Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 2. szám · / · Halász Imre: Egy letűnt nemzedék

Halász Imre: Egy letűnt nemzedék
(Kilencedik közlemény) Deák Ferenc

III.

Deákra s közvetve az országra nézve is hasznos volt, hogy Windischgrätz herceg 1849 elején nem engedte Debrecenbe menni. Kétséget nem szenved egyébiránt, hogy Deák Windischgrätz útlevele nélkül is találhatott volna módot, hogy eljusson Debrecenbe, ha erre komolyan el lett volna szánva. De mégis jobb, hogy félig önkéntesen, félig kényszerítve visszavonult. Jelenléte a debreceni országgyűlésen nem változtatott volna a dolgok menetén. Akár passzíve viselkedett volna - ami legvalószínűbb -, akár exponálta volna magát az elkövetett hibák ellen, majdnem bizonyos, hogy 1849. augusztusban félig-meddig lejárt politikus lett volna. Ha akár mint megcsappant népszerűségű államférfi Világos után itthon marad, akár mint esetleg kompromittált férfiú az emigrációba menekül: egyik esetben sem lett volna képes hazájának megtenni azokat a szolgálatokat, melyek rá egy évtized múlva várakoztak. A kehidai fák árnyéka megőrizte a jövő számára ezt a rendkívül értékes erőt, aki, mint talán senki más, tudott tűrni és várni, s tanításával és példájával másokat is rá tudott venni a türelemre és a várásra.

Deáknak kontemplatív nyugalomra hajló természete, mely hiba volt 1848 előtt, szükséges és hasznos tulajdonság lett 1849 után.

Haynau haditörvényszéke ugyan őt is maga elé idézte, de meggyőződött, hogy múltjában semmi sincs, amibe bele lehetne kötni, a jövőre nézve pedig veszélytelennek tartotta, tehát szabadon bocsátotta. Kehida nagyon jó hely volt Deáknak, aki tudta, hogy jó hosszú ideig nem lehet és nem is szabad semmit tenni, csak tűrni és várni. Ha pedig már ülnie kellett, bölcsen tette, hogy ráült a corpus jurisra.

Deák az egyetlen magyar államférfi volt, aki sohasem tágított attól, hogy ha a provizórium, aminek az abszolút rendszert tartotta, valamikor megszűnnék, az alkotmányos állapotra való áttérésnek kiindulási pontja csak az 1848-i törvények elismerése lehet. Bizonyítja ezt egész sora a tekintélyes férfiaknak, kik az ötvenes években Deákkal érintkeztek. Kónyi Manó nagy részletességgel közli Somssich Pálnak, Kerkapoly Károlynak, Horváth Boldizsárnak erre vonatkozó nyilatkozatait. (Deák Beszédei II. kötet 1910. következő lapokon.) Kerkapoly 1855-ben látogatta meg Deákot s azt mondja, hogy abban az időben a legbátrabb magyaroknak sem jutott eszébe, hogy a jövendőt 1848-hoz lehessen kötni. A közvélemény előtt akkor az 1847 lebegett, mint esetleges kibontakozási alap.

Deák Marienbadba utaztában 1859. július havában, tehát a solferinói csata után, Bécsben meglátogatta Szőgyény Lászlót, ki, mint naplójában írja, bizalmasan megkérdezte Deáktól, hogy ha a kormány véleményadásra meghívná, feljönne-e és mi úton-módon gondolná ő a magyar ügyeket rendezendőnek. Deák az első kérdésre határozottan tagadólag felelt, a másodikra így: az 1848-i törvények alapján egybehívandó magyar országgyűlés által véli egyedül a törvényes rendet helyreállíthatónak, amely úton aztán a Magyarország és a birodalom közti viszonyok a változott körülményekhez képest rendezendők lennének.

Éles ellentétben állott Deák 48-as álláspontjával a magyar konzervatívok magatartása. Ezek már 1850-ben, ápril havában, tehát akkor, mikor még Haynau uralkodott Magyarországon, az uralkodónak, ki akkor tette első körútját, emlékiratot nyújtottak át, melyben szerény engedményeket kértek az ország számára. E lépésnek semmi eredménye sem lett. Ezt az emlékiratot, nehogy agitórius színe legyen, a szerzőn, gr. Dessewffy Emilen kívül csak 23-an írták alá.

