Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 23. szám · / · Figyelő

Lukács György: Arról a bizonyos homályosságról
- Válasz Babits Mihálynak -

Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, igen tisztelt uram, hogy sem az én könyvemről, sem az Ön kritikájáról nem fogok beszélni. Ezen a ponton talán kevesebb a nézeteltérés közöttünk, mint látszik. Azt írtam könyvem első lapján: A bevezetés megmondja, hogy miért rosszak, az én mértékemmel nézve, ezek az írások. Az Ön ítélete ennél megértőbb, kevésbé apodiktikus - kedvezőbb. Azt csak megköszönni lehet, vitázni itt nem szabad és nem is illik.

De módszeremet kritizálván említést tett "a ködös és sokszor magvatlan német metafizikáról", mely "idegesen fél attól, hogy valahol is nevén nevezze a gyermeket". Ön szándékoltnak látja ezt a homályosságot, mert - szerintem - bizonyos hangulatok csak félhomályban maradhatnak épek. "De az olvasónak más az érzése; s példák mutatják, hogy nagyobb mélységekbe is behat a szó fénye; s a mélység azért mélység marad." Arról a "homályosságról" és okáról "a modern német metafizikáról" lenne egy pár megjegyzésem - amennyire csak lehet függetlenül az én könyvemtől és az Ön kritikájától.

De bevezetésképpen engedjen meg egy személyes megjegyzést (melyet - hiába! - lehetetlen elhallgatnom): én az Ön módszertani ellenvetését tipikusan németnek látom - sőt bécsinek. Német a módszertani kérdés magában való jelentőségének hangsúlyozása. Latinok és angolszászok ma azt mondogatják, hogy mellőzhetők a módszertani kérdések. Én a németekkel együtt nem osztom egészen ezt a vélekedést - de Ön "leküzdhetetlen ellenszenvvel van velük szemben". Amazok azt mondják: jó módszer a sikeresen használt módszer és rossz a sikertelenül alkalmazott. Tehát - csak példaképpen - az én esetemre alkalmazva, a nem német ellenvetés könyvem ellen a formák metafizikai aprioritásának tagadása volna. Annak hangsúlyozása, hogy nekem nem sikerült formafogalmamat filozófiailag és lélektanilag megalapoznom, hogy egyes esetekben való alkalmazásai helytelenek, vagy nem magából a fogalomból kővetkezők, hogy a forma egyáltalában nem realitás stb., stb. Német hagyomány azonban, mielőtt egy kérdés érdemébe egyáltalában belemennénk, sőt egészen függetlenül tőle, a használt módszer kérdésének döntő jelentőséget tulajdonítani. Bécsi - (azaz hogy bécsi volna, ha volna egyáltalában bécsi filozófiai kultúra), esztétikai rokon- vagy ellenszenv szempontjából bírálni egy módszert. Bécsibb mindenesetre a rajnavidéki Georgenél (akinek Béccsel való egyetlen összefüggése az, hogy egy kitűnő újságírónk egyszer megtette bécsinek), a holsteini Stormnál, a szász Novalisnál és a dán Kierkegaardnál. De bécsibb még a bécsi Kassnernél és Beer Hofmannál is, akiknek csak földrajzi szülőföldjük Bécs, de akiknek értői és olvasói éppen úgy nem Bécsben, hanem északi és nyugati Németországban vannak, mint az előbb említetteké.

