Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 18. szám · / · Figyelő

Csáth Géza: Kálnoki Bedő Béla

Kálnoki Bedő Bélának nemrég két novellás könyve jelent meg. Az egyiknek a címe: Idegen világból, a másiké: Az aranypók. Több novellát elolvastam ebből a két könyvből, legalább tizet, tehát az összes novelláknak körülbelül a 25%-át.

Nem tetszettek. Sőt, egyenesen antipatikus, kellemetlen dolgok: az ízlés, és az eredetiség hiánya miatt.

Egyetlen egy sincs ezek között a novellák között, amelyik valami belső szükségnek köszönné a megszületését. Az írójuk bizonyos írói készséget sajátított el - talán passzionátus levélíró volt valamikor - és most már azután mindent megír, amit hall, lát, ami eszébe jut. Bizonyos könnyed mandzsetta-kedélyesség képviseli a humort ( la mandzsetta-spiccato) és ebben az elegáns, unalmas tartárszószban úszik az elbeszélés. Úszik, úszik. És az egész ügyes is, csinos, formás is, de mégis visszataszító, mint egy férfi, aki örökősen mosolyog.

Üssük fel találomra az Idegen világból című kötet első novelláját. A címe Napsugár kisasszony. Egy magas rangú gazdag leány a Napsugár kisasszony, akibe egy francia katonatiszt szerelmes. A tiszt Afrikába kerül, hogy a szerző sátrában holmi pezsgőzés után elbeszélhesse szerencsétlen szerelmét. A kitűnő fiú, aki annak idején lóversenyeken lovagolt és 700.000 frank adósságot csinált, nem merte soha bevallani cousine-jának, a dúsgazdag Napsugár kisasszonynak, hogy szereti, és pedig tisztán a kettőjük közötti nagy vagyoni különbség miatt. A novella pointje az író "nem közönséges" invencióját dicséri, hogy ti. ez a főhadnagy néhány nappal az elbeszélése után napszúrásban meghal. - A napsugár ölte meg. - jelenti az ezredorvos. Itt a napsugár szónak gyönyörű kettős jelentése van. Azt jelenti, hogy ebben a napszúrásban része volt a szép kisasszonynak is.

Ez a novella. És aki Kálnoki Bedő Béla novelláját nem olvasta, valószínűleg nem érti még teljesen a maliciózus ismertetés okát. Pedig ez a novella minden malíciát megérdemel.

Mit szóljunk például ahhoz a naivsághoz, hogy a szerző zárjelben, quasi csillag alatt ismerteti a lépten-nyomon használt idegen nevek jelentését, pl.

"A sátrak nem voltak gittunok (teveszőrből készült alacsony sátor), hanem valóságos vízhatlan vászonból valók."

"A szakács már várt bennünket a párolgó kusz-kusszal. (Árpadarából, mindenféle zöldségből, fűszerből, burgonyából, birkahúsból, paradicsomból, soksok zöld és piros paprikából, esetleg mazsolaszőlőből összekevert arab nemzeti eledel.)"

Fölösleges fejtegetni, hogy egy novellában milyen bosszantó az ilyen stílustalanság. Például mindjárt a novella elején is:

"A nap mint egy bíbor golyó süppedt a sárga puha homokba; a fenek-ek (homoki róka) denevérszárnyú fülei már itt-ott mutatkozni kezdtek a homokbuckák mögül, amikor a táboromat végre megtaláltam."

Ehelyett teljesen elég tehát hibátlan volna (mert hiszen ugye minden ami fölösleges - hiba a művészetben), ha ennyit írna:

...A homoki rókák denevérszárnyú fülei... stb.

Valószínű, hogy a novellák írója szőrszálhasogatásnak tartja ezt a kifogásomat - a fő azonban az, hogy azoknak többsége, akik ezeket a sorokat olvassák - mint hiszem - teljes mértékben igazat ad nekem. Ez nem apró ízléstelenség!

Pedig Kálnoki Bedő Béla tudna írni. A jó mondatszerkesztésre bizonyos veleszületett hajlama van. Azonban hiányzik belőle minden eredetiség. Fantáziája közönséges. Az orientális színei Jókai-másolatok és a törökhumora is olyan.

Például egy szolga elbeszélése valami rabló-kalandról:

"A seik sátora előtt ledobtak a paripáikról, mint a datolyás-zsákot. Azután bevezettek a seikhez. A seiket Bu-Mezráknak, a lándzsa apjának hívják... hogy dzsinnek lakmározzanak százezer évig a rossz szagú lelkén a dzsehennemben!"

Az efféle valamikor eredeti is volt és humor is volt és karakterizálás is volt. Ma nem az. Az ember inkább bosszankodik, hogy az író olyan butának tartja, őt az olvasót, hogy efféléken esetleg mulatni tud.

Ez a novella arról szól, hogy egy katonatisztet a kedvese meg akar zsarolni. Még pedig hogyan. A feketebörű Szesszia szolgálója ti. sírva megjelenik a kapitánynál és elmondja, hogy úrnőjét ellopták a bennszülöttek és 50.000 frank váltságdíjat kérnek érte. A kitűzött idő igen rövid, a katonatiszt kapkod fűhöz-fához, s már az ezredpénztárhoz nyúl, amikor az őrnagy rajta éri (az ilyen novellákban nyitva szokás hagyni az ajtót) és felvilágosítja. Arról, hogy meg akarják zsarolni: Az őrnagy feleségének fürdetőnője t.i. barátnője Khankának, a Szesszia fürdetőnőjének és így tudta meg kellő másodpercre az őrnagy (mert hiszen néhány órával előbb még nem tudta) - így tudta meg az egész cselt. Azt is megtudta, hogy ki eszelte ki. Szesszia szeretője Ali, aki a norvég konzulátuson van mint tolmács. Azt is tudja e kitűnő őrnagy, hogy eszerint Szesszia nincs a rablók kezei között, hanem a lakásán.

Mindez ugyebár valószínűtlen dilettantikus, együgyű! Lehet, hogy megtörtént, de nem lett volna szabad leírni; ilyen véletlenek történhetnek az étetben, de a művészetben nem.

Mit gondolnak, hogy végződik a dolog? Nem is sejthetik. Egy méla akkorddal. Váratlan és megható. Érdemes ezt végig elolvasni.

Az őrnagy most felfedezte a szerelmes kapitány előtt a ravasz csalást. Hogy a kedvese Szesszia szeretőt tart s annak kell a pénz. Ezután következik:

"Jean de Martiniere-vel fordult egyet a világ. Görcsösen belekapott a félig nyitott pénzszekrényajtóba, hogy el ne essék és azután halkan, nagyon halkan így szólt:"

- "Köszönöm Jacques, nagyon köszönöm!"

"Két nap múlva nagy szenzációja volt a kis észak-afrikai helyőrségnek: Jean de la Martiniere kapitányt temették teljes katonai dísszel. Az őrökké nikotinos ujjú kopasz ezredorvos azt mondta, hogy a klíma ölte meg, Jacques de Coma őrnagy meg azt, hogy a szíve." (!!!)

Így végződik a novella.

Ugyebár értik kérem!? "Görcsösen belekapott"... "Görcsösen"... "halkan mondta" "nagyon halkan"... "a nikotinos ujjú ezredorvos", "az örökké nikotinos ujjú kopasz ezredorvos"... "a szíve ölte meg"... "a szíve."

Nem szükséges itt magyarázni semmit. Ezt úgy hijják, hogy - limonádé.