Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 2. szám

Hatvany Lajos: Herczeg Ferenc mint philosoph

Herczeg Ferenc nem az első magyar regényíró, aki megpróbálja a viaskodást a kultúrfilozófia folyton ingerlő, nehéz problémáival. Ezen a téren Eötvös József és Kemény Zsigmond jártak előtte. Emberismeret, világnézet, tudás, tehetség, komolyság dolgában elöljáró, fölényes emberek. Amikor a művelődés bölcselmére s az ország erkölcsi és politikai vezérletére adták magukat, az egyik a Rajongókra, a másik a Falu jegyzőjére hivatkozhatott.

De mint lehet a Gyurkovicsék világnézetével filozofálni? Igaz, hogy ma könnyebben vesszük a dolgot. A mai Magyarországon nagyobb tekintély, aki falusi jegyzőknek ír, mint a Falu jegyzőjét megírja. S a Gyurkovicsék mindig elmés és mindig kedves családi krónikásának ez a jogcíme, midőn a nemzet nevelőjeképp, új szerepben lép elénk.

Herczeg cikkének vezérlő gondolata a következő: nyugati Európa uralkodó fajai: az angolok és a németek. Övék a siker, a hatalom, a jövő. Ha távolból mint szerves egységeket szemléljük őket, közös jellemvonásokat találunk rajtuk: vallásosság, a történelmi múlt tisztelete, erős nemzeti érzés, erkölcsi fegyelmezettség. Ez a nyugat. Ez elvek tagadása és támadása: a kelet, a Balkán...

Hol van a nemzeti és vallási rajongóknak e kezdetleges, kenetteljes és kegyeletes világnézetében az a Herczeg, akit rég ismerünk, az igazi Herczeg, aki az emberben a malpighi-rétegig ható éleslátással eddig csak a falánk, hiú, önző állatkát mutatta, akinél senki sem otthonosabb az emberi csúf apróságok fonák területén? Az a kegyetlen és hideg Herczeg, aki oly jól tudja, hogy a szegény, kis dzsentri leány mint kaparint meg magának gazdag mágnást, hogy a bolyhos zsurnaliszta miképp és miért tegez le dzsentri-fiút, az a Herczeg, aki fölényes nyugalommal jár az asszonyi pletyka és a szalon-rágalom világában, aki pompásan ismeri a parasztnak, különösen a svábnak agyafúrt komiszságait, aki szinte fölélénkül, ha egy-egy nagyobb figurát rút kicsinyességeken kaphat rajta (nem a rútságon, hanem annak kicsinyességén van a hangsúly), aki fölényes úr, stílusos, könnyed, elegáns, amíg az emberi lélek felületén, tehetségének és megértésének korlátai, szinte korlátoltságai közt mozog, s aki mihelyt önmagából ki akar menekülni és megpróbált érzést, hitet, szerelmet, rajongást, mélységet, emberi nemességet, nagystílű, fantasztikus gonoszságot, vesékbe ható rágalmat festeni s a világfit vagy a nagyvilági hölgyet ott akarja megragadni, ahol Balsac, Merimée vagy Maupassant, a társadalmi fölszín simaságai alatt csomókba vergődő lelkök gyökerén egyszerre csak ügyefogyott, zavaros, szánalmas és dagályos lesz - ez az író, ugyanez a Herczeg most józan hűvösségéből kilépve Tolsztoj-szerű evolúciókon keresztül rajongásba esett volna? Szó sincs róla. Mégis, mint sikerült ebbe a tanításba bújnia? Hisz bele se bújt. Óvatos tolla egyszerre csak félrecsusszan s elárulja magát a racionalista:

"E tulajdonságaikról (a nagy nemzetek vallásáról, erkölcséről van szó) úgy ítélhet az ember, ahogy akar, annyi mégis bizonyos, hogy elválaszthatatlan föltételei világtörténelmi sikereiknek és így fontos alkotó elemei vannak, amit nyugati kultúrának, röviden Európának szokás nevezni..."

