Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 21. szám · / · Figyelő

Ignotus: Henry Bataille: A balga szűz
(Nemzeti Színház)

Henry Bataille az a fajta költő, kiről tíz évvel halála után senki sem tudja majd, hogy élt, s e munkája az a fajta darab, amit öt év múlva összetéveszt az ember egy csomó mással, mely akkorra már, mint a lepréselt virág, dohosan és élettelen fakul emlékezetének préselőkönyvében. Nem mintha Bataille nem volna költő, s ez a darabja nem volna érdekes. De oly kevés az. ami megmarad, mert oly kevés az, ami maradhatóbb a divatnál! E darabnak tárgya a negyvenéves férfi s a tizennyolc éves lyány szerelme - s az ember azt hinné, hogy ez már csak igazán örök tárgy, s a költeményt, mely magába issza, általános emberi voltával balzsamozza át a múlhatatlanságba. Úgy is volna. Ám tárgyat művészivé az érdeklődés avat, s az ezen tárgy iránt való érdeklődés ma a legnapibb divatú s éppen francia divatú, s Bataille az örök tárgyat - hogy úgy mondjam: túlságosan a mai speciális érdeklődés formulázásában ragadta meg.

Az érdeklődés okát nem kell sokáig keresni. Oka: az angol életmódnak a francián való elhatalmasodása. A francia leány még igen kevéssel ezelőtt klastromban, vagy otthon is klastromi elzártságban nőtt fel: nem élt, tehát nem volt története. Az angoloknál másképp van. Az angol lyány él. mulat, sőt nagy szabadságú szerelmi életet él. Flirtöl, s a flirt, köztünk legyen mondva, azt jelenti, hogy elmegy, még pedig milliméternyi és másodpercnyi ravaszsággal, megy el a testi szerelemnek addig a leghatáráig, amelyen túl a jogi, társadalmi és fiziológiai következmények kezdődnének. Ezt a szabadabb életet vették át, legalább is felsőbb rendjeikben, a franciák, s most már az ő lyányaik is flirtölnek. Csakhogy ez nem franciáknak való. A francia: ember, nem pedig olajnyomat. A francia szerelmes, a franciának szíve van vagy legalább is érzékei vannak, s vannak indulatai, mik erőt vesznek rajta. A francia nem kötélidegzetű s nem struccgyomrú, s gerjedelmeit nem tudja úgy kezelni, mint a lopott cigarettát, s hevületeit nem tudja kormányozni olyas manométerrel, aminőnek számlapja paragrafusok és folyószámlák számaiból van összerakva. Így aztán a franciáknál hamar megtörténik a baj, mely különösen akkor baj, ha, a férfi házas ember lévén, nem teheti jóvá a hamaros házasság. Nem véletlen, hogy rövid pár esztendőn belül a lyány-drámát nem igen ismert francia piac egymásután vetette fel a Kistemaeckers Rivale darabját, ezt a mostani Bataille-darabot, s Edouard Rodunak egy regényét, a Vie privée de Michel Teissiert, melyek mind egy fiatal lyánynak s egy meglettebb házas embernek szerelmi borulatairól szólanak.

