Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 22. szám · / · Bán Ferenc: Szerdától-szombatig

Bán Ferenc: Szerdától-szombatig
regény
II.

Kázmér ráesett, rábukott az ágyra, csókolta a párnát, csókolta a takarót, amit Juli keze igazgatott. Izgatottság rázta a testét, sebtében minden ruhát ledobált magáról. Néhány pillavillanás alatt már az ágyban hentergett s kuncogó kacagással gurult jobbra-balra, lábai kalimpálva lóbálódtak a levegőben: a dereka erőltetésével dobálta magát a magasba. A különös tornázás csakhamar kifárasztotta s erre elnyúlt az ágyban, mint az, aki húsz kilométeres gyaloglásból tér meg. Zsibbadás lepte el minden érzékét és a teste minden parányi részén érezte a levegőoszlop súlyát: az iskolás tizennégyezer kilogrammokat. Percekig feküdt mozdulatlanul, apatikus módon: még tüdeje működését is képtelen volt érzékelni. Csak hevert a hátán. A fásultsága csakhamar gyötörni kezdte s ökleit megszorítva, megfeszítette mereven kinyújtott két karját. Ameddig pillái engedtek, olyan tágra, kerekre nyitotta szemét, hogy ilyen módon az agyába több világosságot bocsásson. Amikor megfájdultak a folytonos meresztgetésbe, gyötrőnek, ijesztőnek találta a sötétséget. Kis asztalkáján ott fehérlett a gyertya, de gyújtó után hiába tapogatott mindenfelé. Csalódottan dőlt vissza és undorodással gondolt arra, hogy le kell szállnia most. Félt a hideg padlótól; meghűlés, tüdővész, halál: chimerák tolongtak az agyában: lusta volt, röstellt kibújni a meleg párnák közül. Amikor megállapította, hogy csupán a lustaság tartóztatja, dühös lett. Korholta magát, mert az ötlet sebességével erősödött benne a vágy nyugtalanítóvá, hogy olvasson, tanuljon.

Küzdött benne egy darabig a két ember: az álomra és a tudásra vágyó; még ásított néhányat és karját a leragadt pillájú emberek lomhaságával nyújtóztatta. Mozgolódása közben jobbkeze odaéri az ágy hideg vasához; ettől az érintéstől megfrissült a vére és az agyában hirtelen támadó zsibongást érzett. A gondolatai mintha fölocsúdtak volna, izegtek, mozogtak, de az inkarnálódás határán innen s míg erőszakosan életre, megvalósulásra igyekezett kelteni azokat, egyre erősödött benne a vágy: fölkelni, gyufát keresni, fölkelni gyufát gyújtani. Teste törődöttsége még egy karmozdulatban nyilvánult; ujjai odatévedtek a kis asztalkára és megbotlottak valami szögletes tárgyban. Olyan neszt adott, mint, amikor golyóval telt zacskót himbálnak. Másodszor is megfogta, de még nem merte kinyitni csak rázta: az előbbi nesz... de most bizonyossá lett, hogy gyújtó van a kezében. Megrémült; fölizgult képzelete kereste, kutatta az okot, miért nem bukkant rá először is és kétkedő töprengésében többször megrázta a gyújtóskatulyát.

Hiába gyötrődött; az eset misztikus maradt. Egykedvűen rándult meg a válla, de ugyanebben a pillanatban fölvillant agyában: isten ujja van ebben! Kinevette magát és kacagása nyomán kitört a reflexió is: Persze érthetetlen dologra bukkanok és rögtön az istenbe kapaszkodom és még én kacagok az első keresztyéneken.

Sercegés zaja hallik. Vörösszínű láng világít a lámpára, a takaró egy részére; a falon pedig megjelent a gyertya elvékonyodott, oldalra hajló árnyéka. Pilláit félig behunyva értette a lángot a kanóchoz, de az csak nem gyúlt meg; ehelyett bőrét égette a végig leégett gyújtószál. Másikat vett elő s makacsul most is alig nyitott szemmel motoz a gyertya körül. Egyszerre fehér intenzívebb fény ütögette pilláit és az arcára is mintha árnyalatnyival melegebb levegő simulna. Meggyúlt a gyertya, mire Kázmér diadalmas pózzal fölült az ágyában. Nézi a pislákoló, bizonytalan fénnyel égő gyertyát és tekintetében a hadverő öntudatossága tükröződött. Fölütötte Rousseau-ját: szándékosan behunyt szemmel lapozgatott a könyvben. Lapozott, lapozott; többször, gyáván, milliméternyire kinyitotta a pilláit s az oldalszámokra sandított, de rögtön rá erőszakosan becsukta a szemét. Minden energiáját lekötötte a rögeszme, hogy így talál arra az oldalra, ahol vacsora előtt becsukta. Emelgette, mérlegelte a könyvet: melyik oldala nehezebb. Egyszerre vegy hat oldalt fordított s akkor hirtelen, nagyon kíváncsian odapillantott: a százötvenhatodik oldal. Dühös lett, s makacsul összecsapta. Jól összepréselte nehogy az előbbi oldalon nyíljon föl, mert úgy könnyű lenne elérni a keresett helyig s elölről kezdődött a mérlegelés. Sokáig és fontoskodva játszott így: végre megnézte ez oldalszámot. Most nagyon ostobául viselkedtek az érzékei: a száztizedik oldalra talált. Csalódottan, elernyedve hanyatlott vissza, de csak egy pillanatig, azután az olyan ember fölényességével, aki akarata teljességével veti magát igen kis feledat elvégzésére is, ujjai gyors, biztos jártatásával hessegette a lapokat. Amikor a keresett oldalra ért szeme szinte mechanikus önkéntelenseggel talált a sorra...

Mohón és minden zavaró képzetet erőszakosan elűzve egyfolytában két oldalt olvasott keresztül. Egy mondat, egy neki nagyon különösen csengő mondat megállította. - A természettől csak az önfenntartás ösztönét kapta az ember; a mai ember karakterisztikonja, az önzés, már a betegesítő kultúra és az egészségtelen társadalmi berendezkedés eredménye!