...Úgy ítélhet az ember, ahogy akar?! Már hogy is ítélhetne? Nem, Herczeg Uram, nem, óh, nem és százszor nem, nem ítélhet úgy, ahogy akar. Micsoda pápa volna az a pápa, aki hitet követel a hívőtől s aki enciklikákban kijelenti, hogy ő maga hihet, amit akar? És mit szólna a világ Vilmos császárhoz, aki nem hisz a militarizmusban, csak a katonáktól követel katonai fegyelmet? Ha Lueger, hát legyen Lueger, ha Zichy Nándor, hát Zichy Nándor, s nekünk másképp gondolkodóknak vagy érzőknek, kalaplevéve kell állnunk a fanatikus meggyőződés előtt.

De amikor Herczeg beszél hideg, száraz racionalizmussal és léha szkepszissel hitről, hazáról, erkölcsről, akkor Uraim, föl a kalappal - semmi okunk tiszteletre! A kitűnő író vizet prédikál, de el akarja velünk hitetni, hogy bort is tud inni s hogy okos, mai ember létére csak bennünket kíván a középkorba rekeszteni, ő maga nem rekedt belé. Úgy látszik, hogy Herczeg velünk érez, de több hasznát látja, ha érzései ellen érvel s végül hinni is kezd a saját argumentumaiban.

Már most bontsuk szét a szegényes álokoskodás tökéletlen, kis gépezetét.

Herczeg szerint az érvényesülés tetőfokára jutott nemezetek művelődési feleslege rohadásba megy át, a túlfinomult egyén fellázad a nemzeti szervezet ellen. Ez a dekadencia, melynek jelei: a világpolgárság, a jó és rossz fogalmait tagadó amoralitás s a tehetség, mely "elszakadt vitorlarongyként lebeg a szenvedélyek viharaiban". Az évszázados szellemi rabságból most ébredő kelet magára ismer a fegyelmezetlenség e jelenségeiben. S midőn a balkáni parvenü és a nyugati dekadens, két távoli világ rokonlelkű Übermenschei, a kultúra úgynevezett templomaiban, azaz Berlin homoszexuális kávéházaiban találkoznak s a szegény, becsapott, félművelt komitácsi hitetlenséget, fegyelmezetlenséget és pornográfiát, tehát kulturálatlanságot tanult meg az apacstól, e vívmányokkal mint a kultúra vívmányaival tér meg keleti hazájába.

Így Herczeg - és te atyámfia, ki a nemzet új bölcsének tanácsát követed, óvjad magadat félőn, német vagy angol tehetséges emberek társaságától s vegyülj szépen a nyugat szatócsai közé. Jaj neked, ha agyafúrt inzsellérrel beszélsz, aki repülőgépen töri a fejét. Véged van, ha Ehrlich professzor laboratóriumába mész. Ártasz magadnak, ha Reinhardt nyugtalan és nyugtalanító színházait látogatod, kerüld azokat a Strauss vagy Debussy nevű bolond muzsikusokat. Köpj Hauptmann és Hoffmannsthal szemébe és röhögj Cézanne, Van Gogh vagy Gaugain színes packáin. Igaz - s ezt maga Herczeg is készséggel elismeri - hogy ezekben az urakban "kiváló emberi intellektus nyilatkozik meg", azért sohse feledd, hogy ők mégis a degeneráltság jelei, mert bennök az egyéniség lázad a fegyelem és hagyomány ellen.

Maga Herczeg bizonnyal nem így gondolta ezt, illetve nem gondolta végig a gondolatát, különben észre kellett volna vennie, hogy akit eszményképül elénk állít, az nem más, mint a nyugati filiszter. Az az ember, akinek lapos hite nem megpróbáltatás, Jákobnak az angyallal bennünk folyó hatalmas küzdelme, hanem kényelmes és a köznapi élet összes rondaságaival könnyen összeegyeztethető örökség, akinek erkölcse nem értékes, rugalmas, emberi, mindennap veszélyeztetett és megszerzett szerzemény, hanem ellenőrzés nélkül átvett és készen kapott ajándék, aki gépiesen kiált éljent, ha egy-egy udvari kocsi sara freccsen a ruhájára, de aki jóformán azt se tudja, hogy mi is az a múlt, mi is a haza.