1857-ben, májusban ismét egy emlékiratot nyújtottak át, illetőleg akartak a prímás által vezetett küldöttséggel átnyújtatni. Ezt az uralkodó át sem vette s az irat a prímási levéltárba került. Újabban nyilvánosságra hozták s ma olvasva, kiáltó anakronizmusként hat ránk ez a lojalitástól szinte olvadozó irat, mely szinte Dessewffy Emil gróf tollából ered. "Az ország érzi s vele mi is, hogy az 1848-49-i események történetünkben örökké gyásznapok maradnak." "Nem akarunk semmit nyerni, de veszteségeket kívánunk felségedtől s a monarchiától elhárítani." Mintha nem is Magyarország, hanem csupán a monarchia sorsa feküdnék ezeknek az uraknak a szívén. Pedig egytől-egyig jó magyarok voltak, akik abban a hitben cselekedtek, hogy ha a monarchia számára kieszközölnek valamiféle szabadabb intézményeket, a terített asztalról Magyarország számára is hull majd le valamiféle kis morzsa. A nagyszámú aláírók közül legyen megemlítve néhány: gróf Apponyi György, br. Jósika Samu, gróf Andrássy György, gróf Károlyi István, Ürményi József, br. Sennyey Pál, Szőgyény László, gr. Széchen Antal, Majláth György. Még a szabadelvű br. Eötvös József is az aláírók közt szerepel.

Br. Eötvös egyébiránt 1859-ben, tehát mikor az abszolutizmus már ugyancsak ingott, könyvet is írt, melynek címe: Die Garantien der Macht und Einheit Oesterreichs. Eötvös az 1849. márciusi osztrák alkotmányt némi javításokkal hajlandó lett volna elfogadni. Később az októberi diploma szerzői egyik forrásul használták Eötvösnek ezt a munkáját. Gr. Andrássy erős szemrehányást tett Eötvösnek munkája irányáért. Eötvös azzal mentegetődzött, hogy könyve utolsó fejezetének - ez volt a legfontosabb - kefelevonatát elküldötte Deákhoz, de ez szó nélkül visszaküldötte. Ekkor Andrássy elment Deákhoz s megkérdezte, hogyan engedhette meg egy ily munkának megjelenését. Deák azzal mentegette magát, hogy a haza válságos állapotában nem érezte magát hivatottnak, hogy az övétől eltérő vélemény nyilvánítását megakadályozza.

Csak röviden említem meg, hogy a döblingi remete, kit Deák Marienbadba utaztában, 1857 júliusában meglátogatott, s kiről azt írja sógorának, hogy "öregült ugyan, de ami lelki állapotát illeti, abban semmi nyoma a betegségnek" - hogy Széchenyi István szintén körülbelül az 1847-es alapon képzelte a magyar alkotmányosság restaurációját. Hollán Ernő közléseiből a legpozitívabb alakban tudjuk ezt, valamint azt is, hogy Széchenyinek tudomása volt arról, hogy Deák felfogása éles ellentétben áll az övével s ez őt nagyon bántotta is.

Deák Ferenc volt tehát az egyetlen ember, ki soha egy talpalatnyit sem tágított a 48-as alaptól. Vajon ama horatiusi kemény férfiú pózában gondoljuk-e magunknak őt, ki "rettenthetetlenül áll a világ összeomló romjai közt?" Íme, egész serege a jeles és okos embereknek, kiknek hazafiságához kétség nem fér, hajlandó lett volna megelégedni a 47-tel, sőt még ebből is engedett volna, hogy lehetett Deák oly optimista, hogy elérhetőnek tartotta 48-at?

De a kérdés rosszul van így feltéve. Nem Deák, hanem a konzervatív kérvényezők, Eötvös és Széchenyi voltak az optimisták. Ők hitték, hogy lehet valamit az abszolutizmustól kikönyörögni, s mivel ezt a valamit elérhetőnek tartották, hajlandók voltak kevéssel is megelégedni.

Deák meg volt győződve, hogy az abszolutizmustól - a viszonyok nagy és gyökeres változása nélkül - semmit sem lehet kapni: sem a 48-at, sem a 47-et, sem ennek a felét. Erről lévén meggyőződve, botorság lett volna tőle, ha árlejtésre adta volna a fejét a hatalommal szemben. Nem volna-e értelmetlen annak a hitelezőnek az eljárása, aki tudván, hogy adósából - legalább ez idő szerint - semmit sem lehet kivasalni, ennek az adósnak 50 vagy még kisebb percentre való kiegyezést ajánlgatna?