Rámeredt Kázmér a sorra. Elolvasta hatszor is a nagy és gyönyörű gondolatot. Csudálatos hatással volt reá ez az egyetlen mondat: a fantáziája egyszerre benépesül; látja maga előtt a múlt emberét, a Meandervölgyi családot, amely a maga érzései és imádott tanítómestere a kapitány hitvallása szerint még szűz érintetlenségében élt az önfenntartás ösztönének. Látja, amint megy a szőrrel borított, ragadozó állú, óriásszemű ősember, vadruháján, széles vállán az irtózatos kőbalta és azután zsupsz összetalálkozik egy irtózatosan hatalmas állattal. Borzasztó nagy, fekete tüskés, szőrök merednek ki testéből, széles, kerekre nyíló orra alatt pedig két ragyogóan hófehér agyar nyúlik ki fenyegetőn. Olyan hatalmas, mint a ma élő elefántoké. Megkezdődik a küzdelem. Az ősember feléje csap bárdjával, de a vadkan föl sem veszi és nekiront a gyönyörű tulajdonságokkal ékes ősembernek. Kázmér elrémült, amikor tudatára ébredt, hogy a megköttetlenül rohanó fantáziája milyen kellemetlen helyzetbe sodorta a kedves emberét. A maga érzéseivel küszködött: az egyik azt susogta a fülébe olyan melegséggel, hogy fülereiből ömleni érezte a vérét, megöli a vadkan az embert. És ez volt az erősebb. Hiába forgatta a fejét, a testét, a szoba minden irányába, száz formában, száz alakban, de mindig csak az ember legázolásával végződött a kűzdelem. Hiába nő képzeletében rettenetes naggyá az ember, hiába szélesedik vele együtt a kőbalta, a vadkan mindig erősebb, mindig nagyobb marad.

Egészen ellankasztja fantáziája ez önkéntelen játéka. Kimerültséget érez minden idegében; annyira fáradt, hogy amikor ernyedetten elnyúlik az ágyában, élni, verni, kínzón lüktetni érezte hátában az ereit. Hanyatt feküdt és mindig előtte az ősember vérétől pirosló agyarú vadkan. A kezét rányomja a szemére, e szemét behunyja, hiába: mindig csak a vadkan a győző. A könyvhöz nyúl és újra elolvassa a sorokat: "A természettől csak az önfenntartás ösztönét kapta az ember; a mai ember karekterisztikonja, az önzés, már a betegesítő kultúra és az egészségtelen társadalmi berendezkedés eredménye." A félő, a szorongás között élő vágya, hogy az érzéseivel ellenkező eredmény talán elpusztul a nagy gondolat újra való elolvasása után, nem teljesedett: a vadkan megint diadalmaskodott az emberen. Dühössé tette ez az újra, meg újra makacsul visszatérő eredmény és most már elhatározta, hogy csak azért sem enged. Újra jelenetezte az őserdő hatalmas lombkoronái alatt való találkozást; láthatatlan szelem alakjában odaállt az ősember oldala mellé és hajrá. Hullottak a csapások. Ő védte ki a vadkan minden támadását. Érthetetlennek találta ugyan honnan szerezte a rettenetes erőt, de olyan könnyedséggel fordította félre az ember testének irányozódott agyarat, mintha csak a fürdőkádban ringó papírhajókat kormányozná ujjának egyetlen, a vizet kavaró mozdulatával. Mind e hathatós segítség mellett is, megint a vadkan győzött. Segítése miatt különben is úgy gondolta, ha győz az ember, nem érvényes a küzdelem és eltökélte újra egymásnak rohantatja őket, míg ő maga csak valami fa tetejéről nézi a halálra menő, kegyetlen tusakodást. Most már egészen elkeseredett és szidni, gyalázni kezdte az ősembert, amiért sehogysem képes erőt venni a fenevad fölött. Toporzékolt dühében, lábaival rugdalta az ágy vas oldalfalát. Fölizgult képzelete valami neszt hallott a szomszédos szobából, ahol az apja, nagynénje és a kis Gyuszi aludt és erre rögtön abbahagyta a dörömbölést. A másik végletbe esett. Olyan végtelen csendességgel hallgatózott, hogy tisztán kivehette a gyertyasercegés neszét; úgy rémlett, csoszogást hall, mint amikor valaki útnak indul éjnek évadján, álma közepéből, de a nesz nem ismétlődik meg s azzal nyugtatja meg magát, hogy bizonyára képzelődött. Egy kicsit, egész halkan nevetett is és azután elvetette magát az ágyban. A pillái lecsukódnak és ebben a pillanatban elterül egész testén az álom. Félszendergésében még az önkénytelenül lecsukódott pilláin keresztül is érezte, hogy ég a gyertya, Törődöttsége belesúgta a fülébe, hagyja égni, tövig elpusztulni és befordult a fal felé, menekülve a fény elől, ám rögtőn Ilona kerül eléje. A másnap reggel: amint korholja, szidja, perceken keresztül, hogy pénzpocsékoló, pazarolja a gyertyát, mintha azt ingyen osztogatnák, mintha annak megszerzéséért nem kellene keserves munkában görnyedve tölteni a napot. Nem volt vége-hossza a korholásnak és Ilona mögött, az apját látta, amint minden egyes szó után helyeslőleg biccent közbe a fejével. Kinyújtózott a paplan alatt és a következő pillanatban már fölemelkedik a gyertya fölé: fölülről lefelé fújta el a lángot és amint ránehezedett a sötétség, mintha fejbe kólintották volna olyan hirtelenséggel esett vissza az ágyba.

Cikkázó, szabálytalan körvonalakban mozgó, sárgásszínű világosságok táncoltak behunyt szemei előtt. Nem tudta, hogy az ágyban való olvasásban kimerült idegei élesítik így vissza agyában a sokáig beszívott fényt s ezért olyan gondolata támad, amit magának is csak suttogás közben mer elmondani. Azt hitte, hogy a zseni fénykoszorúja jelent meg előtte. A maga tejére szánta a glóriát és úgy érezte nagyon a helyén van az, bár amíg e gondolatáig eljutott, küzdenie kellett a tudatával: hiszen én még semmit sem cselekedtem ami csak közel is állana azokhoz a dolgokhoz, amikre a zsenik ütik rá örök időkre érvényes pecsétjüket. A fantáziája azonban újból megindult a maga szövevényes útjain. Gondolatok rohantak át az agyán, amelyek azután olyan nyomtalanul tűntek el, mint eltűnik a tóba hulló kövér esőcsepp s azután egyszerre két szó cövekelődött be a fejébe: Önzés. Önfenntartás. Ragyogó világosságban égett a két szó és amikor fényük kilobbant, mindig intenzívebben tértek vissza és mindig ugyanabban a sorrendben. Erő ömlött el a tagjaiban s mintha az álmot könnyű pehelyként elfújta volna valaki vagy valami a szemeiről, nem érzett semmi álmosságot sem. Anélkül. hogy az akaratának érzékelhető része lenne benne, megelevenedett előtte az őserdei jelenet. Már csak a küzdelem eredményét látta: amint a vállára emeli a gőzölgő testű vadkant és cipeli előre, bukdácsolva az átfoghatatlan törzsű faóriások között. Ment, ment előre, hallotta a lihegését, amint megzörren széles talpai nyomására a haraszt és követte szívszorongva a puszta önfenntartás emberét.

