Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 16. szám · / · Tóth Vanda: Az üvegfal

Tóth Vanda: Az üvegfal
III.

Még korán volt. Mária elsőnek ért le a vízhez, min még ott késlekedett valami az éjjeli szürkeségből. Végigment bő, fehér kabátjában a nedves homokon, olyan közel, hogy a hullámok kis mezítelen lábait csapdosták. A postás járt arra és jókedvűen köszönt. Mária. felelt azon a csodálatos és hízelkedő olasz nyelven, mely még mindig, valami gyönyörű játéknak tűnt, bár már meglehetősen bírta. Szinte meglepte, hogy az öreg csakugyan felel és tréfás szolgálatkészséggel keresi a leveleit. A szülei... András... mint jónevelésű fiatal-ember csak kártyát küld néha. Nem akar alkalmatlankodni... hogy visszatért akkor hozzá, miután egy hétig dacos volt, anélkül, hogy ő egy szót is szólt volna mentségére, titkos elégtétellel, hogy nem tud tőle elszakadni. Megnézte a kártyát; ő is fürdőn van, teniszezik, mulat;... elmosolyodott egy kicsit s aztán másra gondolt.

"Jó reggelt", köszöntötte Atády jókedvűen.

Együtt mentek tovább, már erősebben érezve a jó meleget a fejükön és a vállaikon, mint valami forró, hízelkedő érintést.

"Maga szeret itt lenni" mondta a férfi.

"Igen, nagyon... de miért gondolja?"

"Tudja, azt szoktam mondani, hogy úgy érzi magát az ember, amilyen arcot vág, ha egyedül ül a villamoson. Maga is oly gyönyörűen egyedül volt... pardon, vihetem a leveleit?"

"Nem bánom... András a Balatonról küld üdvözletet."

"Maga azt hiszem meglehetősen rosszul bánik azzal a szegény fiúval."

"Csak nem gondolja, hogy olyan komolyan veszem a dolgot?"

"Azt majd akkor fogom tudni, ha vége lesz. Mert remélem nem hozakodik elő azzal, hogy csak barátja. Barát az nincs, szerelmesek vannak csak. S ha nem folytatja a dolgot a maguk egyetlen valósága, a család, meglátja milyen közönyös semmiséggé válik az egész."

Mária haragudni akart.

"Mondja már végre az igazat s ne mindig a legokosabbat", mondta bosszankodó nevetéssel. "Én nagyon szeretem Andrást. Minden, amit tesz és mond, jól hat, még ha csacsiságokat is beszél és éppenséggel nem bánt rajta; mit akar még?

"Tudom, hogy nem unja meg, míg szerelmes; egy nő azt sose teszi. De különben igaza van. András meleg ember. Sajnos, vannak elegen, akik nem tudnak kifele hatni, gondolataikat, vágyaikat átvinni másra, s akkor már többet ér az a becsületes szimpátia, amit egy nulla ébreszt maga iránt, isten tudja micsoda szerencsés fluidum által."

"Nem értem, mit bántja azt a szegény fiút."

"Mondok még valamit. Ha igazán könnyű szívvel fogja őt elmenni látni... őt vagy mást, mert ő most csak mint szimbólum szerepel... akkor tudni fogom az-e, aminek látszik... de ezért nem szabad haragudni."

"Nem haragszom", mondta Mária kicsit elgondolkozva. Nem talált feleletet csodálkozásában, hogy ez az ember mondhatott neki ilyesfélét.

"Akkor kocsizzon ki velem ma délután; maguk nem is tudják idebenn..."

"No jó... de most menjen fürödni."

Hogy elment, Mária végigfeküdt a forró homokon... ég és víz között olyan pompásan egyedül és a természethez olyan közel... De ma a dolce far niente nem ment olyan jól. Gondolnia kellett rá, hogy ez az ember is azt hiszi, hogy neki szüksége van a szerelemre, valami szerelmi gondolatokra legalább, s hogy idegenkedése alatt legföllebb valami titkos félelem lappanghat... az erősebbtől, aki, ha közelebb engedné, hatalmába kerítheti, mint a többieket mind... Asszonyélet... amíg az más, mint a leányélet, míg átformálhatja, az ő büszke felszabadultsága nem egyéb gyáva önámításnál és a felszabadulás nem más, mint magános meddőség.

Hogyan nem tudott erre az emberre haragudni érte?

Délután eljött érte egy kis kocsival, mi elé a helyi szokás szerint egyetlen kócos hegyi lovat fogtak. Jókedvűen indultak el, befele a kacagó tájakba; a lankás úton alacsony ciprusok és lógó szederindák érintették a kocsit; minden olyan közel volt, mintha csak gyalog járnának. A kis város hamar a hátuk mögött maradt.

"Hova megyünk?" kérdezte Mária.