Ha a lyány-regény újabb kelete speciálisan francia, a meglettebb férfinak s a fiatal leánynak összekerülése speciálisan manapi. Nem mintha égészen új tárgy volna s nem mintha természetellenes volna. Voltaképp a Faust s a Margit története sem egyéb, mint az érett férfinak s az éretlen leánynak regénye. S mi természetesebb, mint hogy a gyermeklyány szerelemmel tekint fel a férfihoz, kiben még megvan férfiasságának teljessége, de ugyancsak teljességben érte már el mindazt, amit egyáltalában elérhet: a tekintélyt, a rangot, a hírnevet, a vagyont, s mögötte elvégzett munka áll, körülötte méltóság rezeg, s annál megejtőbb és bódítóbb ezt a komoly méltóságot vergődni látni az ő gyermeklábainál. A férfi pedig - mire negyven esztendős, egy más ivadékot látott maga körül megvénülni, új ivadék felserdültével feleslegessé válni, s önkéntelen körülnéz, s keresi a kipróbáló új kapcsolódást, hogy van-e ő még, számos-e ő még, összefügg-e még az élettel, s akik ma kezdenek társadalom vagy kereskedelem vagy irodalom vagy politika vagy szerelem lenni, azok számára ő ember-e még, kereskedő-e még, író-e még, politikus-e még, férfi-e még? Mondom, ez mindig így volt, de sohasem annyira, mint manapság, mikor a fejlődés menete száguldóbb, mint bármely időkben volt, mikor a világ hamarább és teljesebben megújul s az újhoz képest az előtte járt világ hamarább és teljesebben megvénül, mint valaha. Soha az élet gazdagabb és gyönyörűségesebb nem volt, mint ma, és soha könnyebb nem volt kikopni belőle. Soha a fiatalok oly diadalmasak, soha az öregek oly megvertek, soha a fiatalság s az öregség mezsgyéjén állók oly görcsösen küzdők, és soha az ő tragédiáik oly szembeötlőek nem voltak, mint ma. Lehetetlen, hogy ez a költészetben meg ne mutatkozzék; rideg és könyörtelen hugenotta-regényben, mint e kálvinista Edouard Rodé, kedves katolikus színpadi szemfényvesztésben, mint a Kistemaeckersé s a Bataillé, s nehéz germán tragédiában, mint a Gerhart Hauptmann König Karls Geisel darabja.

A Batailleé, mondom, szemfényvesztés, s kár, hogy nem egészen az, hogy nem egészen színpadi ügyeskedés, hanem a ravaszul kiszámított színpadi jeleneteket, mint aminő a csábító világinak s egy békeszerző papnak szóharca vagy az asszonynak s a lyánynak a lyány családjától üldözött csábító körül való összetalálkozása - megzavarja, s ezzel nehézkessé s így unalmassá teszi némi igazi költészet, egy pár finom megfigyelés, némely megkapó elmélázás. A darab különben éppen szemfényvesztések okából nem az elcsábított. lyány, hanem a megcsalt asszony angyali nemessége s ebből kikitörő asszonyi önzése körül van elrendezve; a lyány maga nem is egy alak, hanem kettő; az elején (s ez igen jó és igaz) egy mulatni vágyó mondaine kislyány; olyan Kató, akit egy kis szenvedéllyel arra való férfinak könnyű táncba vinnie, s aki, mikor rájönnek a dologra, nem azt látja, hogy mit tett, hanem attól fél, hogy most vége a vidám életnek, a mulatságnak, a sportnak, a flirtnek, s ezért megszökik az ő emberével. A végén azonban filozófusnő, Héloďse-ba oltott nőstény-sztoikuska, aki arra az átlátásra jut, hogy az élet hetven évének ökrét lehet egy-két hétnek koncentrált Liebig-tégelyében is beszedni, s a többi fölösleges idő elől inkább a halálba menekülni. Nyilvánvaló, hogy ennek a kis bölcsnek semmi köze ahhoz a kis bestialyányhoz, s csak arra való, hogy a mind kínosabban egyhangú szócsatáknak s helyzetismétlődéseknek valahogy vége szakadjon. Így is elég soká szakad vége; a négy felvonás eltart majd négy óra hosszat, s a mi nemzeti színészeinknek olyan kitűnő beszélőknek kéne lenniök, mint amily nem kitűnő beszélők, hogy ezt halálos fáradság nélkül lehessen végigkövetni.

A darab maiságából Paulay Erzsin kívül, aki a lyányt adja, más alig éreztetett valamit. Ő is inkább az elején, ahol a szerepe jobb és igazabb is; igen jó volt, hogy, mikor apja meg anyja erkölcsi prédikációkkal tartják, gyötrik, szidják és klastrommal fenyegetik: dacos, hallgatás közben is mennyire meglátszott a képén. hogy most is ruhára gondol, garden-partykra, amiknek vége lehet, szép fehérneműkre, amikről nem lehet lemondani - s mikor azt mondja: jó, zárdába megyek, mint határozza már el eleve, hogy: nekem beszélhettek, lesz eszem, hogy megszökjem a klastrom elől a szeretőmmel!