...Vigan, könnyedén lépkedett. Amint ritkulóban a fák, egyre több gyönge testű, kövérre hízott vadállat surrant el mellette, de az Önfenntartás embere nem nyúlt egyikhez sem, rájuk sem nézett; mintha eszébe sem jutott volna, hogy mily könnyű vadászat esne mostan a ritkán előkerülő vadak között, amelyek mintha kínálgatnák a nyakukat a kőbalta csapásai alá. Végig kísérte a maga emberét; amint egyre jobban fulladó tüdővel mászik föl a hegynek, a maga barlangjába.

Most elgondolkodott egy pillanatra. A történelem könyvére gondolt; férfiakat, nemzeteket keresett benne, amelyek megmutatják neki, hogy milyen módon süllyedt le az ember az Önzés felé. Ott táncoltak előtte Perikles, Xerxes, Leonidás, meghúzódva egy sarokban az álnok Ephialtes, mögötte pedig Herostrates a félbolond, majd Hannibal, Scipio, azután Pescara, Borgia Cézár, a sötét pillantású Alba herceg, Wallenstein, Tilly, Hunyady János és azután Napóleon. "Napóleon!" susogva, félig hangosan kimondotta a félisten nevét, valami melegség ömlött el a testén és amikor ismételgette: "Napóleon," "Napóleon!" már nem tudta mi szándéka volt a sok hadvezér fölsorolásával. A bálványozott Napóleon neve kizavarta a kerékvágásból; ez a férfiú, aki mintaképe volt előtte a nagy embereknek, akit csak Rousseau-val mert összehasonlítni, nem engedte, hogy a hadverő hősöket bemocskolja azzal, hogy az emberiség süllyedésének okozói gyanánt fogja föl őket. Megzavarodott egy pillanatra, de most nagyon szerencsés volt. Látta az ősembert a primitív kőbaltával, amint nyugodt szívvel halad el e könnyű zsákmány mellett. Nincs szüksége rá, már vállán a zsákmány, ami megmenti az éhenhalástól és azután rögtön rá másik képet látott. Az uraság indul nagy kompániával, rengeteg kutyával, szolgával, szekérre való eleséggel és hallja e puskák ropogását, a talált vadak utolsó sóhaját; látja mint gyűjtik garmadába napestig és látja, mint céloznak az urak még mindig, ha valahol megcsörren a bozót. Amikor a hazatérés jelenetét csinálta, kerülő útra fordult a fantáziája. Ráeszmélt, hogy Budapesten jártakor elvitték a múzeum képtárába is. Hegyre épített lovagvár, amelynek kanyargó szürke sziklaútján hosszú sorban haladnak a szekerek; valamennyiről elesett vadak teste lóg le; a szekerek mellett gyalogosok. lovagok, kürtösök és legelöl fényes urak társaságában egyszerű ruhájú, büszke ifjú. Látta a képet egész nagyságában és alulról a keretre egy hirtelen ötlettől megkapva odaszegezett egy sárgarézből csillogó táblát, amelyre feketéllő betűkkel ez a szó volt belevésve: Önzés.

Valami véghetetlen undor fogta el és úgy érezte magas hegy tetején áll, ahová nem merészkedik senki, ahol csak az öreg kapitány érzi kívüle otthonosan magát. Kezetfogtak és elbeszélgettek az emberek romlásáról, keserű lemondással a hangjukban, olyan bizalmasan, mint két jó barát, akiket gondolkozásuk, fölfogásuk közössége annyira összekapcsol, hogy elfeledik a nagy korkülönbséget. Tágra, magasra emelkedett a tüdeje, amikor beszívta magába a hegy levegőjét; azt a tiszta levegőt, amelyben még otthonosan érzi magát az Önfenntartás. Büszke volt a tartása és szemei nagyon komolyak; látta magát azon a magaslaton, amint nyög, szenved az emberek köznapiassága, gonoszsága miatt, érezte kivált a tömegből, föléje emelkedett a tucatembereknek és minden, de minden gondolat olyan világos, olyan érthető lett előtte, mint az asztal jelentősége. Igen, igen, motyogott, csak a megszokás élteti a mai embereket. Beleszülettek, belenőttek egy környezetbe s ezt annyira megszokták, hogy ha valaki annak rosszaságáról beszél nekik, éppen olyan csudálkozással tekintenek rá, mintha az kívánnák, tőlük, nézzenek a kezűkkel a szemük helyett. Sajnálkozás fogta el a botorok fölött: mert korlátoltatnak, egyúttal gyöngéknek, erőtleneknek érezte az embertársait, akik az ő szavainak kemény igazságára úgy törnek meg, mint a szél zúgásában jajveszékelő nádak. Ő volt az erő és benne volt a teremtő eszme. Amikor odáig ért gondolatai rohanásában, hogy neki kell megváltania az emberiséget, egyszerre visszariadt. Nem látott maga előtt csak célt, csak a megoldandó problémát látta, csak azt, hogy az embereket föl kell ráznia a tespedésükből, megváltani a süllyedésükből, mielőtt megfojtja őket a szájuk körül undorkodó iszap, de nem látta a módot. Nem tudta mi legyen az a vezérlő eszme, ami előtt hódolásra kell kényszeríteni az embereket, amit csak annyira a vérükbe kell plántálni, amint vérükbe plántálódott ma az önzés. Kínlódott, feszítette az agyát; nem hitte, hogy nincs meg benne az az áldásos nagy eszme, ami még megmentheti az emberiséget; az volt az impressziója, tudta, tisztán érezte azt valamikor, de elfelejtette. Kétségbeesetten erőlködik, hogy újra rájöjjön. Ideges, lázas sietséggel, attól tartva, ha megfontoltan gondolkodik, belétéved valami vad útvesztőbe, rohan a gondolataiban, de ezek a gondolatok üres szavak, amelyeknek semmi, de semmi jelentősége nincsen. Maga is érzi, hogy ezeket a gondolatokat teljes bátorsággal helyezhetné akár egy tollpihe hegyére is, de azért görcsösen nyargal az üres szófoszlányokon, amikbe ha kérdőn, kutatóan bepislant, hát megöli, szétfoszlatja őket, akár a szappanbuborékot, amely fölfelé szálltában azt a kevéske különbséget sem bírja el, ami a két méterrel magasabban fekvő levegőréteg ritkább voltában van. Perceken keresztül tartott ez a vívódása. Néha az volt az impressziója már megfogta azt az egyetlen szót, amit csak ki kell mondani és húzza maga után a kutatott igazságot, olyan biztossággal, amennyire izgalom nélkül nyomta meg Aladin a bűvöslámpa üvegét, ha parancsot akart adni szellemeinek, de a szót hiába mondta ki. Hiábavaló maradt, amikor iparkodása csökönyösséggé változva, tízszer-hússzor, egyre hangosabban ismételte a bűvös erejűnek gondolt szót. Ilyenkor pontosan megjött a reakció. Az ilyen kétségbeesett gondolatrohamok után teljesen kimerülten dőlt vissza párnájára. Haját behúzta a szemei közé, ökleivel dörzsölte a homlokát, mögötte, úgy érezte butító zsibbadás indul meg; nyakát meresztgette keményen, fájdalmat okozón, hogy elűzze a fejében ülő forróságot, a szédülést, amit a kimerülés miatt lázba jutott agysejtjei okoztak. Egészen megadta magát és könnyek peregtek le az arcán miközben azt suttogta: nem tudom, elfelejtettem, nem tudom, elfelejtettem.

