Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 2. szám · / · Figyelő

Lesznai Anna: Marie Claire Marguerite Audoux könyve

Nagyon szép, nagyon közvetlen és meleg írás, kezembe vévén nem tudtam letenni, mielőtt végét értem volna. Úgy érdekelt Marie-Claire sorsa, minden fájdalmas érzésének históriája, mintha barátnőm beszélne vélem életéről. És milyen jól beszél. Színes, bár egyszerű szavakkal, az ő szegény kis életét ennél kristálytisztább őszinteséggel nem lehetne leírni. Az adott érzésbeli és eseménybeli anyagról többet és kedvesen jellegzetesebbet nem lehetett volna elmondani. Elmondott ez a könyv - és nem belső alakulások leszűrődött kimondása. - Ezzel azonban, úgy érzem, "megmértem művészi jelentőségét és könnyűnek találtam". Ez az elmondás, ez a szép, meleg és keresetlen stílus bár csupa benső eseményeket beszél el, mégis felszínes marad! - Mintegy Marie Claire benső küzdelmeinek külsőségei. Lírai regény ez; tartalma az, amit Marie Claire vagy Marguerite Audoux önmagában meglátott. De én bizony úgy érzem: az író öntudata felszínesen látta meg önmagát, szép és kedves kis könyvet írt egy szelíd leányka szenvedésiről, de nem egyebet. Hogy milyen pompásan van írva, ez, ismétlem, való és meglepő előny, és a kislány, mint ember, mint öntudatlan és szenvedőleges hőse a nagy életregénynek, érdekes és vonzó. De Marie Claire mégsem az, aminek - hogy így mondjam - bélyegezték. Mégsem elsőrangú regény, megvan benne minden emberi és természeti szépség, fiatalság, szenvedés és szeretet és sokvirágú falusi tavaszok - és még különös módon az íróság legeslegkülsőbb bámulatosan rafináltan tökéletes kifejezésmódja. - De éppen az a lélek, amely ezeket eggyé kalapálná - és viszonyba szőné minden értékes egyébbel -, másrészt pedig ami kiemelné a könyvet és íróját abból a fájdalmasan homályos mindenségből - az, ami művészetté kényszeríti, gazdagítja és tömöríti a dolgokat - ez az, ami hiányzik ebből a könyvből. Valamiképpen idekívánkozik ez a pár sor: "Marie-Claire" nem megformált regény - nagy rokonságát érzem - a Nyugatban most megjelenő "Árva Mariska naplójával". Nem gondolok külsőséges életfolyásban rejlő csekély hasonlatosságokra, de a gyermeki léleknek megkapó éleslátására jellegzetes külsőségek megfigyelésében, az elmondás pillanatnyi életet invokáló precíz és szófukar egyszerűségére, az állatokkal és növényekkel való testvéri együttélésre, a "malgré-tout" leányos, sőt leánykás lélekre, mely szenvedéseken körösztül virágszerűen üde marad, mindez azonos a két írásban. De a szegény Árva Mariska szíve és szeme nagyobb és mélyebb Marguerite Audouxénál - olyan nagy benne a szenvedés és szeretet -, hogy bizony-bizony mártírrá emelkedik általuk a szenvedő ember; és művészivé az írás, az érzések szertelenségének magukat érvényesítő, formaalkotó ereje által. "Marie Claire" azonban egy kitűnően megírott "document humain", de nem műtárgy. Szívtépő dolgok objektíven tiszta elmondottsága Flaubert-nél az erő fölényessége, Charles-Louis Philippe-nél valami szörnyen erős érzékiség szerelmes szemérmetessége, itt, hol sem az erő, sem a mámoros életteljesség hatalmas hátterét nem érzem - szegénység. Úgy hiszem, ha valakinek lelke (és kevés a kiválasztott, ki erre képes, nő talán alig lehet) kicsi arra, hogy művészi énjének meghódítsa és újraalkossa a világot, úgy kívánatos számára az "odaadás". De "Marie Claire" nem nyitja tágra pici szívét, vére hullását nem élvezi mártíri és művészi gyönyörűséggel, ő is szemben áll a világgal, mint a "nagyok". De kicsi lévén, nem veheti, mint ők, tenyerébe a világot, szemben áll véle és kis látkörű szemét intenzíven jártatja egy kicsiny ponton, az ő kis életén. Ezt beszéli el - hogy élete meleg szenvedésekkel és szomorú virágokkal teljes, hogy az ő szíve egy szelíd és szerető kis szív és hogy pompásan ír - ezek ténydolgok. Egy szóval, egy rezgéssel sincs több ebben a könyvben, mint amennyi meg vagyon írva, el vagyon mondva benne. Ekképpen "Marie Claire" története az ellenkezője a mesének. Nem a gyengébb mesék rideg és kesett szimbolizmusára gondolok, de azokra a mérhetetlen mély és régi, vagy még alig sejtetten, meg nem születetten fiatal rokonságokra, melyekre az ezeregy-gyökerű, sűrű lombozatú mese utal és eszméltet bennünket. Szegény "Marie Claire" nem mesetörténet, nem is nagyon művészet, de igazságtalanság lenne figyelemre nem méltatni. Szép és őszinte írás és ez már igen sok És mindenféle szorult belé, inkább véletlenül, mint tudatosan az élet jelenségeiből. Jó emberképek, hervadozó ifjú apácák (különben ezek köré szőtt még legtöbb meselelket a kis zárdanövendék), kislányok gonosz és púpos irigykedő sziluettjei, keményen, papírból vágottan kontúrozva és nagy, lomha félparaszti ifjak, akik ügyetlenül és félszeg vágyakkal taposnak a szegény kis Marie Claire virágoskertjébe. A megkapó elevenséggel megírott jeleneteknek se sora, se száma. És most, hogy így gondolkodva róla, újra átélem a könyvet, valami érzés alakul ki belőle, amely mégis ott lappang a sorok között: a megdöbbenés. A szegény kisleány mély megdöbbenése és csudálkozó fájdalma, mely minduntalan elönti lelkét, újabb és újabb csalódások éreztére és valamiképpen eggyé kapcsolja mégis ezeknek a megható benső és külső eseményeknek sorozatát. Legalább erre emlékszem legjobban most, hogy egy hónap tellett el, mióta a könyvet elolvastam. Első nap tán száz más mondani valóm akadt volna, de jobban bízom mai magamban. Mert igen kiváló értékmérő az idő. Rendesen azért a szóért vagy érzésért való elolvasni egy könyvet, amelyet az egészből nem feled el többé az ember. Különös, hogy ezt a kiválasztást nem véletlen, sőt még nem is a momentán tetszés dönti el. Valami törvényesség, mely lehámozza a zavaró vagy előnyösen megtévesztő külsőségeket, eltörli a kicsinyes díszeket és gyakran csak jóval utóbb érezteti meg vélünk, mint a japáni herceggel a mesében, hogy ezer évet éltünk Tündérországban anélkül, hogy tudtunk volna róla.