"Mindegy... talán fölfele, van ott egy nagyon régi templom... fák... Úgy látom még alig ösmeri a vidéket... vagy még soká marad?"

"Még nem is tudom... meglehet. Sajnos, nincsenek úgynevezett kötelességeim."

"Nem szeretem, ha ezt mondja... reméltem, hogy tud így élni, minden külső cél, köznapi cafrang nélkül. Hogy tud nő lenni magában remekmű, ha nem professzionista."

"Mit mond?"

"Nos igen... nem éppen a hivatalnokokat értettem... egy kicsit a feleségeket és anyákat is, ha nem blaszfémia..."

"Talán az... ne beszéljünk most rólam, mert én szeretem a magam életét, de tudom, hogy ezáltal a nő kénytelen érzéshullámzásait komolyan venni. Mindig saját szívverését hallgatni, lehet káros, sokszor mesquin... Az igaz, hogy eszem ágában sincs annyira a mélyére menni... nehéz lenne, ha mindennek a lényegét meg akarjuk érteni."

Atády elkomolyodott.

"Mégis csak a nők azok, akik az élet mélyét és igazát jobban értik, mert kevés és nagy érzések alkotják őket..."

"Ahogy akarja... A nő-életet maguk nem ösmerik... összekovácsolva néha egy szóból, tekintetből, a legjelentéktelenebb dolgokból. Egy külső esemény nem is kell sajátságos dolgok megéléséhez. A napok mind szürkék és egyformák lennének; attól függ, mit hímez bele az ember."

"Hja, maguk az igazi életművészek... csakhogy ilyen külső, valóságok vannak, s aki fél tőlök... A maga szépsége a nyugalom, azért vigyáz."

A lány elmosolyodott.

"Lehet, hogy idegenkedem valami parti-pristől. Ha tennem kellene valamit és magam előtt látom összes következményeit a végtelenségig, bizony meglehet, hogy meg se mozdulok."

"És boldog-e így?" kérdezte hirtelen a férfi.

Mária szinte meglepetve nézett rá.

"Még sohasem kérdeztem meg magamat ilyen brutálisan... De most, hogy mondja... voltak más idők is, talán beszélek egyszer rólok. De semmitől sem akartam függni és elértem... annyit, hogy legföllebb a jó és rossz időtől, szimpatikus környezettől és egyéb ilyen könnyen elérhető csekélységektől függök... fejezte be nevetve. Elvégre a boldogság nem állapot... és különben is ki boldog?"

Elhallgattak. Nemsokára a lovacska magától megállt a magaslaton, a nagy gesztenyefák és tamariskabokrok közül ki lehetett látni a tengerre, a ragyogó, nyugodt levegőre. Leszálltak s a férfi egy ág köré csavarta a gyeplőszárat.

"Margheritone d'Arezzo" mondta halkan: "ne menjen be... nagyon régi és egészen üres. Azt mondják Vénus-templom állt itt egyszer és érezni is az antik levegőt; a középkorban már nem keresték volna ezt a nagyszerűséget és nem érezték a tájat... Ebben a tiszta levegőben nem álmodik az ember... gondolkodni kellene..."

Leült Mária mellé a fűbe és hallgatva néztek le a vakító víztükörre.

"Álmodni..." mondta végre a férfi. "Tudjuk-e mi az élet? A sok munka-e, hogy a végén az ember azt se tudja mi történt vele, vagy ezek a furcsán és hiábavalóan elálmodott napok."

Mária hallgatott a sajátságosan új érzésben, hogy most egészen megérti ezt az embert; nem mint eddig, ha hűvösen és közönyösen, által látott egyiken vagy másikon. Csendesen bólintott.

"Az úgynevezett művészet vajon munka-e egyáltalában? Nekem alig... S majdnem véletlenül hangsúlyoztam jobban hajlamomat a festés iránt; szavakban kifejezni mondanivalómat, mindenki számára, szememben oly kevéssé előkelő dolog..."

"Magát nem is lehet a művein keresztül megérteni... nincs benne semmi, a... mondjam úgy?... mesteremberből. Ha így vesszük, nem is egyéb, mint az élet fölöslege és egyesek érdekgazdagsága... nem is kell mindig kifejezésre jutnia, hogy elhatároztatón sikerüljön, tán csak ideg és szerencse dolga..."

"Vagy akaraté..."

"Az tán gyakrabban meglenne, semmint bevallanák. De akkor nem szabadna ám "fölül" lenni, hanem egészen elmélyedni egy munkában, egy érzésben..."

Az úton kétkerekű ökröskocsik közeledtek recsegő zajjal, oldalukon mindig egyforma, groteszk festményekkel. A kis állatok szarvára kötelet csavartak... mint kétezer éve, vagy még régebben...

"Már késő van" mondta Mária, menjünk haza.