Lüktettek halántékán az erek, a füleibe olyan zúgással hatolt be a levegő, mint a barlang szádájába a lélekzetelfojtó Nemere; amint a lába odaért a hideg ágyvashoz, tisztán érezte, mint vezetik ezt az érzést az idegei, keresztül az egész testén, föl az agyába; a levegő fojtogatta és rémisztőnek találta a sötétséget. Hirtelen gyertyát gyújtott és a pillantása a címlapjával fölfelé fordult könyvre esett. "Rousseau Jean, Jacquelin. Társadalmi szerződés." Gépiesen olvasta ezeket és értelmükre csak akkor jött rá, amikor az utolsó betűhöz ért. Rögtön két szó emelkedett ki a kötetből: Önzés. Önfenntartás. Önzés. Önfenntartás, olyan kéjes érzéssel ismételte, hogy belezsibbadt az agya és teste minden porcikája megtelt az öröm érzésével, amint elgondolta, visszaélesítette agyában fantáziájának az ősembert jellemző játékát és amiért olyan pompásan kitalálta a múzeumi kép szimbolikus jelentőségét. Amint így elmerült a maga munkájában való gyönyörködésben, ösztönözni, nógatni kezdte egy érzés, hogy vesse papírra a gondolatait, az elképzelését, fantáziája csudálatos, erőt bizonyító szüleményét. Biztatta magát: kelj fel, ott az asztal, keress egy tollat és dolgozz, de már nagyon kimerült. A fejét fölemelte még, de amikor egyik lábának kidugásakor jobbkezére támaszkodva a derekát is ki akarta emelni az ágyból, visszaesett és a feje erőtlenül hullott a párnára. Zsibbadt volt a feje és még a párna puha érintése is úgy hatott rá, mintha kőkockába vágódott volna. - Majd holnap. Majd holnap.

Suttogott és még egyszer elgondolta az egész jelenetet, nehogy elfelejtse reggelre. Harmadszor is elismételte és amikor minden részletében mindent tisztán látott maga előtt, teljesen megnyugodott; bizonyossá lett abban, hogy reggelre ismét pontosan visszaemlékezik reá. Egypár pillanat múlva rájött, hogy az az igazság, amit az előbb elfelejtettnek vélt, sohasem volt meg agyában és nem Érzett emiatt levertséget, még őrült is neki. Igen, igen, susogta, bolondság is volt ilyesmit gondolnom. Honnan is jöhettem volna én ilyen gondolatra? Honnan? Kacagott, kikacagta magát. Honnan? Hiszen mindössze az egy Rousseau könyvet olvastam el, majd ha sok-sok könyvet elolvasok, akkor biztosan megtalálom. Igen, igen, akkor biztosan megtalálom. Nagy sereg könyv, valamennyi piros kötésben vonult el a szemet előtt és nagy gyönyörűséggel nézegette azokat.

A piros kötéses könyvek lapjai surranó nesszel vonulnak el előtte; egymásután fölnyílik mind; kínálgatják a tudást, észt jelentő tartalmukat, annyi készséges hódolattal, mint a szolga, ki az ezüsttálcán szorongó étkek ízes voltában a maga dicsőségét látja inkarnálódni. Sűrűn nyomott, tömött, fekete sorok vonulnak el előtte; egynémelyik csak egy pillanatra, sok pedig annyi ideig kínálgatta, ajánlgatta magát, hogy kényelmesen elolvashatta volna az egész oldalt. A betűk azonban csak jelentőség nélkül való ákom-bákomok. Nyolc tíz ákombákom simult szorosan egymás mellé, de nem alakul szó belőlük. Néha, amint a lapok, mintegy láthatatlan szellem kezétől forgatva suhantak, úgy rémlett, mintha egy szó az éppen visszájára forduló oldalról, megvilágosodna előtte, de ilyenkor őrült gyorsasággal működött a szellem friss ujjú keze. Gyönyörűséggel nézi ezt a rohanást, de egyszerre, hogy elállt egy pillanatra a szíve verése, nagy folió könyv helyeződik el az ágyszélen. A széles, fényló lapok megtörnek és zörgő nesszel fordulnak; egyre szemérmetlenebbül kitárva, amit az előbb még két piros selyemfedél is segített rejtegetni. Gyönyörű dolgok voltak a könyvben; friss, rózsás húsú asszonyok, leányok, mezítelenül és nagy tömegben. Minden fajtájú nő és valamennyi annyira mesteri kéztől festett. hogy az egyes nőkre mindjárt ráhúzta azoknak a ruháit, akiket ismert s akikhez a könyvben élők testalkotása hasonlatos volt. Majd valamennyit felöltöztette; alig egy pár maradt minden mez nélkül. Olyasfajta érzése volt, mintha megsemmisülne, mint a vízbe mártott kockacukor és a tagjain bizsergő zsibbadás futott keresztül. Forogtak tovább a lapok. Egy-egy rózsaszín fölületű, alul sötétedő térdhajlás, valami vég nélkül omló gömbölyűségű mell, amely bódító fehérségben ragyogott, különösen a pirosasfekete gomb közelében, annyira meghökkentette, hogy a képzelete eléje varázsolta képet komoly valóságnak vélte és tűzcsatornákba ömlött a vére. Felnyögött és megrázkódott, gyöngyöző veríték borult rá és teste, mintha keményen simogató kéz masszázsa alatt málladozott, feszült volna. Jöttek, forogtak a lapok. Egyiken magányos nő alak; büszkén, parancsoló tekintettel elfoglalja egymaga az egész oldalt. Úgy érezte, szentségtörés lett volna még egy másikat is állítani e mellé a gyönyörű alkotású nő mellé. Fejedelmi fehérségben emelkedik ki a nő és különösen a karcsún formált, hosszan, érzékelhetetlenül fogyó gyönyörű comb kötötte magához, ragadta magával. Felkönyökölt az ágyában és lassan, mintha attól tartana a vigyázatlanságával elűzné a képzelete eléje varázsolta gyönyörűséges képet, odahajolt az ágy széle felé. A könyv most közvetlenül a szeme előtt forog; odább akar surranni a lap, elragadni a gyönyörű combú nőt és ijedten, gyáván, reszkető reflexmozdulattal lefogta a lap szélét; megrémült; egy pillanatra csak a mélységes sötétség ömlött tágra meredt szemeibe, de rögtön rá újból eléje kerül a nő. Nem tudott ellenállani, űzte, hajtotta a vágy: összecsucsorította a száját és amíg összeszorított fogai közül forrón ömlött a levegő, csókolni kezdett. Cuppanós csókokat csókolt a levegőbe, azon a helyen, ahol a gyönyörű formájú combot látta...

