Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 1. szám

Ignotus: A politika mögül
Igazgatás és parlamentarizmus

Gyönyörűség olvasni az értelemtől sugárzó s az átgondolástól teljes cikket, melyet Andrássy Gyula gróf írt a Magyar Hírlap karácsonyi számába a közigazgatás reformjáról. A gondolattalanság közepett, melybe politikánk lesüllyedt, a tanácstalanság közepett, melyben publicisztikánk vergődik, az ürességben, melyet az ünnepi számok vetélkedő oldalszámon kongatnak bele az országba: valóságos lelki támaszték egy egész embert hallani, aki tud és akar, és tudja, hogy mit akar. Az az igaz Andrássyról, amit Vázsonyi mondott róla: hogy az ilyen ember nemzeti érték, kit így kell becsülnie annak is, sőt annak a legjobban, aki nem ért vele egyet. A közigazgatás reformjában történt pálfordulásával, az államosítás ellen való eltökélt állásfoglalásával, melyet e mélyen megalapozott tanulmányban okol meg, bizonyára sokan nem értenek egyet. Magában gondolatmenetében megcáfolhatatlanul igaza van. Való igaz, hogy a modern társadalom, mikor mind többet bíz az államra, sőt a parlament is, mikor a többség számára növeli a kormány hatalmát, mértéktelen nagy hatalmat ad a kormánynak. Valóság az is, hogy éppen ezért, a parlamentnek az ő néphatalmi erejét csak a közigazgatásbeli önkormányzatban foglalt néphatalom tudja biztosítani. S épp így való igaz, hogy Magyarországon, ahol a kormányhatalom révén idegen erők vehetik birtokba az országot, ma az ország önállósága a parlamentben él, s abban, ami a parlamentet élteti: az önkormányzatban. Csak az a kérdés, hogy az alap, melyen e kifogástalan gondolatmenet épül, ha még oly mélyen fekvő, magában elég megdönthetetlen-e? Nem vethetik-e az Andrássy alaptételével szembe azt a történeti megfigyelést, hogy egy igazi és erős elnyomó hatalommal szemben a vármegye sem elég erős alkotmánybiztosíték - aminthogy elég meggyőzően nem bizonyult ilyennek a darabont-időkben sem; hogy az idegen hatalom, ha egyszer fel akar és fel tud rúgni esküt, alkotmányt és parlamentet, fel tudja rúgni a vármegyét is - ellenben egy leendő országfelrúgás számára fájdalmasan előkészíti a lehetőséget az országnak az a romlása és erejefogyása, amit mindig jelentett, de a mai világban különösen jelent a rossz közigazgatás? S nem végzetesen kétségbeejtő-e, hogy éppen Magyarország legyen az az ország, melyben az alkotmányvédelem s a nemzetmegőrzés elválhatatlan össze legyen kötve a társadalmi, a népjogbeli, a kulturális, a gazdasági és igazgatási fejlődés olyan hátráltatásaival, melyekhez képest aztán egy elnyomó idegen hatalom a jogkiterjesztő, a fejlődéshozó, az igazságosztó -, egyszóval a felszabadító cár allűrjeivel teheti rá a kezét az országra? Nem rettenetes-e, hogy - apáink sokat beszéltek erről - még húsz évvel a kiegyezés megalkotása, az alkotmány megújulása, az ország újjászületése után is akadtak még a Bach-korszaknak is magyar visszasírói, mert így siránkoztak: akkor legalább rend volt?!

De ez sokkal nagyobb téma, hogysem egypár idevetett sorban ki lehetne meríteni; jó néhányszor át meg át kell még ezeket gondolnunk, mielőtt cselekvésre kerülhetne a sor. Én ezúttal az Andrássy - még egyszer mondom: megcáfolhatatlan - gondolatmenetének egy ugyancsak megcáfolhatatlan melléktételét ragadnám ki, hogy ebbe is bekapcsoljak egyet-mást, amit az angol referendum-mozgalom kapcsán a Nyugat legutóbbi számában kifejtettem.

