Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 2. szám · / · Füst Milán: Őszi sötétség

Füst Milán: Őszi sötétség
Az új szobrászhoz!

Hidd el: egy kovácsra már régen gondolok!
Ki magános s egy országútnál tartja műhelyét,
És patkolván a sziklás hegyvidék sok zömök állatát:
Ha jő valaki, alázatos ő, de elméjében rátarti és ravasz
S ha fáradt, lepihen és sárga almabort iszik...

Barátja alig van, csupán egy hórihorgas pék,...
Két korcsmáros arra megyen, rájok sem hederít,...
S ha borús az ég és villog a víz: pisztrángot fog a hegyi patakban...
Rablókkal szigorú... S hová a hollók leűlnek,
Kószál hajadonfővel az alkonyi mezőkön:

E kovácsnál, gondoltam, veretek egy hárfát,
- Mert meg volt bennem a vágy, hogy muzsikát tanúljak,
De ennek vége már - s ezért te készíts kérlek,
Tréfás csoportokat inkább: bús kedvemhez ami illő...
Teszem azt: kék kányák fecsegő népét fűzfa koronáján!

Mert szép a kidolgozott kőnek nagy tömege, hidd el...
S terved: két tüzes ifjú, pallossal levegőben vívó: szép az!
De ki lesütött szemmel jár, apró vizeket lel az erdőn:
S ha megitatja vele lelkét, így alkothat kedves remeket!

Lásd, most egy méla dallam fuvolára jobban meghat,
Erősebb zenéknek hangos dallamánál...
S fogadj szót: inkább képzeld el bús lánykám kedves kicsi arcát,
S fekete haját is, mely gyűrűzik, mint forró füst karikái,
S kedves kezeit képzeld el s készítsd el aranyból!