Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 1. szám · / · Szini Gyula: Régi lapok fölé hajolva

Szini Gyula: Régi lapok fölé hajolva
I.

A British Múzeumban épp úgy recseg a viaszos padló, mint a Louvre-ban. Az őr szereti az átsétáló és bekukkantó embereket. Nagyon gyanús a szemében, ha valaki hosszasabban megáll egy képecske előtt. Ez zavarja, bosszantja.

Talán az olvasó is ily türelmetlenül áll a hátam mögött. De aki szívesen ácsorog megsárgult lapok előtt, aki nyugodtan el tud merülni egy korba, amely már a múlté, de még sincs oly távol, hogy a történetírás tegye el a nagy korok poros polcára - az kövessen...

Senefelder Aloys találmánya már a nagy francia forradalom évében született meg, de csak ezernyolcszáztizenhatban bocsátotta szárnyra Lasteyrie gróf és Engelmann párizsi műintézete az első kőrajzokat.

Le lehet-e írni azt a mámort, amit ez a találmány keltett? Az emberiség történetében ez volt az első eset, hogy a művész az alkotását százszámra, ezerszámra és olcsón dobhatta oda a közönségnek, mindenkinek. Hét év múlva már egész áradata a litografikus albumoknak ömlött a könyvpiacra.

A mi korunk a fényképezés csodáival, a sokszorosító ipar bűvészetével már mosolyogva néz vissza az első kőrajzok romantikájára. A fotográfia kétségkívül hitelesebb, mintegy természettudományibb képet fog hagyni rólunk az utókorra, mint a kőrajz művészei azokról az emberekről, akik Louis Philippe korában éltek.

És mégis valamit elvesztettünk. A művész cirógató pillantását, amely kis és nagy dolgokon, fontos és jelentéktelen embereken egyforma szeretettel merengett el. A szubjektív helyett ránk az objektív van szögezve.

Soha többé vissza már nem jön az a kor, amely mahagóni fakeretű, tréfás és érzelmes kőrajzokkal tarkította a virágos mintájú falakat, amik közt a pohos szervant tükrös fala csillogott apró csecsebecséivel, az első tarkapárnás bútorok duzzadoztak és gótikus stílű bronzóra pengette halk ércszóval a negyedórákat.

Azaz, hogy mit beszélek!... Ez a kor visszajár hozzánk, mint Oszvaldhoz a kísértetek. Hevesi Lajos csúfondáros, de pajzánul becéző nevet talált ki számára, a "biedermaier"-t. Itt kísért a szelleme már Budapesten is, ahol nagy becse lett az "Alt-Wien" holminak. Ruháink romantikusan karcsú szabása, asszonyaink prémboája és színházi sálja, könyvfedeleink tarkabarka virágossága, az antikvárius boltjából szalonunkba áthozott szervantok, alabástrom-órák és sok egyéb rigolyánk visszasír ez után a kor után.

Soha jelentéktelenebb kor jelentősebb hatással még nem volt, mint ránk az aranyos nyárspolgároknak ez az epochája. Hiába nyomjuk rá a filiszterség bélyegét, hiába kicsinyeljük lelkesedését és vívmányait - magunk sem tudjuk miért, de kezdjük szeretni.

Ez a kor nem volt hangos, nem volt véres, nem volt tragikus. A nyárspolgár csöndes, konok munkája, nagyképű, de elég tisztességes erkölcse hatották át szellemét. És mégis ez a kor volt az, amelyben a vonat kerekei először robogtak síneken, a gázláng először szórta szét pillangófényét; ez a kor találta fel a gyorssajtót és megteremtette a modern zsurnalisztikát, látta az első munkássztrájkokat, kivívta a sajtószabadságot, először bontotta ki a feminizmus zászlaját. Mindannak, amit ma modernnek nevezünk, ebben a korban feslett ki a bimbója.

