsem üresek, mégis el kell hinni, hogy szeretettel és elmélyedéssel ült előttük valaha a művész -, ha azután igyekezett is mindenféle formában értékesíteni a motívumot, amelyet a természetből kipréselt.

A finom és gavallér, szeretetre méltó francia képeivel egyidőben - az isten tudja, miért, hogyan kerültek ide -, néhány skót festő képeit is meg kell néznünk, mert ott lógnak a szomszéd termekben, mert közöttük keressük, egyelőre hiába, Reznicek és Wilke, a Simplicissimus két rajzolójának szintén hirdetett lapjait. Kimértek, szabatosak és unalmasak ezek a skótok. Sötét tónusú tájképeik egyformán sorakoznak egymás mellé, mintha csak szemérmetlenségnek tartanák puritán festőik, hogy egyéniségükkel előre tolakodjanak. Nos, hát nem tolakodnak. A legmarkánsabbak is, amilyen például Robert Bruns, megelégszenek mondjuk, egy jól kivágott ablakrészlet, világos interiőr, becsületes, de szokványos megfestésével. Francis Newbery franciásan könnyed tengerparti képe, fekete-fehér-szürke foltjaival egészen elüt e környezettől, amelyben sok az alaposság, de ez az alaposság már igen megszokott. A piktúra legújabb, szintén Párizsból kiindult s nálunk már szinte otthonos irányainak persze nincs követője a skótok között, szerepel azonban az angol prerafaelizmus, megnyújtott alakjaival, dekoratív kosztümjeivel, John Duncan képén. Ha valaki még kételkednék, néhány avult szabású zsánerkép bizonyítja be, hogy ennek a gyűjteménynek kár volt a nagy tengeri utat megtennie.