Ez azonban mind mellékes; most egyedül a "homályosság" kérdése fontos. Azaz, hogy egészen pontosan beszéljek: Az ilyen homályosság filozófiai létjogosultságának kérdése (amiben egyúttal - nagyjából - az esztétikai, az adaequat kifejezés kérdése is benfoglaltatik). A kérdés lényege azt hiszem a következő: nincsen filozófia, amely valahol homályos ne lenne; az a kérdés csak, hogy hol és hogy mennyiben, hogy miért és hogy kinek a számára. Bizonyos: vannak homályos és világos filozófusok. Homályos volt teszem Hegel - Schopenhauer a tanú! - világos Voltaire vagy James, vagy akár maga Schopenhauer. Azt hiszem olcsó dolog lenne a Voltaire világosságát kikezdeni. Faguet szép aforizmája úgyis rámutat, azt mondván: "c'est un chaos d'idées claires". Egy nem régen megjelent kitűnő német könyv [*] pedig apróra kimutatja Schopenhauerről, hogy rendszerének világos és áttekinthető szépsége csak architektonikus, hogy világos fogalmai csak addig világosak, amíg egy konkrét dolgot világítanak meg, egymással való mélyebb összefüggésük, igazi jelentőségük a lehető leghomályosabb. Hogy a Schopenhauer illuzionizmusa semmi szükségszerű kapcsolatban nincs akaratmetafizikájával, vagy az életet tagadó önterhelésével. Egyszóval, hogy Schopenhauer "világos" és "tiszta" metafizikája - tisztázatlanságokkal teli, homályos. Aki pedig a végtelenül világosan és tisztán író Jamest igazán világosnak tartja - az olvassa el a róla írt magyar nekrológokat! A "Pluralistic universe" és a "Human Immortality" szerzőjéből - radikális szabadgondolkodó lett. Ezzel szemben pedig legyen elég az "érthetetlen" Hegelre hivatkoznom, akinél a rendszer egységét illetőleg nem volt és nem lehet félreértés, akinél rajongó barátok és gyűlölködő ellenségek között csodálatos megegyezés van az ő tartalmait illetőleg; persze annál élesebb eltéréssel ennek értékelésében. (Ami persze nem tartozik Hegelre, csak oly kevéssé, mint a belőle levonható különböző politikai következtetések.) Állítom: a Hegelt olvasók sokkal nagyobb része értett valami véglegeset és egyértelműt az ő "homályosságából", mint amekkora bármelyik "világos" filozófus olvasói közül az igazán megértők száma.

Persze ez a kérdés: ki az olvasója egy filozófusnak, ki lehet az és menynyiben? Itt egyáltalában modern előítélettel kell megküzdenünk. Azzal, mely azt hiszi, hogy a filozófia népszerűsíthető. mert a filozófiai gondolkodás csak a végső okok felé való továbbvitele a közönséges élet közönséges gondolkodásának; hogy tehát a filozófiai távolba tolt eredményei közelebb hozhatók hozzánk (vagy legalább "a modern technika vívmányai" segítségével, távcsőféle megkönnyítő szerekkel közelről láthatók), hogy egyszóval érthető az eredmény az út megtétele nélkül. A filozófiai gondolkodás azonban nem kiépítése ennek a gondolkodásnak, hanem (tanúm rá a Védáktól Bergsonig minden igazi filozófia) annak áttörése, valami attól minőségben különböző, valami "természetellenes"; aminek még előfeltételeit is csak a legnagyobb erőfeszítések árán, a mindennapi gondolkodás és életszokások leküzdése útján lehet előteremteni. A népszerű, a világos, a könnyen érthető filozófia tehát hamisítás: Mert a filozófia lényege sem bizonyos, pár mondatban összefoglalható eredmények összege, hanem a gondolkodásnak egy bizonyos életformája. A filozófia eredményei tartalmilag megváltoznak a feléjök vezető út elhagyásával (vagy megkönnyítésével): nem összefoglalások, nem "tudományos eredmények" azok, hanem csúcspontok, megkoronázások, és magukban véve egészen üresek. A filozófia stílusa tehát szita, mely megrostálja az olvasókat, minden mondata őre egy ostrom alatt lévő várnak, aki csak a jelszóval engedi át az embereket; mondatvetései nevelés és vizsga, kényszerítése az olvasónak, hogy ugyanabban az irányban feszítse meg egész gondolkodását, mint a filozófus: Mert csakis a küzdelem belső utánacsinálása lehet termékeny megértés. Csak mellesleg említem, hogy a minden misztikus filozófiával együttjáró aszkézis, ha öntudatlanul is ezt a céli szolgálja: a filozófiához, az intellektuális szemlélethez, a misztikus extázishoz, a Bergsoni intuícióhoz vezető útra készíti elő az adeptusokat. Ezt a célt szolgálja minden filozófiai stílus nehézsége és "homályossága" (anélkül persze, hogy ez mindig tudatossá válnék.)

