Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 1. szám · / · FIGYELŐ

Ambrus Zoltán: Heltai Jenő új kötetei
- Versei és kis meséskönyve -

A Várszínházban nemrégen egy francia darabot mutattak be. Amíg ezt a darabot néztem, minduntalan eszembe jutott egy magyar író - akinek semmi köze se volt ehhez a darabhoz. Még csak nem is fordította, pedig olyan nagy pazarló, hogy tehetsége kiapadhatatlanságából jut a fordításra is, ami, akármit mondjanak is az élő írók hivatásos kicsinyítői, mégis csak másodrangú dolog.

A várszínházi darabot Pierre Wolff és Georges Courteline írták: Meguntam Margitot a címe. Nem jó darab, de nincs minden érdekesség nélkül. Meglátszik rajta, hogy bár az alapötlete Courteline egy novellájából vagy inkább anekdotájából való s a színpadra alkalmazás munkáját is Courteline végezte, az, ami benne értékes, az, ami ezt a társasmunkát színdarabbá elevenítette és irodalmi művé emelte, nevezetesen: a tartalom, jelentősége és a megjelenítés, az érzékeltetés egész alaprajza - Wolfftól eredt. A darab gondolatköre lépten-nyomon elárulja a Wolff líráját; egyes arabeszkjei is szakasztott másai a Wolff többi darabján észrevehető apró díszítéseknek.

Szerencsétlennek kellett találnom azt a társulást, mely ezt a darabot produkálta, s a műnél jobban érdekelt a bennök látható két francia író. Ezek voltak az impresszióim:

Milyen kedves író ez a Wolff! Egy új Murger; a múlékony szerelmek látszólag mindig vidám és valójában mindig meghatott költője... a könnyelmű emberek életviszonyainak a monográfusa... a bohémek érzésvilágának finomlelkű és édesszavú lantosa... amellett a lelki élet, az emberi bensőségek egy aranyásója... Filozóf, minden igény nélkül, de tiszta emberlátásból fakadt, nagyon határozott világnézettel... moralista, kissé szabadelvű morállal, amelynek azonban a jóság az alapja... Drámaíró, de érzelmesebb sok lírikusnál... s a lírája csupa melankólia, új meg új, de mindig érdekes variációkban ismétlődése annak a régi, igazságtalan, de csak a gazdaglelkűektől hallható panasznak, hogy: a férfi jobban szereti a nőt, mint a nő a férfit... Aztán igazi művész Lehet-e nem gyönyörködni puha, meleg, kedves, a bágyadtságig diszkrét, de amellett benső élettel teli színeiben?... s ennek a különös férfi-érzelmességnek szentjánosbogár-fényszerű csillogásában? Nagyon kedves író ez a Wolff, majdnem olyan kitűnő író, mint a mi Heltai Jenőnk, akihez nagyon hasonlít, csakhogy Heltai elmésségben, finom ötletekben gazdagabb, lírikusnak szélesebb skálájú, általában megáldottabb és pazarabb tehetség, s a kifejezésben még erősebb, még nagyobb művész.

Kár, hogy Wolffnak a Meguntam Margitot megírására Courteline-nal kellett szövetkeznie, mert Courteline, akinek karikatúra-rajzoló művészetét nálunk túlbecsülik, már nemigen tud szabadulni a modorosságaitól, s bohózattá hígította fel a jobb sorsra érdemes anyagot. Courteline-nak a már régen, sőt legrégebben fölfedezett fonákságokon való groteszk, bár elmés csúfolódása nem illett a Wolff kimélyített gondolatához, ahhoz a kiszélesített témához, amellyé Wolff fejlesztette a Courteline ötletét. Igaz, hogy az alapötlet a Courteline-é volt, az is igaz, hogy Courteline ügyes-könnyed tollú író, aki a mondanivalóját kevés szóval, röviden tudja előadni - ha nem is olyan fényes ügyességgel, nem is olyan pehelykönnyedén és nem is olyan ragyogó rövidséggel, mint Heltai Jenő -, és ez a színdarabírásnál mindenesetre becses tulajdonság, de Wolff, magában, jobb darabot írt volna és milyen darabot írhatott volna ebből a tárgyból Heltai Jenő, akiben megvan mindaz, ami ebben a két francia íróban a legjobb!

Most, hogy Heltai Jenő kötetbe gyűjtötte összes bájos kis meséit és egy másik kötetben kiadta régibb és újabb versei közül a legszebbeket, ismét elolvasva úgy a verseket, mint a prózában írt költeményeket (majdnem valamennyit jól ismerem az újságokban való megjelenésük óta): át kell látnom, hogy az az összehasonlítgatás, amelyet a múltkor a várszínházi bemutató juttatott eszembe, tulajdonképpen igazságtalanság Heltaival szemben. Beleestem abba a meglehetősen általános hibába, hogy azt, aki köztünk él csak a napi produkciójában látjuk, nem az egész munkásságában, s még kevésbé: egész tehetségében.

Mert Heltainak a kifejezésbeli erejét és könnyedségét nem a Courteline-éhoz kell hasonlítgatni, hanem a Maupassant-éhoz, és poézisét nem a Wolff színműveiben megnyilatkozó lírával kell összemérni, hanem azokéval az igazi lírikusokéval, akiken a versei díszhelyeket foglalnak el a könyvespolcokon.

Se a verseit, se a meséit nem analizálom, amint nem tudnám analizálni a virágot Csak azt jegyzem fel itt, e két kötet megjelenése alkalmával, amit mindnyájunknak számtalanszor kell fölfedeznünk - mert ugyanannyiszor el is felejtjük -, hogy mégis csak azok a legjobb könyvek, amelyek az örök témákról szólnak, új formában, új művészettel. Hogy az új művészethez nem új anyag kieszelése kell, hanem új talentumok.

Heltai kis köteteiben újra meg újra megtaláljuk az örök témákat. És mégis minden olyan új, friss és üde bennök, mint tavasszal az új rügy.

Mennyi író, mennyi láz, milyen sok szó a divatos témákról! És ennek a nagy produkciónak a legnagyobb része az ördögé. De egyik-másik íróban, kevésben, van valami, ami a természeti erőkre emlékeztet. Heltai tehetségében van valami a verőfény erejéből.