Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 19. szám · / · Hatvany Lajos: Könyvek

Hatvany Lajos: Könyvek
Étienne Mayran

Taine regénytöredéke, félig önéletrajz, félig kitalálás.

Eleinte szétfolyó homályban testetlenül gubbasztó alakok. Se mozdulat, se hang, se lélegzet.

Az író hiába igyekszik elkapni a valóságot, hangjait, színét, szagát -, az élet úgy omlik szét keze közt, mint Aeneasnak ölelésre emelt fiúi karja közt édes apja árnya. A könyv hat fejezetén keresztül félénken kúszó leírás csak kerülgeti a tárgyakat és embereket.

Akkor egy erős markolás, egy hatalmas rázkódás s az utolsó fejezetet elönti fény, bekölti vér; - egyszerre van élet - hangok vannak és mozdulatok, melyek közül hirtelen emberi, egész mivoltában kiszökken egy ifjú, aki még szinte gyermek: Étienne Mayran.

A harminc éves Taine, ennek a gyermeknek nézett szemébe - beléremegett és letette regényírói tollát.

Ez a megírt regénytöredéknél is érdekesebb regénye, ennek a regénynek.

Bourget-nak jutott az a szerencse, hogy először nyúlhatott e minden psychologot fölötte ingerlő tárgyhoz, Taine csonka, kis könyve elé írt hosszú előszavában. Ő úgy véli a problémát megoldani, hogy Taine regénye, Taine-nek a regényről megalkotott elméletébe ütközvén, abba belétörött.

Taine a regényírótól föltétlen tárgyilagosságot kívánt. Alkotni kell, mint az Isten, aki úgy van benne mindenben amit alkotott, hogy nincs is benne sehol. S mivel Étienne Mayran írója nem tudott kiszakadni könyvéből, a teoretikus megölte a művészt.

Így Bourget.

Én azt hiszem, hogy épp fordítva volt: a művészi ösztön ölte meg a fegyelmezett logika emberét, ki a meghódított szépirodalmi kritika, műkritika, filozófia és történelem után, melyekre éppúgy mint tanító prózája villogó irályára előre elhatározott szándékkal és programszerű türelemmel tett szert, most ugyanezen az úton-módon szerette volna magát, akarata zsenijével, alkotó művésszé nevelni. De ösztöne, szerencsésen megőrzött művészi ösztöne, épp akkor, midőn tolla alatt a regény látszólag megelevenül, hirtelen kimondatja véle a regényíró Taine halálos ítéletét.

Taine, egy nagy gondolkodó kedélyi és főleg intellektuális megrázkódtatásainak történetét kívánta megírni.

Látszólag senkise hívatottabb e téma földolgozására, mint épp Taine, akinek levelei tanúsága szerint, egész pubertása, csak az eszmék nagyszerű tavaszébredése volt. Mit érzett, ha egy fiatal leány ment előtte? Nem tudom. Álmodott-e arról, hogy valamikor hatalmas miniszter, hadvezér vagy bankdirektor lesz? Nem hiszem. Gondolt-e rá, hogy valaha: pénze lesz, háza, fogata, női, befolyása s minden egyéb amit tizenötéves gyerekfantázia az élettől követel? Bizonnyal: soha.

Ami másban kéjvágy, hatalomvágy, érzéki fellobogás: benne mind csak tudásszomj, égő, mérhetetlen, telhetetlen.

A kiadónak, Étienne Mayran elé írt jegyzete figyelmeztet, hogy a regényhőst nem szabad a szerzővel összetéveszteni. S mégis, a mint Étienne Mayran-nak, a tudomány rendszeres meghódításába mámorosodó tanulónak történetét olvassuk, gondolhatunk-e másra, mint Taine-re? Ami egyéb kitalálás, cafrang körülötte van - oly keveset jelent. Ahol a könyv lüktet, mindenütt mémoire.

A regény legszebb része, midőn Étienne Mayran végre szótár nélkül tudja elolvasni Platont. Először Platón keresztül érinti meg az élet. "Az emberek könyveit és gyermekek agyát szétválasztó határkő bedűlt." A szanaszét eszmék összefutnak és megszületik a gondolkodó, aki mintha rugó hajítaná, kilendül előre hajtott fővel a maga útjára.

E ponton tűnhetett föl Taine-nek, hogy vallomása, mint söpri el csekélyke kitalálásait s hogy önéletrajzot kell írnia, ha regényt akar írni.

Ezért nem írt tovább.

Bourget sajnálja, hogy Taine nem írta meg könyvét.

Én azt sajnálom, hogy a midőn lemondott regényírói pályájáról, nem írta meg azt a keserűt, amit érzett.

Előttem a szürke, szemüveges ember képe, amint Bonnat lefestette. A szeme, a szája, arca sok apró ránca közt ott az élet nagy fájdalma, melyet csak a gondolat és megértés vigasza enyhített.

De bizton volt egy, soha meg nem enyhült fájdalma is, mely akkor hasított belé, mikor a regénykéziratot asztala fiókjába rejtette. Ki kellett volna írnia: "Bizony, bizony mondom néktek testvéreim, megértők, hogy az igazságtalanság a természet rendje szerint való. Lám itt vagyok én, Hyppolite Taine, a mindent megértő, a folyton tanuló, a lelkiismeretes, az elmélkedő s itt van előttem a világ, melyet búvárlok és megérteni igyekszem. Miért van, hogy mégis az, aki minden érdemül csak egy szerencsés ösztönt hozott magával, fogja elmondani egyszerű, keresetlen szóval mindazt, amit én mindég csak kereshetek? Az emberiség legszentebbjei a keresők, legszerencsésebbjei a találók. Mert az a világ sora, hogy nem a keresők találnak."

Erről a fájdalomról mért nem írt nekünk Taine? Vagy tán sejtette, hogy még a gondolkodó megértés kínját is, a szerencsés ösztönű fogja helyette és nálánál jobban megírni?