Azt mondja Andrássy, hogy míg a parlament többségi elve kedvez a kormányhatalom gyarapodásának, viszont ez a gyarapodás aláássa a parlament hatalmát. A modern államnak, úgymond, a modern társadalom differenciáltsága annyi teendőt vet vállára, hogy csak erős kormány birkózhatik meg vele - viszont ez az állami és kormányzati mindenhatóság gyengíti a parlamentarizmust. Ahol a kormányzati hatalom, folytatja, erősödik, ott a parlamentarizmus hanyatlik, s éles szemmel veszi észre, amit pedig olyan kevesen látnak meg, hogy ez így történik most Angliában is.

Való igaz: így történik. S az angol közélet máris mintegy kiizzadja magából az új méreg ellenmérgét. Amire minap rámutattam, hogy a konzervatívok vetik föl a referendum, vagyis a népszavazás gondolatát: ez éppen az ellenméreg.

Nem is új ez a dolog. Angliában sem új - sőt, bár kezdetleges formában, már meg is van, mert mi egyéb az a valóság, hogy minden nagyobb reformtörvény előtt feloszlatják a Házat s a szóban levő reform jó vagy rossz volta jegyében új Házat választanak - s általában: ma már minden választás platformos választás?

A parlamentet megmenteni nem lehet; a parlamentet a modern társadalom államosító életszükséglete menthetetlenül tönkreteszi. De: csakis a parlamentet, nem pedig, egyben, a nép ellenőrző és törvényhozó hatalmát is. Csak éppen más formát kell találni a számára, mint a parlamentet.

Minapi ezekre vonatkozó megjegyzéseimben hivatkoztam egy nyolc év előtt megjelent tanulmányomra, melyet A jövendő törvényhozásról írtam s Kísérletek című könyvembe is felvettem. Összefoglaltam minap e tanulmány gondolatmenetét - ma csak azt ismétlem belőle, hogy mindazok az újabb társadalmi és egyéb momentumok, melyek - mint például a szaktestületek s egyéb szervezetek és kamarák beavatkozásai - a parlamentet alámossák, egy más intézménynek, a népszavazásnak, medrébe terelve, erősítenék a kormányhatalommal szemben a néphatalmat. Érvelésemnek főtétele az volt, hogy a modern társadalmat egybekapcsoló modern állam százféle érdekszervezetei és kis önkormányzatai fölött csak igen erős, gyors iniciatívájú és nagy pouvoirú kormányhatalom állhat meg. Ezzel szemben az a részletutasításos törvényhozó munka, amivel a parlament piszlicsároskodik, csak kerékkötés, s a többség, amely a kormányban a maga húsát-vérét szereti, nem ellenőrzés. Nagy vonásokban utasító törvényhozás tehát, s olyan kormánybuktató hatalom, mely egyfelől nem függ a kormánytól, másfelől ha buktat, nem egyenes hatalmi érdekből buktat. Mindkettőt pedig megadja - aminek technikai és népműveltségbeli lehetőségét a húszadik században már elvitatni nem lehet: a népszavazás intézménye mint törvényhozó és kormányellenőrző hatalomé, mely mellett a parlament a különböző szakszervezetek, szakkamarák, ankétok, sajtóviták s egyéb legális és szokásjogú retorták, purgatóriumok és előkészítő intézmények mellett olyan egy intézmény - akár a legfőbb - a többi között, mint ezek a bizottságok s a minisztériumok, a klubok és - az előszobák.

Ettől, igaz, Magyarországon még messze vagyunk. De hogy a mi utunk is, mint mindennek útja (s ha egyáltalában lesz utunk és lesz lábunk) errefelé visz, az előttem nem kétséges. S mikor választói reformra készülünk s a közigazgatás átalakítására: gondoljunk rá, hogy ennek az útnak egy-egy szakaszára készülünk, s ezek megépítésétől függ, hogy később simán gördülhetünk-e tova vagy vergődő továbbkínlódás lesz-e a sorsunk?