Utálattól borzongón takargatta a szemét és lefogott pillákkal fordult vissza a fal felé. Csuklás szorongatta a torkát és annyira szégyenkezett, hogy azt hitte, egész teste csupa égő pirosság. Rejtegette az arcát; rettegett, maga sem tudta mitől; valami félelmetes alakot érzett az ajtónál állani; borzasztó volt a külseje, de azután tompultak rajta az abnormitások és látta, hogy a szigorúszemű nagynénje, Ilona nézi őt. Nem mert megfordulni; úgy vélte, a sötétségen keresztül is látja őt az és megállott a szíve-verése, amikor hirtelen az a tudatos érzése támadt, hogy Ilona már ott állott előbb is: előbb, amikor az ágyszélen kihajolt és... Nem merte tovább gondolni; befúrta fejét a párnák közé és a paplant egészen magára húzta. Fullasztónak érezte így a levegőt; a száján kitóduló forró lélekzet perzselte a bőrét, de ez olyan kellemesen hatott a tagjaira, hogy gyorsabban, nagyobbakat lélekzett. Lassan kinyújtóztatta a lábait és a takaró védelme alatt összeértette a két combját. A keze letévedt és úgy érezte nagy gyönyörűség, eddig még soha nem érzett száll a testébe, amikor egyik térdekalácsát beleszorította a kihomorított másikba és ezért annyira kinyújtóztatta a lábát, hogy a térdben összeakadt csontok hatalmasan roppantak. Teste egészen forró lett és a balkeze ujjai szélesre terpedten feküdtek rá a combja felső részére. A teste egyre melegebb lett: rángó mozdulatokban húzódott össze és agyában hihetetlen intenzitást érzett. Elevenen élt minden agysejtje, valami fénytelen világosságot érzett benne, mintha különváltan, önmagában zárt életet élően élt volna valamennyi. Nyomta agyát ez a fölcsigázottság: szeme gondolattalanul meredt előre; a szája félig nyitva. A keze lenn motoz, lábai ilyenkor kéjesen összehúzódnak, de az akarata, az ösztönszerű tiltakozása, mindannyiszor visszarántja. Hátrakulcsolta hátán a két karját és azután úgy fordult, hogy az egymás fölé, ökölbe rakott kezeire támaszkodjon. Megmerevítette a testét és erőltette a fizikumát; lassan fölemelkedett az ökleiről is és teste csak a koponyáján és a lába sarkán nyugodott. Megfeszültek az izmai és a nyakereit görcsösen nyomta befelé, hogy elűzze fejéből az elviselhetetlen és irtózatos dolgokra ösztönző forróságot. Himbálta a levegőben, vonagló testét; egyre gyorsabban és egyre magasabbra. Lassan lecsúszott testéről a paplan és omlott le az ágyszélről a földre. Most megpillantotta a kifehérlő, kerek térdét és ösztönszerű mozdulattal odakapott, ráfektette a tenyerét. Az arcereiben, érezte kis tüzek gyúlnak ki követhetetlenül gyors egymásutánban és rögtön rá égő pirosság ömlik el az arcán. Félénken odapillantott az ajtó felé és nagy megnyugvására volt, hogy nem áll ott senki, nincs ott az őt vizsgáló szigorúszemű Ilona. Lassú, halk sóhajtás száll föl a melléből, olyan csendes, hogy alig rezegteti meg a levegőt s azután visszahull az ágyába. Egy-két pillanatig nyújtóztatja a födetlenül maradt tagjait; jól esett neki, amint azok forrósága kiárad a szoba hűvösebb levegőjébe. Oldalra fordulva nyulik el s azután az egyik lábát átveti a másikon és himbálódik; e mozdulatai közben eltompulva érzi az előbbi kéjes érzést és ekkor hegyére fordított ujjaival belemélyed a homloka bőrébe és dörzsöli vad kegyetlenséggel. Közben megfordul és a hasára dőlve, teste egész súlyával befurakodik az ágyba. Nyomul egyre beljebb, majd fölemelkedik, ráül a sarkára s eszeveszetten befekszik ismét az ágyba. Az agyában úgy érzi, megint éledez a nagy intenzitás; vágyik már utána, újra érezni azt a nagy égést az egész testében, de egyszerre megrázkódik:. rázza a fejét és úgy nyújtogatja ki a nyelvét a szájaszélén, mintha megundorodott volna valamitől és erre hirtelen, szinte menekülve az önmaga érzései elől, kihajlik az ágyon: kapkodva fölszedi a földön heverő paplanát. Magára teríti: ahol a testét nyomja, ott rúgással igazítja, majd amikor ez is eredménytelen maradt, fölemelkedik és a ráncokat, gyűrődéseket a kezével simítva elnyúlik a paplan alatt. A kezeit kívül rakta a paplanon és a lábait messzi szétterpesztette. A szájából most hosszú és az eddigieknél is sokkal forróbb sóhajtás tör ki; azután fölemeli a jobb kezét, kíváncsian, de egy kevéske undorodással nézi s azután szilárdul elhatározza magát, hogy most elalszik. Lehunyja a pilláit; maga elé idézi altatódajkája alakját,aki esténként együgyű nóták dúdolgatása közben ringatta-ringatta. Visszaemlékszik valamennyire: valami szellemének nagynak tetsző gyönyörűséggel mondja ki: Bölcsődalok. Kevéssé lehűlt teste nyugodtabban fekszik s amíg tört melódiákban visszaszállanak agyába a régen hallott nóták, kikeresgéli a legmonotonabb csengésűt és azt dúdolgatja igen halkan maga elé, miközben a teste olyan mozdulatokban ringott, mint a széles fatalpakon ingó bölcső. Most még megmenekült...

