Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 22. szám · / · Figyelő

Peterdi István: Jörgné Draskóczy Ilma: Melódiák

A kötet nem egy képet ad a költőről; sok olyan verse van, amely rossz órában született; de némely vágyódásai és a tárgyak megihletik.

A költő nem állandó benne; újra meg újra születik. Nincsen egy domináló érzése, amely formát és tartalmat egyszerre szökkent elő, egészként; egy szövevényes (férfi?) élet nevelte hajlama, amely meghamisítja a jelenségeket, vonatkozásokat talál köztük; ami egyénivé avatja a látást. Egy általános szomorúsága van, egy izgékony receptivitása, mely a környezet bármely véletlen jelenségére egyformán reagál s melyből csak az ingerek összegeződése válthat mély érzést, amely már gyújtja és színezi a szavakat és jelentőséget ad nekik.

Valami izgatja ezt az érzékeny felületet; a költő szétnéz; egy napsugár, egy kócos baba, egy csepp víz talán, amelyről hirtelen csörgő patak jut az eszébe, már mozgatják az ismert ritmusokat; a csodálatos asszociációk finoman illesztik a szavakat egymáshoz; és egyszerre, a hatodik, a nyolcadik, a tizedik sorban, az utolsó szakaszban, megjelenik a két sor, amit csak költő írhat le; valóban jelentős és kifejező; a mi költőnknél legtöbbször festő, magyarázó, lényegbe világító jelzők; a hasadó gyümölcsről, a misztikus holdsugárról, őszi tájról.

A kétsoraiért kedves nekünk a kötete, a felcsigázódásokért, amelyeken át eljut hozzájuk. Sok kínnal és kétséggel, bizonyára rövid örömekhez.