Ezen kívül a 48-as állásponthoz való ragaszkodást még más szempontok is ajánlották. Először is, a jogfolytonosság eszméjének csupán ez felel meg. A jogfolytonosságban pedig látott bizonyos erőt, mely ha akkor latens volt is, de adott körülmények közt megelevenedhetik. Másodszor, a népben igyekezett fenntartani némi reményt, ha a magáé még oly gyenge volt is, mert aki már teljesen elvesztette reményét, az könnyen ragadtatja magát meggondolatlan lépésekre. Deák pedig ezt a legnagyobb szerencsétlenségnek tartotta volna. Az ő elve a nyugodt várás volt. Ha pedig már egyebünk sincs, mint egy kevés reményünk, hát legalább legyen reményünk tárgya valami jó, amiért lelkesedni lehet. Inkább 48, mint 47. Egy ember reménye mindenesetre csekélység, de ha milliók remélnek, ez már erő s ebből lett az, amit passzív ellentállásnak neveztek. Igaz, ennek a passzív ellentállásnak az értékét nálunk némileg túlbecsülték, másrészt meg nem is volt ez annyira általános, mint magunkkal elhitetni szeretjük. Tessék átolvasni a Bach-korszak hivatalnokainak névjegyzékét. Akad bizony bennük elég magyar név és nem is csupán szegény emberek neve. A hivatal nem-vállalást maga Deák sem tartotta feltétlen kötelezőnek. Szőgyény László 1851-ben, mikor birodalmi tanácsnokká kinevezték, Deáktól kért tanácsot. S Deák úgy nyilatkozott, hogy csak vállalja el az az állást.

A jogfolytonossági eszme kultuszának lehetett még egy további jó következménye is. Ha a viszonyok netalán úgy alakulnának, hogy a hatalom kényszerítve látná magát a hátrálásra, hagyjunk fel neki egy visszavonulási vonalat, hadd hitesse el a világgal - s talán még magával is -, hogy nem a kényszernek enged, hanem a jog majesztása előtt hajol meg.

Semmi kétség, hogy a passzivitás, mely ama sanyarú években tűrt és hallgatott, s nem futkosott az akkor még a mindenhatóság cézári őrületében tobzódó kényuralom képviselői után, taktikának is jobb volt, mint ama hamar puhuló hazafiak eljárása, kik irgalmat koldulni jártak a trón elé.

Viszont azonban ne higgyük, hogy a passzív ellentállás magában véve belátható időben az országot alkotmánya visszaszerzéséhez segítette volna. Deák Ferenc mindenekfelett az abszolút rendszerben rejlő szervi hibáktól s az osztrák államférfiak rövidlátó és korrupt gazdálkodásától s az ebből keletkező pénzügyi bajoktól várta a kényuralom csődjét, az egész rendszernek úgyszólván automatikusan bekövetkező összerogyását. Csakugyan a magyar ügy jobb szövetségeseket nem találhatott volna, mint aminők az osztrák kényuralom felfuvalkodott képviselői voltak: Schwarzenberg herceg, ki, mint gróf Dessewffy Emil írja, Magyarországból nem ismert többet egy-két szép asszonynál és br. Bach, ki még ennyit sem ismert. Teljesen méltó volt az elbizakodott vezetőkhöz az osztrák hivatalnoki sereg, mely gyors előmenetelt remélve, legselejtesebb elemeit mint egy sáskahadat bocsátotta rá Magyarországra. Abban nem csalódott Deák Ferenc, hogy ezek a tényezők alkalmasak voltak a már szerkezetében elhibázott rendszer lejáratására. De ez a lejáratás eltarthatott volna egy évszázadig. A rozoga épületnek is kell valami kívülről jövő lökés, szélvész vagy zivatar, hogy összedőljön, különben eláll beláthatatlan időkig.

A nemzetközi politika tényezőit Deák - legalább az ötvenes években - kevésbé vonta be számításába, sőt ezektől bizonyos tekintetben féltette az országot, mert attól tartott, hogy lázadásra csábíthatnák a védtelen nemzetet, ami újabb eltiportatást vonhatna maga után. A nemzetközi politika sakktábláján nem is érezte magát annyira otthonosnak, mint a belpolitikai kérdésekben.

Deáknak bölcs és a maga idejében helyes passzivitási politikájára nagyon ráfért az a kiegészítés, melyet neki más, élénkebb temperamentumú s a quietizmusra kevésbé hajló hazafiak nyújtottak. Ilyen volt például a külföldi sajtóban való tevékenység. A Bach-kormány Európa sajtójában úgy ünnepeltette magát, mint Magyarország civilizátorát és legnagyobb jótevőjét. Jó szolgálatot tettek tehát az országnak azok a magyar hazafiak, akik pénzt gyűjtöttek s akciót indítottak az európai sajtóban. Br. Jósika Miklós, ki Brüsszelben lakott, megszerezte a magyar ügy számára az Indépendance Belge-t. Gr. Teleki László, ki Párizsban lakott s kinek Szarvadi volt a zsurnalisztikai jobbkeze, párizsi lapokba íratott cikkeket. Maga Andrássy, míg az emigrációban volt, az angol Eclectic Rewiew-ba írt egy nevezetes cikket a magyar dolgokról. Lónyai Menyhért volt egyik aktív tagja ennek a hazafias ligának, melyhez oly férfiak is tartoztak, mint Tisza Kálmán és a konzervatív Ürményi József. A pártok határai abban az időben elmosódtak.