De a "homályosság" okai is szorosan összefüggnek ezzel a helyzettel. A "homályos" szónak kétféle értelme lehet: vagy az, hogy a "homályos" kifejezés értelmét nehezen lehet megtalálni, vagy az, hogy a szóban forgó kifejezésnek több értelme van. A közönséges élet beszéde alkalmazása által lesz egyértelmű, (mert mindig könnyen érthetőnek kell lennie a gyakorlat okából.) Tehát szándékosan kerüli a fogalmi élességet, szubtilitást és finomságot: érzéki kifejezésre törekszik - rámutatott arra, amire vonatkozik. Filozófiai gondolkodás csak fogalmi lehet, nem mutat rá semmire, mert nincs mire rámutatnia. És mert tisztán magából kell egyértelműségét és félreérthetetlen voltát megteremtenie, le kell mondania a könnyen érthetőségről: homályos lesz - mindaddig amíg a megértésért vívott küzdelem az olvasót nem helyezi a gondolkodó lelkiállapotába, a tiszta fogalmiság világába. Ennek legnagyobb nehézsége ott van, ahol - mint az én esetemben - alkalmazott filozófiáról van szó. Ahol a fogalmiság visszamegy az életbe; ahol tehát az élet használatában szükségképpen többértelmű (csak egyes gyakorlati alkalmazásaiban egyértelműekké váló) kifejezéseinek egyértelműséget kell adni. Az élet síkján ez elképzelhetetlen. A "finomság" az "elmélyítés" (és ezeknek következménye: a homályosság) azért kell, hogy ezeket a fogalmakat felkényszerítsük a tisztaság, az egyértelműség szférájába: a fogalmi metafizika világába. Ott egyértelműek és világosak - de éppen ezért szükségképen "homályosak" a másik világban; ahogy - mint az előbb láttuk - annak "világos" és "tiszta" kifejezései csak egy itt való tisztázatlanság árán menekülhettek meg a "homályosságtól." Ez persze nem a "modern német metafizika" módszere, hanem a Védáé, a platonizmusé, a középkori miszticizmusé és - a Kanttól Hartmanig menő német filozófiai fejlődésé is.

Ez a kérdés - ugye látja, uram? - nem az én könyvem ügye és aligha a mi vitánk fogja dűlőre vinni. Hogy szóba hoztam ennek magyar okai vannak elsősorban. Azt hiszem ti. hogy a magyar filozófiai kultúra irányának nem utolsó sorban egy, a nagy filozófia szükséges erőfeszítéseitől való irtózás az oka, Ez az oka annak, hogy a leglaposabb és lélektelenebb materialisták nálunk nagy filozófusokként hatottak, míg a legnagyobb gondolkodókat mint "érthetetleneket" kerülték. Erdélyi Jánostól idézett itt Balázs Béla egyszer egy pár felejthetetlen sort: "Az ilyen népet, ha lehetséges erővel is neki kellene verni a gondolkodásnak. mint a nyájat az úsztatónak, hogy ne csak disztingváljon mindig, hanem spekuláljon. De mi azt tesszük, hogy népszerű okoskodásokkal a felületesség rózsaleveleire csaljuk az értelmiséget, hogy tengjen rajta mint a rászaféreg." Ezért éreztem, hogy szükséges egyszer a magyar közönség előtt megvédeni a "homályosságot"; egészen véletlen, hogy az én könyvem és az Ön bírálata szolgáltatott erre alkalmat.

Könyvem iránt mutatott megértő jóindulatát szívből köszöni tisztelője [*]

 

[*] * Herrmann Graf Kejserling: Schopenhauer als Verbilder. Leipzig. Eckhardt.

[*] * Ezt a szép és mély gondolatokkal teli választ az én igénytelen megjegyzéseim alig érdemelték. A dolog itt annyira elmélyült, annyira a legáltalánosabb kérdésekre ment vissza, hogy annak megvitatása egyáltalán nem tartozhatik pusztán irodalmi fórum elé. A kérdés az lesz: mi az igazi filozófia és mily filozófiát lehet az irodalmi jelenségekre termékenyen "alkalmazni"? Kétségtelen csak az, hogy én egészen másnemű "homályosságról" beszéltem, mint a válasz, s így a válasz, mint írója is mondja, az én megállapításaimat nem érinti. Két nagy diadalt ad azonban nekem ez a válasz: az egyik, hogy írója itt is épp oly szellemirányt mutat, amilyent benne én jellemeztem; a másik, hogy szerény soraim ily szép gondolatok kifejtésére adhattak alkalmat.
Babits Mihály