A kora estén történtek izgatták föl a vérét. Az első ölelés, az első szerelmes csók elevenítette meg a fantáziáját, emelte olyan fokra, az önfeledtségnek ama magaslatáig, ahová csak a vatesek és a próféták juthatnak el néha-néha, ha, ami nagyon ritka, összhangba kerül fizikai jólérzésük, intenzíven és ragyogóan tisztán kibontakozó eszméikkel, Az önfeledtségnek abba az állapotába jutott, melyben a képzeletszülte képek húsra, csontra izmosodnak és amikor élő, valóságos valósággá válik mindaz, ami máskor csak chimaera, amiért máskor csak önmagát neveti az ember. Ez a nagy önfeledtség, ez a világ dolgait elmellőző és a maga ábrándképét a valóság rangjára fölemelni tudó, nagy érzékenységű fantázia sajátképpen a nagy emberek tulajdona; Kázmér nem közűlük való. De ami a képesség fizikai összetételében a teljes elgondolásra hiányzott nála, azt teljes mértékben pótolta az élmény nagy, szuggesztív hatása. Az a körülmény, hogy első volt a csók, első volt az ölelés, messze maga fölé emelte Kázmért. Leromlott képességei határa; a nagy izgalom képessé tette őt az őserejű elgondolásra, mert a művészemberek csupán abban különböznek a többitől, hogy valaminek teljes, az átérzésig menően való elgondolására nem szükséges náluk az egyéni érdekeltségnek olyan nagy foka. Kázmér a nagy izgalom miatt vált ennyire, művészien érzékennyé; ezért tudta a testére való visszahatásait is érezni azoknak a dolgoknak, amelyeket voltaképpen csupán az agya teremtett. Bizonnyal nem volt egészen mindennapi ember: voltak érzései, voltak ideális célok telé törtető vágyai; virágos ifjúságát élte amikor tétova lépésekkel, de azért egyenesen a fölényes biztosság érzésével fordul be az ember a férfikorba és végül kalandja a konyhában, ami először lobbantotta föl testében a hímérzést -, mindezek erre az éjszakára csakugyan hasonlatossá formálták Kázmért az igazán nagy emberekhez. Nem minden jogosultság nélkül tette tehát, mikor visszagondolva a Meandervölgyi ember megelevenítésére, magát, az eddigi meglehetősen silány olvasmányaival való szintézis alapján, nagy embernek és az ifjúság túlzásainak megfelelően páratlanul nagy embernek gondolta.

Hiába elevenítette föl a babakorából való emlékeit. Izzott, forrott a vére, nem engedelmeskedett az ösztönnek, az akaratnak, amely a megismerés kapujából fordította vissza és lázongott, forrott a kielégülés után. Míg az altatónóta nyomán halványan, sötétbe bevesző kontúrokban jelenik meg előtte élete első asszonya, a dada, Julit már sokkal határozottabban látja. Újra ott áll előtte a mosogatódézsa mellett és ott lapul a falhoz ő és lesi. Azután benyit. Amik közbül, történtek, csak árnyakként suhannak keresztül újból, izguló fantáziáján még a levéljelenet áll előtte legtisztábban, de ebből is csak az ormótlanul nagy, égőn pirosló szívet látja s azután rögtön rá az az érzés keríti hatalmába az idegeit, mely akkor fogta el, amikor először csókolta meg Julit. Most már tudatosan él agyában; akkor csak valami különás, borzongásféle járta át a tagjait, de most intenzívebben evődött be a testébe: megsejtette a kéjt. Tudatossá tette ez és most, amikor csak elgondolta a csókot, több zamatot, több édes gyönyörűséget talált abban, mint amikor az ajkait rászorította Juli szájára. Az észember még föléled benne: töpreng, vajon miért találja édesebbnek a csókot mostan, mint amikor valójában adta. Nem meri egészen a fantáziája rovására írni ezt a különbséget és homályos sejtésként egy gondolat lép az agyába, amelyet nem tud egykönnyen elűzni. Vajon nem-e a társadalmi különbség helyeződött közénk? Vajon nem-e az rontotta meg teljes mértékben való gyönyörűségemet, hogy tudtam, éreztem, képtelen vagyok elkergetni a közöttünk való társadalmi különbséget? Igen! Nem! Küzdött magával; birokra kelt a szerelmes és a Juli gazdája fia. Borzadva gondol ezekre az érzéseire; méltatlannak ítéli magához, mert éppen azért következett el erre a világra. hogy megszüntesse és lerombolja azokat az igazságtalan korlátokat, amelyeket az emberi önzés állított föl, hogy magyarázatát és a jogosultságát adhassa annak, miért zsákmányolja, miért uzsorázza az embertársait. Rémülettel gondol ezekre a következtetésekre, amelyek igaz tükörben mutatják az ő igazi egyéniségét, kaszthoz tartozását. Levertségében csupán a fiatalos hevülékenységnek, a szertelen nagyravágyásnak tudja be, hogy ő az embertársai fölött állónak képzelte magát. Félt, csaknem fölnyögött, amikor Julihoz való önzetlen és valódi szerelme fölött is kétségbe esett, de, ez már az önérzete lázadozása volt, mert csak abban látta egyetlen biztosítékát, kiválóságának, az elnyomottak, leigázottak fölszabadítására hivatott próféta voltának, hogy bele tudott szeretni egy szolgálóleányba. Így ábrándította ki magát lassan-lassan, de ezek az önbeismerések nem voltak kellemesek sem a szerelmet sóvárgó testnek, sem az embernek, aki a gondolataiba szerelmes. Lassan, lassan, mintahogy az ember célja és létének biztosítéka az önmagával való megelégedés, szépítő magyarázatát kereste kiábrándító gondolatainak. Most ott érezte a magáén Juli száját és képzeletében egészen belemerült a pillanat kiélvezésébe. Tudatosan, csaknem erőszakosan izgatta az érzékeit, hogy érezhesse, újra érezhesse a nagy és az igazi szerelmet. Ott tartotta Julit a karjai között és amint csókolta a karját, a nyakát, a vállát, egyszeriben megérezte azt a zöldségből, piszkos mosogatóvízből, nyers és sülő hús szagából komprimálódott illatot, ami kiáradt a Juli egész testéből. Ezen a csapáson haladt azután tovább. Egészen földerült, amikor visszaemlékezett arra a gondolatára, ami az első csókot követő magára maradottságában lepte meg: hogy nevelni, tanítani fogja Julit. Most, úgy vélte, ennek az elhatározásának az okát is meglelte. A konyhában csak sejtette, hogy míg Juli szellemben, ízlésben nem lesz teljesen hasonló hozzá, teljesen egymásé nem lehetnek soha, de mostan, amikor ráeszmélt, mi okozta zavart érzéseit, amelyek hatása alatt kénytelen volt Julihoz való szerelme őszinteségében kételkedni, ez a sejtés tudatossá erősödött az agyában. Igen, igen egyedül ez volt az oka. És így monologizál tovább: Magamhoz nevelem, műveltséget adok neki és ezzel teljesen magamhoz hasonlóvá teszem. Az nem jutott eszébe, hogy így, a Juli kiművelésével tulajdonképpen már mégsem a parasztlányt szereti s azért zökkenés nélkül folytatja: Igen, tanítani fogom s hogy kellően taníthassam, magam is sokat tanulok. Igen, igen, még magamnak is nagyon sokat kell tanulni. Egy pillanatra terveibe merült; mélyítette, milyen könyveket olvas, hogy tökéletesíti magát és mikor tisztán látta mint viszi magával egyre beljebb Julit is a tudás birodalmában, mint finomodik, idomul az hozzá érzésben, gondolkodásban, világossá lett előtte, hogy Juli nem maradhat meg egy percig sem annak, a mi. Igen, igen, már holnap fölszabadítom a cselédsor alól. Itt fog élni a házunkban, mint az én nővérem, mint az én leendő feleségem. Egyre jobban tüzelte magát. Nem rettenek vissza semmitől és ha nem akarják, rájönnek: ki vagyok én! Elhatározta, hogy szembeszáll apjával, Ilonával, mindenkivel. Amikor megelevenednek előtte az aposztrofáltak, Kissé lehiggadt: maga előtt látja nagynénje szigorú arcát, emlékezetében kiélesedik apja szavajárása, amellyel folytonosan a parasztokat korholja és lelohad a bátorsága. Ám a következő pillanatban annál tüzesebb erővel ösztökélte elhatározása: Éjfél, nem éjfél mindegy: most kelted fel őket, rögtön és add tudtukra az elhatározásodat. Most, rögtön, mert Julinak reggel már nem szabad cselédként fölkelnie, ő akkor már a te jegyesed kell, hogy legyen. Már megmozdította a lábát, hogy kilép és megy egyenesen a nagy hálószobába, de elhatározása elé kétségek, gyávaságok állottak akadályul, mihelyt a tett felé kellett közelítenie. Visszabújt ágyába és úgy magyarázgatta magának: Ostobaság lenne, a kellemetlen hírt még azzal is bosszantóbbá tenni, hogy a legédesebb álmukból zavarod fel őket. Így biztos lenne a vereség; makacsul ellenszegülnének. A siker érdekében és - igen főként a Juli érdekében minden kedvező körülményt föl kell használni. Majd máskor, majd ebéd után, amikor a legjobb kedvűek lesznek. Azután pedig, hogy e halogatás fölött érzett önvádaskodását legyűrje, hozzátette: de okvetlenül holnap. Mindjárt reggel.