Később, mikor már a belföldön is felmerült a hazafiak felvilágosításának s vezetésének szüksége, a fent említett liga "Tájékoztatás" cím alatt időről-időre irányító írott értesítéseket küldött szét levélborítékban az országba a megbízható tekintélyesebb egyénekhez, akiknek révén az ilyen tájékozás elterjedt az egyes vidékeken.

Maga Deák Ferenc is nagy súlyt helyezett arra, hogy a nemzetben ébren tartassák az alkotmányos szabadság szeretete. Ily irányban utasította a Pesti Naplót, melynek munkatársai egyébiránt maguktól is ily irányban működtek, amennyiben a sajtóra ráhúzott rendőri kényszerzubbony megengedte.

Mindezen tényezők mögött volt még egy minden másnál hatalmasabb faktor. Az akkori fiatalságban - s erről már magam is tanúbizonyságot tehetek - az idegen kényuralomnak akkora gyűlölete forrott, mely az ország irányadó férfiainak bölcsessége által éppen csak hogy féken tartható volt, de egy kívülről jövő kezdés és megfelelő szervezés esetén a legrövidebb idő alatt egypár százezer halálra szánt ifjút gyűjtött volna egy újabb szabadságharc zászlói alá. Az 50-es években s még a 60-as évek elején is ilyen volt az ország hangulata.

Azt mondhatnánk erre, hogy fiatalkori emlékeim illúziói nyilatkoznak a fentebbi állításban. Idézem hát egyik legeszesebb konzervatív politikusunk, gr. Dessewffy Emilnek szavait, melyekkel Magyarország akkori hangulatát jellemezte: "Az utolsó tíz év óta követett szerencsétlen politika rendszeresen egy második Lombardiává nevelte Magyarországot, amely azonban a valóságos Lombardiánál tizenkétszer nagyobb és harcra százszor képesebb. Örvény ez és az ország már ennek szélén áll, és csakis a dolgoknak gyors és mindenre kiterjedő fordulata ránthatja onnan vissza." Ugyancsak gr. Dessewffy Emil írja 1859-ben, pár héttel a solferinói csata után a nemrég kinevezett osztrák miniszterelnöknek, Rechberg grófnak: "Excellenciád csak rövid idő óta jött érintkezésbe Ausztria belpolitikájával. De államférfiú az Ön tapasztalataival és belátásával nem hiheti, hogy a dolgok, ha egyszer odajutottak, ahol ma vannak, ugyanazon a ponton megmaradhatnak, vagy hogy nagy bajok kis palliativumokkal orvosolhatók. Magyarországon egy Kossuthok és Klapkákból álló ifjú nemzedék nő fel. Bambasággal határos önámítás lenne, ha föl akarnók tenni, hogy az ilyen hangulattal úgy lehet szembeszállani, hogy német vagy cseh iskolatanítók az ifjúsággal a "Gott erhaltét" szorgalmasan énekeltetik, vagy ilyenféle professzorok Magyarországnak azt demonstrálják, hogy soha sem volt története s a szolgálatok, melyeket Mária Terézia és Ferenc császár idején a monarchiának tett, tisztán mesék!"

"Nagyméltóságod teljesen meg lehet győződve - írja tovább -, hogy ha III. Napóleon császárnak négy-öt héttel ezelőtt konveniál a forradalom színhelyét Magyarországba áttenni, itt azonnal lázadás tör ki, amely a legrövidebb idő alatt a legnagyobb mérveket öltötte volna. A császári hivatalnokok legnagyobb része megszökött volna, egy másik részét elkergették vagy agyonütötték volna."

Napóleon egyébiránt küldött is három millió frankot Magyarország fellázítására.

Hogy mennyire féltek akkor Bécsben a magyaroktól, arról legjobban tanúskodnak Prottmann pesti rendőrfőnök jelentései Kempen rendőrminiszterhez, Kempen saját előterjesztései és sok más hivatalos okmány, mely ma már előkerült az irattárak homályából.