Ezt a kort, megvallom, Párizsban tanultam meg szeretni. Ha kérdeztem, milyen korból valók Párizs erődítései, amelyek ezernyolczázhetvenben megvédték a poroszok ellen, a felelet az volt, hogy Louis Philippe korában építették őket. Ha arra voltam kíváncsi, hogy Párizs feltűnően egyforma háztípusai milyen korból maradtak fenn, megint csak "Louis Philippe" volt a felelet. A Boulevard jelentősége Louis Philippe korában kezdődik. Ő alatta épült három híd a Szajnán, alatta készült el a Madeleine templom, az Arc de Triomphe de l'Etoile, a Colonne de Juillet a Bastille helyén; alatta fejezték be Párizs leghatalmasabb terét, a Place du Trône-t, alatta épült Párizsnak egy csomó díszes szökőkútja; alatta restaurálta Viollet-le-Duc a Notre Dame-ot és a Palais de Justice-t meg a Sainte Chapelle-t. Ő hozatta haza Szent Ilona szigetéről Napóleon hamvait. Ő vetette meg alapját a versailles-i múzeumnak és ezzel apja lett a mai skatulyázó rendszerű, tudományosan pedáns múzeumoknak. A derék paraplés királynak végre is úgy kellett szégyenkezve megszöknie Párizsból és valahol Angliában hajtotta örök nyugalomra körtealakú, göndörhajú, pofaszakállas fejét.

Láttam szegénynek egy csomó korabeli karikatúráját a párizsi "Salon des Humoristes"-ben, a Nadar híres gyűjteményében, amely ott ki volt állítva. Nem is tekintették másnak, mint trónon ülő "poire"-nak. A körte jelenti párizsi tolvajnyelven azt, amit a budapesti csibész-szótár gyökérnek vagy baleknek nevez. Sokáig élt jelentéktelen szegénységben külföldön, ahol francia nyelvleckéket adott. Alapjában véve egy "pauvre diable" volt a trónon, született nyárspolgár, és ő volt az első király, aki hóna alatt esernyővel nyolc neveletlen gyermekét elvezette a községi iskolába, boldogan feszengett vizsgáikon, könnyezett a jó feleleteiken és gyermekes hiúsággal vitte haza kitüntető vizsga-érmeiket.

Ennek a Louis Philippe-nek a korából - ha ugyan a történelemből lehet egyáltalán valamit tanulni - csak azt az okulást merítheti az ember, hogy jelentéktelen király mellett és a nyárspolgárság döntő uralma alatt is kifejlődhetik egy ragyogóan nagyszerű, tevékeny modern világ.

Ez a kor nemzette az irodalmi romantizmust, a Hugo Victor, Balzac, Sainte-Beuve, Théophile Gautier, Musset, Dumas fiatal dicsőségét, amelynek diadalát egy már modern szellemű sajtó vívta ki.

A művészetben pedig megteremtette a demokrácia igazi uralkodását. Mert míg azelőtt csak gazdag úr juthatott a művész alkotásaihoz, addig a litográfia révén a legszegényebb polgár is műértő lehetett. Daumier, Gavarni, Henry Monnier és más nagy művészek kőrajzait akaszthatta föl szobája falán.

Mi sem jellemzőbb, mint hogy ebben a korban támadt és virágzott ki a modern vicclap. A kőrajz föltalálásával csodálatosan összevágott az a sajtószabadság, amivel Louis Philippe az uralkodását kezdte. Charles Philipon volt a neve annak az igazán úttörő művésznek, aki megteremtette a modern vicclapot karikatúráival együtt. Hogy a nevét Franciaországban is alig ismerik, az már nem szokatlan jelenség a nagy emberek történetében.

Philipon egymás után két élclapot indított. 1830-ban "La Caricature"-t és 1832-ben a világhírű "Charivari"-t. A "Charivari" neve örökre be van írva nemcsak a francia szellem történetébe, hanem az európai karikatúra múltjába. Hogy Magyarországon is milyen hatása volt ennek a szatirikus hetilapnak, mutatja az, hogy az első magyar vicclapnak is "Charivari" volt a neve. Utánozta a francia lapnak még a címét is, amelynek betűi emberi alakokból voltak fonva. A beosztása is egészen a francia testvéréé. A harmadik oldalán van a karikatúrás kőrajz, amely az egész oldalt borítja. Ezt az első magyarországi vicclapot - "Dongó" alcímmel - Lauka Gusztáv indította 1848. július elsején.