Nagyon hallgatagok lettek... mintha már mindent elvégeztek volna egymással nagyon jól, nagyon nyugodtan.

De amikor búcsúzni akartak, a férfi hirtelen megszólalt egészen más hangon.

... "És ez mégsem igaz mind. Hiszen még maga nem is élt. És azért hiheti, hogy ez jól van így."

Mária nem tudott mit mondani. Fölment a lépcsőn, kicsit zavarodottan, de valami meleg közelség, nyugodt harmónia jóleső érzésében, ami őrizetlenül betöltötte egészen a hosszú, aranyos nyári napokon. Amikor az ember nem gondol semmire... vágyai és akarata nincsenek... csak... él. - -

Egy este Mária a strandon ült, könyvvel és egy csomó levéllel az ölében. Szórakozottan bontogatta fel; mindezek az otthoni levelek, emberek oly messze, hidegek és fölöslegesek voltak ma a számára. Már félig át is futotta András levelét, mikor figyelni kezdett rá, mit is mondanak az ügyetlen és láthatólag kicirkalmazott sorok. A fiú feszélyezve van, alig talál szavakat, hogy megértesse ideáljával, hogy ő... hogy igen... szóval hogy ő eljegyezte magát.

Mária ölébe ejtette a levelet és mosolya akaratlanul is kicsit keserű lett.

Igen, hiszen hallott ő már valamit erről... hogy ott a fürdőn, egy kis lány mennyire beleszeretett Andrásba. Most látta csak, menynyire biztos volt, hogy ezt az embert soha senki tőle el nem veheti... inkább akármit elhitt volna, semhogy ez valaha így történjék. Nem is tudta, mennyire szükség volt rá, hogy ott legyen... senki soha nem lesz már annyira az övé mint ez a fiú volt, hosszan és valami mélyen a múltba vissza nyúló gyökerekkel, ami annyi realitást adott ennek az érzésnek,... az ő érzésének is... Igen ki akarta próbálni a hatalmát rajta már a tavasszal, amikor visszajött hozzá. Visszajött, de nem volt már a teljesen régi; bár éppúgy bámulta és szerette mint azelőtt, kicsit elszokott tőle. Így hát még csak nem is haraggal váltak el... semmi heves kiábrándulás, belső küzdelemmel nem járt; egyszerűen elszokott tőle s ott volt az a kis lány... tizenhét éves!... az ő határtalan és semmi által vissza nem tartott tájékozatlan érzéseivel, aki nem bánja, hogy ha a vőlegényére néz, a szeme meg is telik könnyel a boldogságtól, a hálától... Férfi lett András; most már őt szeretik, ő ád... ha nem is a régi érzéssel, nem mindegy-e? ő, aki még a télen azt mondta: "ha csak egyetlen egyszer megcsókolhatnám a szemeit!..."

Ott tartott már, hogy felszámolgatja mit mondott neki, s mint a többi buta asszony, tovább emlékszik nála... Őneki is csak olyan szükséglete, hogy szeressék, nagyon szeressék, hogy ezt a kicsit hiú és műveletlen fiút egy percig se unta soha, hiszen a szerelme mindig új volt és vonzó? Aki ezt a hideg és ügyetlen levelet írta, ugyanez az ember volt-e aki éppen fiatalsága leggyönyörűbb tavaszi napjain lehetett mellette és láthatta mikor a legszebb és legvidámabb volt? S aki ezeket a természetes, fiatalos hangulatokat közvetlenségükben szinte úgy érezhette, mintha az övé is lett volna... közös emlék... Milyen idegen, üres báb lett egyszerre!... Hiszen írja, hogy az ősszel elhozza majd a menyasszonyát s hogy fogadja szívesen és tanítsa meg mindarra, ami őt... stb... Naiv gyerek! azt hiszi, hogy régi viszonyuk pillanatra is folytatódhatik, hogy a jegyese, aki féltékeny lesz s büszke a bírására, majd megalázkodik a régi ideál előtt s hogy ő, Mária, ezek után még valaha kívánkozni fog ő utána, mint ember után.

Hogyan lehetett, hogy amint végleg elhaladt e nyugodt és meleg érzés mellett, egyszerre olyan elhagyatottnak és hontalannak érezte magát... Boldog volt eddig... annyira boldog, amennyire csak lehet a nő, ki kénytelen célt és örömet sajátmagán kívül keresni... boldog Andrással szemben, akit boldoggá ő tehetett... hisz az egészséges, erős embernek ez a természetes érzése segített neki megtartani a hitét érzései helyességében... s most egyszerre valami hideg csapta volna meg... egyedül volt, magában álló szegény különc... Szemben vele lassan a nagy vízbe csúszott a nap. A ragyogás fájt a szemének... vagy igazán könnyes volt-e?