A magyarokat mindenre képeseknek tartották. Jellemző a gróf Lónyay Menyhért által elbeszélt következő eset. Lónyay egy másik úrral br. Bachnál volt valami Tisza-szabályozási ügyben. Br. Bach az egész idő alatt, míg az urakkal beszélt, az egyik kezében tartotta a csengettyű rántóját, hogy segítségért csengethessen, ha az urak netalán életére törnének.

Ezen üdvös félelem nélkül az osztrák bürokrácia talán még ma is a nyakunkon ülne.

*

Montebello, Magenta, Solferino! Szép nyelv ez az olasz. Nekünk, kik ezelőtt 51 évvel fiatalemberek voltunk, ezek az olasz helynevek úgy hangzottak, mint mikor húsvét szombatján a város összes harangjait meghúzzák. Milyen zúgás-búgás, milyen csilingelés! No, most kezdődik a feltámadás!

Összeállottunk négy barátommal s elkezdtünk olaszul tanulni. Ki tudja, mire lesz ez jó. Az volt a hitünk, hogy onnét, Olaszország felől fog felkelni a magyar szabadság napja. Ha majd jön Garibaldi meg Türr István egy felszabadító csapat élén, akkor jó lesz olaszul tudni. Két hónap alatt annyira vittük, hogy egymás közt állandóan olaszul beszéltünk. Ahelyett, hogy pl. azt mondtuk volna: adj egy pipa dohányt, a következő dallamos mondást eresztettük meg: riempite la mia pipa di questo tabacco!

De hiába vártunk. Még nem kezdődött meg a feltámadás. És mikor végre megkezdődött, akkor is egészen másképp történt, mint ahogy a mi ifjúi rajongásunk a dolgok rendjét képzelte magának. Nem jött a szabadító csapat, nem volt sem alkalom, sem szükség rá, hogy a mi ifjú életünket feláldozzuk a haza szabadságáért. Jobb volt ez így a hazának is.

A monarchia felbomlása nem feküdt a magyar nemzet érdekében.

Az Ausztriával való "vegyes házasság" abban az alakban, ahogyan 1867-ben újra kialakult, sok bajjal jár, legkevésbé sem ideális állapot. De a mi földrajzi helyzetünkben, Európa e részének adott etnográfiai viszonyai mellett az elképzelhető kombinációk közt talán ez a megoldás volt a legkevésbé rossz.

Jó, hogy az olasz háború nem rombolta szét a monarchiát. De jó volt, hogy szétrombolt egy illúziót, melyben az osztrák hatalom magát ringatta, s mely a magyar vezető férfiakra, többé-kevésbé magára Deák Ferencre is átragadt: az az illúziót, hogy az osztrák abszolút monarchia külpolitikai és katonai helyzete megrendíthetetlen alapokon nyugszik.

Az osztrák rendőrállam a nemzetközi vonatkozásokban éppoly önhitt volt, éppoly nagyzási hóbortban szenvedett, mint a belpolitika terén. Buol-Schauenstein gróf éppoly öntudatlan és önkéntelen szövetségese volt a magyar ügynek, mint Bach. Remekül sikerült neki Ausztriát a nemzetközi politikában izolálni s mindenütt, mindenek felett Oroszországban gyűlöletessé tenni. Az a hálátlanság, mellyel az osztrák külügyi politika bámulatba ejtette a világot, a Világosnál legyőzötteknek is gyümölcsözött.

Látszólag Ausztria az ötvenes években kolosszus volt, mely rengeteg súlyával ráfeküdt Közép-Európára. Egyik kezét az Északi-tengerig, másik kezét Szicíliáig nyújtotta ki. Az egy Piemontot kivéve Olaszország kisebb-nagyobb kényurai mind Ausztriában látták protektorukat. Benne látta fővédnökét a pápa is, bár itthon a konkordátummal fojtogatta szellemi életét.

Hasonló volt a helyzet Németországban is. A német államok egy részének urai közt nagyobb stílű autokrata csak egy volt, a hesseni választófejedelem. De abban a német fejedelmek többsége hasonlított az olasz zsarnokokhoz, hogy ők is a kétfejű sas szárnyai alá bújtak. De ahelyett, hogy erőgyarapodást nyújtottak volna neki, tőle vártak védelmet.

Poroszországot Schwarzenberg herceg az 1850. évi olmützi szerződésben mélyen megalázta, Észak-Németországban hegemóniára törekvő aspirációitól elütötte, a porosz vezetés alatt alapított észak-német Uniót - a későbbi észak-német Bund előfutárát - szétrobbantotta. Az olmützi seb égette a porosz népnek s a német nemzet jobbjainak lelkét, s mikor az ingatag jellemű Frigyes Vilmos után Vilmos király következett és Bismarck vette kezébe a német politika irányítását (1862-ben): a megalázott versenytársból csakhamar veszélyes ellenség lett.