A francia "Charivari"-nak az a harmadik oldala, amelyről az imént szóltam, nemcsak szatirikus arcképcsarnoka a Louis Philippe korának, hanem valóságos panteonja ama kor nagy és csodálatos művészeinek.

Daumier ebben az újságban teremtette meg Robert Macaire alakját és itt gyűjtötte össze a "Ventre législatif"-jéhez való karikatúrákat. Gavarni szintén a "Charivari"-ban halmozta föl Párizs tipikus alakjait, amelyek nélkül éppúgy nem lehet megérteni az ő korát, mint a Balzac "Comédie Humaine"-jének ismerete nélkül. Thomas Vireloque, az elszáradt lábú koldus, aki Gavarni keserű, anarchista világfelfogását szimbolizálta, a "Charivari"-ban született meg. Henry Monnier, aki rajzoló, író és színész volt egyszemélyben, ebben a lapban fedezte föl Joseph Prudhomme-ot, a nyárspolgárt, vagy ahogy németül mondanák: a biedermeiert és Madame Gibou-t, a derék házmesterné asszonyságot. Ezt a két alakot még színpadra is vitte Monnier, sőt ő maga játszotta el még a madame Gibou szerepét is. Traviés nevét az ő híres alakja, a púpos "Mayeux" tette halhatatlanná. Mayeux: a volt forradalmár, az exbarrikadista, aki lázong és teremtettézik, de azért hűségesen eljár a "cour citoyenne"-be, a nyárspolgár király udvarába, ahol óvatosan bánnak vele, de lenézik. Találkozik például egy bíborossal és kérdi tőle: "Hogy van Eminenciád?" "Köszönöm - feleli a bíboros - hát az öné?" (Éminence nemcsak kitűnőséget jelent, hanem kiugró dolgot is, például púpot.) Még ma is hányszor idézik francia nyelven ezt az elfakult viccet!

A Philipon lapjainak a munkatársai közé tartozott még Cham, Grandville, Rafet, Charlet, Devéria, Pigal: pompásabbnál pompásabb művészek, a litografikus kőlap igazi mesterei. És végül maga az élclap Napóleonja, Philipon. Az ő ötlete volt az, hogy a Louis Philippe szomorú, nagy képét belestilizálta egy körte formájába. Egyszer egy rajza jelent meg, amely nem állt másból, mint a Concorde tér piedesztáljából (amelyet Louis Philippe emeltetett), és ezt egy nagy körte koronázta meg. Ezért pörbe fogták. Philipon a tárgyalásra ceruzát és papírt vitt magával, a bíróság előtt lerajzolta a király arcképét és fokról-fokra körtealakot fejlesztett ki belőle. A bírák nevettek és fölmentették a rajzolót. A körte, a poire azóta átment Louis Philippe-pel együtt a történelembe. A Philipon ötletét pedig - azt hiszem, ezt nem kell bizonyítanom - ezren és ezren utánozták és utánozzák ma is.

A művészettörténet ennek a kornak a kőrajzolói közül kettőt már egészen eljegyzett a halhatatlansággal. Az egyik Daumier Honoré, a másik pedig Gavarni. Harmadikul csatlakozik hozzájuk egy titokzatos művész, aki a többiektől függetlenül, nem is vicclapokban, hanem úgyszólván a maga örömére dolgozott. De az ő lapjaiból felénk sugárzik a Louis Philippe korának a fénye is. Már Baudelaire fölismerte a nagyságát, de előbb még Baudelaire-t kellett fölfedeznie a világnak és csak az ő révén emelkedett ki a homályból az a nagy és miszteriózus művész, akit Constantin Guys-nek hívnak.