Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 21. szám · / · Figyelő

Kuncz Aladár: Megjegyzések a tanármozgalomhoz

Fontos harcra készül az állami tanárság. Lehet ez elsősorban kenyérharc, de én most ennek egy másik nagy kulturális jelentőségét szeretném érinteni elsősorban, melynek ha egészen a mélyére tekintünk, lehetetlen nem arra a következtetésre jutnunk, hogy ez a kenyérharc, ha kivívja magának a győzelmet, talán első lepést teszi meg az eljövendő nagy Kultúrmagyarország felé. A Dzsentrimagyarországnak legtipikusabb vonásai közé tartozott a tanárok megvetése, kigúnyolása és elnyomása. Hogy is képviselhetett volna az ő szemében társadalmi értéket az az osztály, ahol a legkevesebb vasalt nadrágot, a legkevesebb úri, cigányos könnyelműséget találhatott? Sajnos, minisztériumainknak különösen fogalmazó osztályaiban, s a legfőbb törvényhozó testületben: a képviselőházhan uralkodott ez a felfogás legjobban és éppen nagy hatáskörüknél fogva, hatott a legkártékonyabban. Ez a felfogás becézte magát a Jogász-magyarország névvel és útját állta minden olyan törekvésnek, mely a szakemberektől indult ki. Így találta szemben magát minden komoly, munkás mozgalom, így jött összeütközésbe minden államhivatalnoki testület törekvése ezzel a "jogászvilággal", mely a maga államtudori vizsgájával és hazulról hozott úri fölényével képesnek hitte magát e szakkérdések megoldására. A tanárok mostani harca tulajdonképpen tehát nem más, mint a szaktudás és magyar jogászkodás harca. (Legkevésbé se akarom megsérteni én a komoly, hogy úgy mondjam, szakjogász elemet, kik jogi doktorátussal, ügyvédi vagy bírói diplomával bírnak és a maguk szakjának megfelelő munkát végeznek). Sorsunk, munkánk értéke felett olyan elem követeli magának a döntő ítéletjogát, amelyik ehhez nem ért és nem is érthet s ítélkezését legfeljebb tanulókorából maradt, könnyen érthető tanárellenszenvével tudja indokolni. Ez az, ami nyugtalanítja az ezertagú állami tanárságot, ez az, ami elkeseríti, mert látnia és tudnia kell, hogy közvetlen feletteseinek, akik végre is csak "szakemberek", az ítélete a dzsentri jogász szemével néző döntő faktorok előtt mit se ér. Egész egzisztenciája, minden izzadságos munkája a felette lévő nem szakemberek szeszélyes kénye-kedvének fascese alatt nyög. Harmincöt évre akarják kitolni a tanárok szolgálati évét, azzal az indokolással, hogy egységesítik a többi államhivatalnokoknak negyvenről harmincötre leszállított szolgálati évszámával. "Egységesítés", szépen hangzó, szinte demokratikus jellegű szó! Mennyire kár, hogy e szimpatikus szónál mégis csak fontosabb a szolgálati évek kérdésénél: a munka minősége.

A legáltalánosabb egyesítés mellett se lehet a mozdonyvezetőtől harmincöt évi szolgálatot követelni s nem túlzás ez, ha a tanármunkát tartom annyira tüdőpusztító, idegőrlő munkának, mint a mozdonyvezetést. És van még egy másik szempont is, amiért nem lehet a tanármunkát más államhivatalnok munkájához hasonlítani Minden más állami hivatalban a munka köre, mennyisége és minősége változik, a tanári munka azonban egyformán mindig ugyanaz az izgalmas, megfeszített erőt kívánó munka marad harminc éven keresztül. Ezt az egy kérdést tekintve csak, látható, hogy mily végzetesen tévedhet még a legjobb akaratú hozzá nem értés is.

Nemcsak szolgálati évünk és heti óraszámunk, de minden más szakkérdésünk is mindig ilyen megítélésben részesült, mindig nyögte a hozzá nem értők gyors és könnyelmű döntését, nem csoda tehát, ha végre az egész állami tanárság felzúdul és követeli, hogy szakügyeiben szakemberek ítélkezzenek. Kemény, elvi jelentőségű követelés ez, példaadó más államhivatalnokoknak is; szociális, mert a munka helyes értékelését kívánja, kiható hivatalaink organizációjára és nemes intenciójú, mert tudást és hozzáértést kíván a fellebbvalóitól, tehát nem fél munkája szakszerű megbírálásától.

Ez az a szempont, amelyből nézve a tanárok kenyérharca jövőnk és jövő kultúránk kérdése lehet.

*

Kenyérharc? Az lenne valóban? Nem túlzás ez?

Éppen két éve, hogy egy barátomat, ki akkor itt helyettestanároskodott Pesten, orvosi beavatkozással kellett az éhhaláltól megmenteni, mert egy reggel kimerült szervezete megtagadta a szolgálatot és tehetetlenül szédült vissza az ágyába. Furcsa ember volt, szerette a könyveket, Párisból vásárolta őket és a szomszédos kis boltból a szafaládét és kenyeret ebédre.

Pedig Budapesten még könnyebb, mert vannak mellékfoglalkozások. Őrlő, gyilkoló robot, káros a tanításra magára is, de hát élni csak kell. A vidéken azonban nehezebben megy. Ne csodálkozzanak tehát, ha a székelyudvarhelyi tanárok "korgó has"-ról beszélnek (bocsánat az ő nevükben is e kifejezésért) és ne siessenek a hazafiatlanság vádjából oly hamar korbácsot fonni rájuk.

Orvosok mondják, hogy az éhes ember vöröset lát és az a barátom is, kit említettem, vörös, csupa vörös rémeket látott maga körül a szobában.

*

A legtöbb embert, aki a tanároktól távol áll, főleg az a kérdés izgatja, hogy lesz-e tanársztrájk? Mert az furcsa, sőt nagyon kedves dolog lenne. A tanárok sztrájkolnak, tehát majd biztosan behívják a tartalékos tanártiszteket és fegyveresen fogják tanítani a latin deklinációt. Így élcelődnek az emberek.

Mindenesetre a dologban nem ez a fontos. A fő az, hogy az egész állami tanárság együtt van. Ez a tömegerő imponáló és hasznos. Az eggyé tömörült tanárság mindenesetre el fogja érni törekvései célját, meg fogja kapni követeléseit anélkül, hogy a végső eszközökhöz nyúlna. És a tanárságnak ez az egysége biztosan meg fog maradni akkor is, ha már megkapták megélhetési feltételeiket. Nem fogja többé egységes gondolkodását semmiféle nem kulturális szempont megzavarni. Erre az egységes, nagy tömegerőre, melyet most a kenyérkérdés hozott össze, ha e kérdést megoldotta, talán még nagyobb szüksége van nevelési ügyeinknek. Kik az egyik harcban fegyvertársakká lettek, maradjanak a másikban is azok.

Ez összehalmozódott erő természetében benne van, hogyha megvívja az egyik harcot, meg fogja utána a másikat is vívni. Előbb a kenyérharcot, azután a kultúrharcot.