Valaki közeledett. Alig lehetett hallani a puha homokban, de ő mégis megösmerte az egyforma és nyugodt lépéseket... ő itt volt, mintha hívták volna, nem beszélt, csak leült melléje... Nem kérdezett semmit... ebben a pillanatban mintha nem lett volna külön tőle... egymástól... együtt nézték, a hullámfodrokból lassan mint huny ki a fény és este lesz... túlságosan szép este, szinte fáj... Mária hátradűlt a székben, nem gondolt semmire; egy percre úgy rémlett, mintha a férfi a kezét fogná... Talán sokáig ültek így, aztán csaknem egyszerre bizonytalan mosollyal felkeltek és hazafelé indultak anélkül, hogy egymást érintenék szorosan egymás mellett, egyforma lassú mozdulatokkal. Már egészen sötét volt mire hoteljük elé értek; megálltak, a férfi megfogta a kezét és feléje hajolt. Szólani akart-e, várt-e valamit? a perc már itt volt mikor ezt már nem értette meg, nem közeledett hozzá. Egy pillanatig hallgatva álltak a sötétben, Mária könnyű szorongással vissza húzta a kezét és felment a lépcsőn. Már majdnem felért mikor Péter még egyszer szólította.

"Akar-e holnap csónakázni menni?" kérdezte kissé rekedten.

"Igen"...

Felment a kis szobájába, mely a nagy nyitott ablakon át egészen megtelt a kelő hold ködös fényével. Nem húzta be, hanem úgy feküdt le és a sápadt fénybe bámult... mikor magához jött, már a nap sütött a szobába. Fáradt volt... de homályosan érezte, hogy várják, mennie kell. A part már tele volt sétálókkal; Péter várt a kis csónakkal, beszálltak és ő gyors, ideges csapásokkal beljebb evezett, ott behúzta az evezőket és ránézett.

Csakugyan volt-e valami tekintetében, vagy képzelődött Mária, mikor azt olvasta benne, hogy a pillanat, mikor egyformák voltak, megszűnt s a férfi birtokába akarja venni, látni, hogy az övé, szereti s ragaszkodik bírásához. Igen... ezek a napok, mikor öntudatlanul mind közelebb jöttek egymáshoz, csak félig voltak igazak, a férfi elfeledte őket, mire egyszerűen mint férfi és nő, minden sallang nélkül állottak egymással szemben most... és most... most semmire sem szabadna gondolni, figyelni és remegve várni. Olyan közelinek érezte magát már hozzá... de a végzetes és elhatározó pillanatot már nem tudja keresztül élni; semmi sem adta meg a végső és kikerülhetetlen impulzust, ami egymáshoz hajtja az embereket. Magamegfeledkezés... neki, az asszonynak, mindig megalkuvás, megalázkodás... elösmerni a férfi felsőbbségét és küzdeni a bírásáért. A kis ujját kellene csak nyújtania... kiugrasztani magából azt a bizonyos szikrát, ami jobban köti a férfit minden érdekközösségnél és nyugodt harmóniánál... És ő? hiszen gondolkodott! Büszkeség volt-e az a vékony, vékony üveg-fal, ami nem engedte eggyé lenni a többi emberekkel, vagy gyermek volt-e, hogy azt hitte, hogy most csakis a lelkiekről lehet szó? Sajátságos fáradság fogta el... önkéntelenül felemelte a kezét és szétnyitotta az ujjait, mintha ki engedne siklani onnan valamit.

Péter még mindig őt nézte. Aztán hirtelen felkacagott és a vízbe vágta a lapátokat. Gyors csapásokkal közeledtek a parthoz. Kezet adott neki, hogy kiszállhasson.

"Maga mégis a legszebb lány, akit valaha láttam" mondta nyersen.

Aztán sietve indult a fürdőházak felé. Mária egy pillanatra utána nézett. Az erős és csupasz karjai szinte ragyogtak a nagy világosságban; gyorsan járt és nem nézett vissza. Különös megnyugvással érezte, hogy ezt az embert nem látja soha többé.

Tehát győzött! Most, mikor a megértés és a prediszpozíció is megvolt benne, még most is a régi maradt, aki tisztán és külön tartja magát mindenkitől. Nem, nem tudott volna másképp tenni, ismét az ős asszonnyá válni, aki magához láncolja a férfit. Ez a pillanat igazat adott egész életének... Tegnap boldog is volt; a tiszta mámor egyetlen perce elég gyönyört rejtett.

Élni fog, egyedül, büszkén és irigyelten... és fehér hajjal, mikor már mindenki túl lesz rajta és rég elfeledték kérdeni, fiatalságában megvolt-e az, amiről azt mondják, hogy csak azért érdemes élni... akar, vajon, tudni fogja-e, hogy ez, most, győzelem volt-e, vagy a legnyomorúságosabb gyávasága életének?