A fiktív alapon nyugvó osztrák hatalmi pozíció szétrombolása Olaszországban kezdődött meg. A villafrancai békekötés Ausztriára nézve még egy fokkal rosszabb volt, mint hogy ha Napóleonnak sikerült volna keresztülvinni eredeti programját, Olaszországnak egy föderatív államszövetséggé való alakítását Franciaország protektorátusa alatt. Az olasz nemzetnek a maga erejéből keresztülvitt felszabadulása és egyesülése éppoly gyökeresen véget vetett Ausztria olasz hegemóniájának, mint ahogy annak a Napóleonnak terve szerinti alakulás véget vethetett volna. Ráadásul Olaszország még új fenyegető nagyhatalommá alakult. Ausztria kénytelen volt átadni Lombardiát s kötelezni magát, hogy olaszországi vazallusai megmentésére nem fog tenni semmit. A villafrancai súlyos feltételeket azért volt kénytelen elfogadni, mert Napóleon azzal fenyegetődzött, hogy különben Magyarországba helyezi át a háború színhelyét s kibontja Magyarországon a forradalmi zászlót.

Nekünk 1859-ben még nem érkezett el a szabadság hajnala. De 1860-ban szemtanúi voltunk a történelem egyik legfenségesebb drámájának. Az olasz nemzet lerázta magáról kényurait. A legerősebbnek és legkegyetlenebbnek trónja volt még hátra. Ekkor elindult Garibaldi 1062 olasszal és 5 magyarral, s május 6-én kikötött Marsalánál Szicíliában. Négy hónap múlva szeptember 7-én győzelmesen vonult be Nápolyba, honnét II. Ferenc előtte való napon elmenekült. E nagyszerű események láttára új remény ébredezett a villafrancai béke által lehangolt magyar szívekben is. A magyar anyák dadogni kezdő fiaikat erre a két szóra tanították meg először: éljen Garibaldi!

Az osztrák autokrácia nem hamar, nem egyszerre, nem szívesen adta be a derekát. Albrecht főherceg helyébe Benedek tábornok került Budára helytartónak. Bach megbukott. Rechberg gróf vette át először a már előbb bukott Buol-Schauerstein helyett a külügyminiszterséget, azután a miniszterelnökséget is. Rechberg az ún. történelmi iskola híve volt. Annyit belátott, hogy a kényuralom eddigi merev alakjában fenn nem tartható, s hogy valaminek történni kell. De hogy mi légyen ez a valami, azzal nem volt tisztában. Érintkezni kezdett a magyar konzervatívokkal. De a legszerényebb, még az októberi diplomán is alulmaradó engedményeket is sokallotta. Még Széchenyit is meglátogatta Döblingben s a teendőkre nézve tanácsát kérte. Hollán Ernőnek, ki ez időben Széchenyivel sűrűn érintkezett, érdekes részleteket köszönünk a Széchenyi és Rechberg közti érintkezésekre vonatkozólag. Széchenyi utasításai nyomán Hollán fogalmazott meg egy emlékiratot Rechberg számára. Széchenyi javaslatai lényegileg a 47-es alapon mozogtak. Hollánt 1859. szeptember 20-án fogadta Rechberg, azután b. Hübner. Kikérdezték némely részletekre vonatkozólag, de a dolog érdemére nézve nem nyilatkoztak. Hogy Széchenyi szerény javaslatait is sokallották, mutatja az, hogy Széchenyi októberben kinyomatta emlékiratát Lipcsében, de a kormány utasítására - néhány példány kivételével elkobozták.

Az abszolutizmus e vonaglása közben, míg a konzervatívok javaslataikkal ostromolták Rechberget, s az ún. megerősített Reichsratban jóhiszeműleg igyekeztek Magyarország részére némi engedményeket kieszközölni, egy magyar államférfi volt, aki nem mozdult s némán ült az angol királyné szállodában, időnként fogadva egyes meghitt barátainak látogatását: Deák Ferenc. 1854 őszén Deák Budapestre költözött. Kehidai birtokát gr. Széchenyi István vette meg 50.000 forint készpénzért és 600 arany évjáradékért. A készpénzt Deák nővére gyermekeinek adta át, mert a birtok tulajdonjogában részük volt. Maga a 600 arany évjáradékból élt.

Deák volt az egyetlen nagy alak, ki a 48-49-es idők romboló árjából fennmaradt. Tekintélye, kivált Solferino óta, rohamosan emelkedett.