Gondolkodott egy darabig, mint adja a család tudtára elhatározását és minél inkább beleélte magát abba a helyzetbe, amikor ott áll Ilona és apja előtt tudtukra adni, milyen tervei vannak Julival, annál inkább elbátortalanodott. Csak most, amikor a részleteket is tisztán látta, csak most tudta milyen nehézségekkel jár ez a vállalkozása. Ránehezedett a föladat súlyossága és úgy érezte, mintha valami kegyetlen ember egyre rakosgatná vállára a súlyos gabonazsákokat és ő hiába könyörög: Elég! Elég már. Elég. A kapitányt látta, a tanítómesterét. Egy kissé megerősödött, mert tisztán érezte, hogy az a segítségére lesz. Olyan bizonyosra vette a kapitány pártfogását, hogy önmagát a kapitány megsértésével korholta, amikor arra az eshetőségre gondolt, hátha az ellentáborba szegődik az is. Valami bizonytalan érzés kínzására elhatározta, hogy a kapitány segítségét csak a végső szükség esetén kéri ki: egymaga akarta végigküzdeni a harcot.

Elgondolkodik, elméláz jövő tervein; megjelenik előtte a férfi, akivé fejlődni fog. Bizonytalan, szorongó érzések között gondol megerősödött mására s amíg egy pillanatra eldől, feje ránehezedik a párnára. A pillái lassan, erőtlenül rebbenek s leereszkednek olyan méltósággal, mint a színházi függöny a gyönyörű színmű végén. Félálomban van már; zúg körötte a sötétség; a némaságot, mintha hirtelen megbontották volna: neszek emelkednek minden sarokból és szállanak szerte a szobában. Nem hasonlít ez a zaj semmi olyanra, amit nappal is lehet hallani; a tiszta fantázia szülöttje és éppen az éjszaka némasága és a hálószoba sötétje teszi olyan szokatlanná, bizarrá. Ez a némaságból kiáramló elemezhetetlen zaj mindig nyugtalanságot hoz magával, éppen azért, mert az izgalomból táplálkozik. Kázmért is ellepte: még néhány pillantással előbb biztosan tudta, hogy elalszik, de most már képtelen rá. Míg a szemeit behunyva tartja, azt érzi, hogy valami középállapotban van az álom és az ébrenlét között, de, amint kinyitja, rájön, hogy elszállt testéből az álom. Ingerli ez, idegessé teszi; tudja, késő van már, közeledik a reggel, amikor föl kell kelnie; álmosságot szuggerál magára; lehunyja a pilláit, de azok ugyanabban a pillanatban fölpattannak és belemerednek a sötétségbe. Tízszer egymásután próbálkozik, de végül nagy, hosszú sóhajtással megbarátkozik gondolataiban azzal, hogy egyelőre nem alszik el.

