Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 15. szám · / · Figyelő

Bálint Aladár: Emlékezés Kiss Károlyra

Kissé röstellkedve és a könnyelmű ítélkezés megbánásának érzésével olvastam a "Népszava" egyik múltkori vasárnapi számát. Egy életében kevésre taksált, huszonkilenc esztendős korában meghalt lakatoslegény két verse jelent meg a vonal alatt.

Szegény jó Kiss Károly, mondtam szomorúan, miért nem előbb? Holtod után kellett megismernünk való értékeidet, amikor szélesre szabott meleg szorítású tenyeredet, lehorgadt csontos nagy fejedet nehéz agyagos földbe ágyazták. Vérvörös máglyatűzbe kívántad fáradt testedet és íme ez lett a véged.

Addig mondtad el egymás alá faragott sorokban osztályosaid nyomorúságát, míg magad dolgáról elfeledkeztél. Pedig megmutattad, hogy el tudtad volna mondani azt is a magad igaz megtisztult hangján.

Hogy valamikor meg bírod mutatni, érezted, biztos, hogy érezted; és ez az érzés a továbbjutás akarásának legerősebb élesztője lehetett; de mi, néhány társad a munkában veszítettünk véle, hogy így elkésve ismertünk meg téged. Veszttettünk véle, mert téged is elveszttettünk, amikor közönyösen haladtunk el melletted, holott a termékenyítő megértés és megbecsülés a lankadt tespedést eleven buzgásra válthatta volna.

Az organizmus törvényei, a kifejlődés folyamata mögött a legmeghatóbb, legszebb csodák lángolnak.

Műhelyben, szakadatlan fizikai munkában élő ember miképpen tömöríti energiáit, miképpen hajlítja egy irányba érzéseit, hogy muzsika váljék a pozitív tények tartalmából vagy pedig a jelenségek tapasztalásából kővetkező érzések különben széjjel kívánkozó formátlan tömegéből? Hogy sorakoznak egymás mellé, hogy válnak egységekké a salakkal vegyes látásértékek? Szóval a versbe kívánkozó, annak szűrőtalaján megtisztulni akaró érzések kristalizálódása az, ami gondolkodóba ejt egy nem könyvből való, hanem izzadtsággal, műhelyszaggal átvert költői fellendülés folyamatának értékelésénél. És amikor elkövetkezik a művészi öntudatra ébredés.

Közbül esik a versírás mesterségbeli részének eltanulása, ami talán nem is olyan nagy sor a középiskolák poétikát és stilisztikát tanult sihedereinek, de annál nehezebb munka olyasvalakinek, aki három, vagy legfeljebb át esztendei népiskolai tanulás után következő inaskodás végeztével kerül csak be a szakszervezet forradalmi nevelőiskolájába.

Kiss Károly végigcsinálta a felülkerekedés kínos, keserves vergődéssel járó iskoláját. Igaz, hogy amit az utolsó periódusáig írt, az a társadalmi helyzetéből következő osztályérzésének nem egészen új és nem is egészen egyéni termése volt. Piros mezőkön címmel három évvel ezelőtt kiadott kötete, tartalmi és formai részét is tekintve, egy eléggé tűrhető Csizmadia-epigon fotográfiáját adták. Az alaptónus a szocialista agitációs irodalom megszokott harcra készülése, a tőke reflexszerű gyűlölete, a nyomorúság megfestése, a szolidaritás glorifikálása. Az ornamensek, a kissé megkopott és a liberális szabadságköltészet leltárából átvett barokk ízű dagadt jelzők. Versek, versek, amelyekhez hasonlót a munkásszaklapok háziköltői májusi alkalmakkor bőven ontanak. Volt köztük olyan is, amely arra való hangulatban hullámgyűrűket is verhetett, de különben elfonnyadtak csak kissé más temperetúrájú helyen.

Kiss Károly sok ilyen verset írt. Ezek a versek alapjában véve nem is voltak rosszak, vagy nem rosszabbak, mint néhány jobban adminisztrált társának versei.

Végre lehámlott róla a másodkézből átvett frazeológiának, a technikai megszokottságnak érdemén alul hozzátapadt ballasztja. Múltját, éleményeit, környezetét, az embereknek, emberi kűzdelmeknek rásugárzását, ahogy magába oldotta, rendre elmaradtak mellől a felületek, általánosságok külső keretei. Eljutott az összefoglalt stílusig, eljutott saját magáig - és meghalt.

Sohse hazudott. Legfeljebb tévedett céljait illetőleg, legfeljebb ügyetlen volt, amíg az volt. Dadogása meggyőződésből fakadó, őszinte dadogás volt. Nem affektálta a preciőzök kellemetlen fuvolahangját akkor, amikor a gyomra korgott. Versei fölé nem írta hivalkodó mentegetődzéssel, "nézzétek, ez finom kézimunka, pedig egy 23 éves vasmunkás írta."