A Kossuthba vetett hitet megrendítette Villafranca. Deák alakja szinte megdöbbentő mértékben kezdett nőni. A néplélek titokzatos ereje megteremtette magának azt a tekintélyt, melyre szüksége volt. Deákban a népszerűség szeretete negatív alakban nyilvánult abban, hogy a népszerűtlenségtől irtózott, de pozitív alakban a közönséges ambiciózus emberek módjára a népszerűséget soha sem hajhászta. Mégis óriási népszerűségre tett szert. Kétségtelen, hogy ész és jellem dolgában vele kortársai közül senki sem versenyezhetett. Szárnyaira vette tehát az ő egyszerű nemes alakját a közvélemény, megnövesztette nagy emberré.

Hogy Deákot már 1860 elején mindenki annak a gondviselésszerű vezérnek tartotta, aki hivatva van arra, hogy vezesse a nemzetet annak elérésében, ami forradalom nélkül elérhető, azt érdekesen illusztrálja az a levél, melyet a döblingi remete hat nappal halála előtt gr. Eszterházy Bálinthoz intézett, de melynek egész tartalma érdemileg Deák Ferenchez van intézve. E levelet csak újabban találták meg Bezerédy Pál hagyatékában. Biztosra vehető, hogy ez a levél utolsó fellobbanása a hazája jövője miatt gyötrődő beteges hazafi léleknek. Széchenyinek ez utolsó írásából hadd álljon itt néhány jellegzetes mondat:

Döbling, a tébolydában, 1860. ápril 2-án.

Mondja meg Deáknak és a többi barátainknak, hogy azt a hatalmat, mely nekik a közvélemény felett van, ne hagyják használatlanul, míg a vihar oly hangos lesz, hogy hangjukat nem lehet meghallani, úgy mint az enyimet 1848-ban nem akarták meghallani. Ha a birtokos nemesség nem marad ama mozgalom élén, mely a szellemeket megragadta, akkor Magyarországot az emigráció vérfürdőbe juttatja, azután elárulja és eladja. Ne tévesszék szem elől azokat a tényezőket, melyek már most tudtunk és akaratunk nélkül működnek s a jobb osztályok kikerülésével azokhoz a néprétegekhez fordulnak, melyek elég vakok, hogy a bosszút írják zászlajukra a jog helyett. Magyarországnak a Habsburg-házzal 300 év előtt megkötött kapcsolata talán nem volt szerencsés, de egy szerencsétlen házasságból is származhatnak erőteljes gyermekek. Ne ámítsák magukat külső segítséggel. Ne építsenek Oroszországnak Ausztria ellen való gyűlöletére sem. Az én tanácsom - ne nevessék ki - kibékülés 47-es alapon (mutatis mutandis), anélkül, hogy megkísérlenék a császárt megalázni, akit mint magyar királyt nagynak akarnak. Deák és társai jól megfontolva szabjanak a nemzeti kívánságoknak lehetséges, méltányos határokat és akkor mindenkinek, ha kell, ököllel mondják a szemébe; ulterius ne tende odiis!

Rövid idő múlva az iszapból emberek fogják felemelni fejöket s vezetni akarják a mozgalmat, akkor már csak 1848 megújulása, véres folytatása következhetik. Nem hazafi az, aki ezt be akarja várni! Magyarország nem 1848-tól, hanem 1000-től kezdődik. A múltból való vezetők nélkül Magyarország nem fog múltjáért harcolni egy agyrém után, mely erejét, segédeszközeit felemészti és Lengyelország sorsára jutna. Higgyetek egy vén bolondnak. Bolondok sokszor voltak próféták."

Széchenyi néhány nap múlva halott volt. Rémlátásai nem következtek be. A nemzet nem rohant a forradalomba. Abban az egyben tisztán látott Széchenyi, hogy ebben az időben már Deák volt, az egyetlen ember, kire a nemzet hallgatott.

De óriási űr választotta el az udvart nemcsak a 48-tól, hanem még a 47-től is. Rechberg meghallgatott sokakat a konzervatívok közül. Mint amaz idők felfogására rendkívül jellemző, álljon itt néhány sor egy beszélgetésből, melyet a konzervatív br. Jósika Samu, volt erdélyi kancellár 4 nappal a solferinói csata után s kevéssel halála előtt Rechberg gróffal folytatott.

Rechbergnek arra kérdésére, minő koncesszióval hinné Magyarországot megnyugtathatónak? - Jósika így felelt:

"Hogy mit mondhattam a konzervatívoknak tulajdonított befolyásról és állásukról, mindegyiktek tudhatja." Jósika azután vázolta a nemzet hangulatát s végül azt kérdezte Rechbergtől, vajon hiheti-e, hogy a kormány a magyar társadalom bármely rétegének támogatására számíthat? Egyetlen koncesszió, mely sikert ígér, az eddigi rendszer teljes elejtése.