Herczeg az emberi lélek ékeit változhatatlan, mindig fénylő drágaköveknek tartja és elfeledi, hogy az angol és német ember hitét és erkölcsét alig pár száz év alatt csiszolták fényesre "a szenvedélyek viharaiban elszakadt vitorlarongyként lebegő tehetségek", a jó és rossz fogalmának merész fölkavarói. Régi jezsuiták félhettek úgy Luthertől, mint Herczeg azoktól a gondolkodóktól, kikben a mai világ lelkiismeretét érezzük. De nemcsak a vallásos meggyőződés fajul el idő múltán s válik az ember és Isten viszonyának átértékelői híján hazugsággá és képmutatássá, hanem a társadalmi rend, a közerkölcs is frissen érző fölelevenítőkre szorul. Vajon az a társadalmi rend, melyben Herczeg a mai polgársággal oly kényelmesen elnyújtózik s melyet örökérvényűnek vél, nem Rousseau feldúlt agyában s a lángba borult Párizs utcáin született-e meg? S a történelmi múlt tiszteletét, tehát a hazafiasságot mai formáiban, nem romantikus, fegyelmezetlen poétáktól és gondolkodóktól, egyéniségükkel a társadalom ellen feszülő degeneráltaktól örököltük? S van-e művészi forrongás szakadások, "szecessziók" nélkül? S vajon azt a nyelvet, melyet Herczeg oly mesteri biztonsággal kezel, nem tapogatódzó nyelvújítók, a hagyomány dezertőrei teremtették-e meg az ő számára?

Szóval: a jövő erkölcsén, hitén, művészetén dolgozó lángésznek külön kell szakadnia a társadalomtól s el kell tűrnie, hogy a kor átlagembereinek s azok tömege fölött ideig-óráig uralkodó átlagtehetségeknek szemében szakadt vitorlarongyként lebegő semmiségnek lássék, amíg az ő kivételes agya retortájában, a jövő átlagembere, azaz társadalma forr.

S ha más oldalról kezdjük ki Herczeg tanítását, vajon nem omlik-e éppoly könnyen szemünk láttára össze? Igaz-e, hogy az angol nemzet, az angol kalmár vasárnap ájtatoskodó képmutatásának köszönheti nagyságát s nem-e sokkal inkább hétfői igaz mivoltának: ügyes, önző, számító tülekedésének, annak a rettenetes versenynek, melynek tanítását, a létért való küzdelemre s az erősebb jogára tanító bölcsek őszintébben vonták le, mint a felebaráti kíméletre oktató clergyman. A potsdami parádés fegyelem is inkább csak külső jele, pompás megnyilvánulása a német erőnek, mely ugyancsak a versengés szabad egoizmusán, nagy test-a-testen-csatáján edződött félelmesen nagyra. Bismarck a praxis, Nietzsche az elmélet - vak, aki nem látja a dolgok ilyen összefüggését.

Ennyit Herczeg filozófiájáról. Te pedig, drága magyarom, ha az a szerencse ér, hogy az angol vagy német kivételes ember, napi nehéz munkája után, estére odarendel kávéházi asztalához, menj oda bízvást és lásd a kávéházban a kultúra templomát. Gondold meg, hogy mily jó neked itt, ahol a demokrácia füstös szalonjaiban oly könnyen akadhatsz kivételes emberekre, holott a mi országunkban a kultúrmunkás élete egész fáradozásának jutalmát abban látja, ha exkluzív kártyaklubok foteljeibe menekülhet előled, hogy ott egy eleven, kiskorú mágnás pertu szólítsa meg gutgessint erkölcsének, hitének és fegyelmezettségének elismeréséül.

Már augusztusban megírtam (lásd: Egy úri hölgyhöz című cikkemet), hogy semmi sem oly kívánatos, mint a radikalizmus és analízis túlságait ellensúlyozó konzervatív irányú folyóirat. Igaz, hogy Barrčs-ék, Bourget-ék a világ jelenségeit szélesen körülölelő szintézisére és konzervativizmusára gondoltam, nem pedig Gyurkovicsék szűkös, kis elmélkedőire. Az előttünk járt nemzedék állítólagos gondolkodói a konzervativizmus megújítására sem képesek. Herczeg fölületes írása a legszomorúbb bizonyság - néki se jogcíme, se fölkészültsége, se mélysége, se tudása; ügyvédi dialektikájával önmagát szédíti és stílusa készségével a könnyen hívők tömegét. A magyar konzervativizmus fölújultát a fiatal magyaroktól, az annyit ígérő új nemzedéktől kell várnunk.

Herczeg írása és beszéde kiáltó szó marad a pusztában.