Elcsendesedett a vére; olyan nyugodtan feküdt az ágyában, akár ha valami alázatos, koldulóval állana szemben. Nincsen egyetlen gondolata sem, de pihenő agya a mozdulatlanságában is friss: kész arra, hogy minden bekövetkező impressziót azonnal és könnyedén kialakítson, kiszínezzen. A feje, a teste, mindene lehűlt. Elereszkedett rajta a jóllakottság érzése; mintha nem lenne semmi kívánni, várni valója, olyan megelégedetten feküdt. Ebben a pillanatban nem az alig tizenhétéves fiú volt, hanem komoly, érett férfi, akinek már elég ereje, tapasztalata van, hogy az élet mindennapos tőrszúrásait csak olyan megszokott és szükséges dolognak tartsa, akár azt, hogy a dió haját törni, zúzni kell. A nyugalom azonban nem sokáig tartott; a henyélő óriás mozdulatlanságával lustálkodó agya egyszerre megindul. Dolgozni, működni kezdett a fantáziája és olyan jóleső érzést okozott Kázmérben, hogy kísérletet sem tett ébredő gondolatai elűzésére. A tétlenségről leszabadult agya rohan tovább a maga útjain; vére nem pezseg hevesebben, teste egyetlen részén sem érez tüzet, forróságot, de egyszerre szerelmes vágyak lepik el. Az alattomosan jött gondolatok szétszaladtak a testében és míg lehunyta, ösztöne nógatására, menekvést keresőn pilláit, már újból forró volt körötte a levegő. Nem voltak vágyai, de akarata folyton, folyton szerelemre nógatta és a kéjről agyába olyan csábító képeket rajzolt, amelyek megtörték az ellenállását. Már forrt a vére, amikor elfordult a fal felé. A takaró alól sietve húzta elő a kezét és egész hosszában ráfektette a hideg ágyvasra, a következő pillanatban azonban már fölrántotta és olyan magasságban tapasztotta a falhoz, hogy bő ujjú hálóinge visszacsúszott, vállig födetlenül hagyva a karját. Nézegette, mint erősödik a könyökéig és mint hajlik onnan följebb meggömbölyödött formában. Egyszerre azon kapta magát, hogy a karja és a válla ívelő összehajlását nagyon szépnek találja és rögtön rá valami vágy ösztönözte, hajtotta, csókolja meg a fehérlő, feszesre simuló bőrét. Egy pillanatig tartott csak és már föléje hajolt a vállának. Rányomta az égő száját olyan hevességgel, hogy érezte piros folt támad a csókja nyomán. Gyönyörűséggel töltötte el a bőre sikló simasága s a csókokban gyakorlatlan fiú az ujja hegyeivel is végigcsúszott a fehér és nagyon sima bőrén. Úgy tapadva, mint kígyó a földhöz, csúsztak a bőrön, dédelgető, simogató cirógatással az ujjai; karja megfeszült s amikor a könyöknél átkulcsolódtak, olyan hevességgel borzongott meg, hogy a húsba tapadt ujjak lefejtőztek. Kimerülve feküdt és a levegőt pihegve szedte magába; rugdalni kezdte a takarót és az lassan lecsúszott a testéről. Összehúzta magát; gombócba gomolyodott és a lihegő ajkával megcsókolta a takarót. Egyetlen pillanattal későbben már magára húzta, ráborította a fejére és belehengergőzött. Már láz verte; nem gondolkodott, az agya zsibbad és az erei annyira megfeszültek, hogy érezte, mint izolálódnak azok teste többi részétől. Izzadt, remegett; keze véletlenül a combja hajlásába tévedt, benyomulva a gyomor csonttalan, puha húsába. Mintha villamos ütés érte volna, úgy húzódtak össze az izmai; kéjérzése igen erős volt és apró ugrásokban mozgott minden porcikája. Elbágyasztotta ez az érzés, mire a gyomorfalra görcsös merevséggel tapadó ujjak, ernyedten, erőtlenül elereszkedtek és a szőrpihéket is alig érintve hanyatlottak le. Ez a lágy, leheletszerű érintés, ugyanazt az érzést keltette fel benne, mint amikor megcsiklandozták, de nagy izgalmában tízszeres intenzitással érezte gyönyörűséget. Most sokkal apróbb közökben továbbították egymásnak idegei a kéj érzését. Végtelen finom gyönyörűséget érzett eláradni a testén, mintha belemártódott volna valami híg anyagba, amely reá tapad minden oldalról, de, amely mégis eltűnik nyomtalanul. Végig szaladt ez az érzés egész testében és forrósággal árasztotta el. Nem tudott ellenállani a vágyának és az ujjai simogatóan, csiklandva megint végig szaladtak a bőrén. Már félt is, hogy ez a tudatosan megismételt érintés nem okoz olyan nagy gyönyörűséget, mint az első, öntudatlan és a csalódás boldogsággal töltötte el. Elragadtatásában már nem tudta, mit tesz. Lihegett: Te, te, édes. Szavait csak a levegőbe mondta be, szükséges volt, hogy túladjon az érzésein, amelyek már annyira túláradtak, hogy bensejében nem fértek meg többé. A csiklandozást most gyors egymásutánban többször megismételte, azután szüneteket tartott, hogy teste lehűljön s újra átérezze az ébredő kéj minden gyönyörűségét. Azután még nagyobb rafinériával élt.

Az egész skálát végigcsinálta: először simogatta, csókolta, azután simogatta a karját, majd lihegő erőlködéssel összegomolyodott hogy a szájával elérhesse a térdét, végül pedig csiklandozni kezdte a gyomra bőrét. Ezt annyiszor megismételte, hogy már olyan kimerültnek érezte magát, mint amikor pajtásaival egy magas hegy megmászására indult. Nem engedett érzékei ernyedésének; sóvárogta a kéjt, az akarata a teljes kielégülésre törekedett; a megízlelt gyönyörűségeket csak a határon innen állónak látta, amely mind semmi, közönséges ahhoz az érzéshez... De nem mert, szűz volta mindig visszarántotta, pedig már annyira fölizgatta magát, hogy a kéjérzés fölidézésére szükségtelen volt, hogy a karját csókolja; amikor odaért az átmelegült takaróhoz, sebesebben dobogott a szíve: olyan gyönyörűséget érzett.

Már képtelen uralkodni a vágyain; lihegve forgott folytonosan jobbra-balra az ágyában és olyan forróságot érzett maga körül, mintha izzó szénparázsban feküdne. Fantáziája föllobbant, mint az új táplálékot kapott tűz. Még maga sem tudta hová vezetik az érzései, de egyszerre - és ezt teljesen átgondoltan, csaknem hidegen cselekedte - kihúzta feje alól az egyik párnát. Mikor összegyömöszölte, hogy hosszú. karcsú alakúvá formálja, nem tudta még, mi a szándéka; csak gyúrta, szorongatta és át-át ölelte a karjaival. Az egyik hegyét annyira vékonyra zsugorította, hogy közepetáján, a rendes vastagságának kétszeresére dagadt. A nagyon összezsugorított hegyét azután cicomázgatni kezdte, ujjaival keresztül-kasul kacsázó vonalakat húzott, amelyek a szemet, orrt, szájat szimbolizálták és fantáziája ekkorra már olyan izgalmas lett, hogy bár a vonalak rövidesen elsimultak, tisztán látta vánkosán az orrt. a szemet, a szájat. Látta és csókolta valamennyit. Azután, mintha rejtegetné a világ elől, átkarolta a közepe táján nagyon megvastagodott párnát. Hintáztatta, hogy ütemesen vele mozgott a teste és minden mozdulata végén összeütődött vele. Míg nyomta a párnát egyre lefelé, fokozatosan erősödött az impressziója, hogy eleven húsból-vérből való lényt szorongat a karjai között. Érezte, mint alakul, mint fejlik ki a párna és hogy illúzióiba még jobban elringathassa magát, az egyik karját a vánkos alatt dugta keresztül és úgy kapaszkodott ujjaival a vállába, mintha valaki más karja szorongatná. Mindig élőbbé lett és féltette is azt vágyai izgalmasságától; dédelgette, mint egy igazi asszonyt dédelget a nagyon szerelmes, a nagyon érzékeny férfiú. Nagyon megszorította és míg a vánkos egészen eltűnt a takaró alatt, gyöngéden, lehelve mondja:

- Juli, Juliskám, te édes...

(Folytatása következik.)