Rechberg figyelemmel meghallgatta Jósikát. Hosszabb fejtegetés után végre ezzel a kérdéssel fordult hozzá: Mit gondolna arról, ha például a belügyminiszter alatt az egyes tartományok számára külön főnökökkel külön osztályok állíttatnának fel, amelyek azután azt, ami szükséges, előkészíthetnék és kezdeményezhetnék.

Ilyennek képzelte akkor Ausztria vezető államférfija az adandó koncessziókat. Jósika nyíltan megmondta neki, hogy azok után, amik bekövetkeztek, minden hit és bizalom megingott, és hogy nem akadna jóravaló magyar ember, ki a jelenlegi körülmények közt akár egy miniszteri állást is elfoglaljon.

Több, mint egy évi vajúdás után jutottak el a bécsi irányadó körök - az októberi diplomáig.

Pedig az októberi diploma mily messze elmaradt nemcsak a 48, de a 47 mögött is.

Deák Ferenc október 21-én olvasta először azt októberi diplomát. Dessewffy Emil gróf hozta meg Bécsből s egyenesen Deák Ferenchez sietett vele, kinél akkor Eötvös és Kemény is jelen volt.

Nagy fontosságú esemény volt a diploma, mert ez már szakítást jelentett az abszolutizmussal. Ha valamikor, tehát ez alkalommal a közvélemény joggal elvárhatta Deák Ferenctől, hogy vezesse. De Deák nem egészen felelt meg a várakozásnak. A magasra emelt vezér nem akarta a vezetéssel járó felelősséget magára vállalni.

Lónyay Menyhért október 23-án elment Deák Ferenchez s egész sereg notabilitást talált ott. "Az öreg úr - írja Lónyay naplójában - szokott helyén, nem kinyújtózkodva, de egyenesen ülve, még a lábát sem véve ölébe, mint rendesen szokása és minden anekdoták és parabolák nélkül, nem is a rendes nyugodt halk modorban, de egész elevenséggel, sőt lehet mondani, kissé agitált hangon mondá el véleményét, mégis a tartózkodás bizonyos nemével. Ezen tartózkodás, de különösen a félelem a kivilágítás elleni demonstrációktól, bizonyságául vehető annak, hogy az öreg úr az eddigi eredményeket kompromittálni nem szeretné s oly alapnak veszi, amelyből jó fejlődhetik. Nyilatkozatainak veleje az volt, hogy ámbár ő a semmittevés politikáját fogja állhatatosan követni, nem kívánja kárhoztatni a konzervatívokat, kik az engedményeket kieszközölték, kiknél a legjobb akaratot teszi fel, nem azokat, kik hivatalt vállalnak. Különösen érdemes dolognak tartja, ha valaki ott, ahol a magyar nemzetiség támadásnak van kitéve, mint a Bánátban, főispánságot vállal. A megyék visszaállításában való részvétet, sőt választott tisztviselői hivatalok elfogadását helyesnek véli."

Gyulai Pál beszélte Kónyinak, hogy Deák nem akarta magára venni a felelősséget, hogy a dolgok fejlődését már kezdetben felszólalásával megzavarja.

Deák hallgatott. Csak a háttérben vitatkozott Keménnyel, ki a határozott fellépést indítványozta. Deák nem tartotta ezt tanácsosnak. Azt akarta, hogy a nemzet magára hagyva ítélje meg a koncesszió értékét. Kemény azonnal ki akarta bontani a 48-as zászlót. Deák az óhajtotta, hogy a "Pesti Napló" ismertesse a diplomát, de ne mondjon határozott véleményt. Királyi Pál írt is efféle cikket. De Kemény nem állhatta ezúttal a habozást. Megtörte a pártfegyelmet és október 25-én kibontotta a Naplóban a 48-i törvények, a "restitutio in integrum" zászlaját.

E nagy történelmi pillanatban tehát Deák nem állt egészen a helyzet magaslatán. Mikor legnagyobb szüksége volt a nemzetnek arra, hogy vezessék, nem akart vezetni. Erőt vett rajta kunktátori természete, a felelősségtől való irtózása. Kemény Zsigmondnak, a 48-49-i mozgalmak legmérsékeltebb, legóvatosabb politikusának meg kellett törnie a pártfegyelmet, hogy a válságos pillanatban elejét vegye annak a bajnak, mely a vezér ingadozásából származhatott volna.

(További közlemények következnek.)