Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 15. szám · / · Ignotus: Jegyzetek

Ignotus: Jegyzetek
Tisza István és a nemzetiségi kérdés

Tisza István gróf nem rég és váratlanul úgynevezett nagy beszédet mondott a nemzetiségi kérdésről.

Tiszánál ez a nagy jelző nem túlzás s e szó közhelyessége éppúgy frissé zománcolódik majd minden beszédénél, mint ahogy magukat e beszédeket is naggyá az a tűz teszi, mely a régibb igazságokat vagy tévedéseket, sőt, nyelvbeli kifejezésükben, a rozsdásabb metaforákat is az újdonság szivárványával futtatja át. Ha a tudósnak az az ismertetője, hogy mindennap újra csodálkozik, az tulajdonképp a politikusé is - Tisza István politikai elhivatottságának nem legkisebb próbája az indulat, mellyel a nemzet legtermészetesebbnek tetsző helyzetein vagy körülményein mindennap újra fel tud izgatódni a kétség vagy a remény legmagasabb végletéig. Mint ahogy a költők nemcsak életüket élik, hanem életrajzukat is, Tisza István a nemzet egyik napról a másikra való életében egyre a nemzet történelmét érzi és éli át -, s mint ahogy némely szerzetesrendeknek úgy kell élniök, hogy állandóan a halálra gondolnak, Tisza István az ő kiválasztott népét legjobb szeretné úgy életni, hogy állandóan az élete veszedelmeire gondoljon. Memento mori - minden nagy beszédének ez a tulajdonképp való tartalma.

A nagy beszéd, amit a nemzetiségi kérdésről mondott, tipikus Tisza-beszéd volt. Tipikus a saját szépségében, hevében, művelt szempontjaiban s történelmi és világpolitikai perspektívákban való beillesztettségében -, s tipikus volt a hatása elmaradásában, mellyel ez az akció-megindítónak szánt s praktikus tervben kihegyeződő szóbeli cselekedet oly visszhangtalan maradt, mint a legábrándosabb felfogású akadémikus elmélkedések. Ez nem lehet ok nélkül való, s az okra nem nehéz rátalálni. A következések föllebbezhetetlen kvalifikálók, s ha a Tisza beszédeinek olyanok a következései, mintha doktrinairek volnának, annak oka csak egy lehet: az, hogy valóban doktrinairek.

Aminthogy azok is. Tisza Istvánból - furcsa ezt olyan férfiúról mondani, aki könyvtárakat tanult át s most is egyre tanul -, Tisza Istvánból hiányzik a tanulás képessége. Az ember valamilyennek születik s amit e perctől fogva tanul, az éppúgy hozzáalakul e valamilyenségéhez, mint testi milyenségéhez az, amit megeszik. Tisza István mindent megtanulhat, csak tanulni nem tanul meg soha. Valamivel mélyebbet jelent a szerencsésen megőrzött lelki rugalmasságnál, hogy ez a történelemviselt igazán geniális államférfi beszédei közben olykor (csak rá kell teszem nézni, hogy vág vissza Polónyi Gézának) az egyetemi olvasókörök elnökeire emlékeztet. Hiába tanult Adolf Wagnernál, még mindig több van benne Jókai Mórból. Amily imponálóan felkészült, olyan elragadóan ábrándos s legkivált akkor az, mikor azt hiszi, hogy a legravaszabb. Van egy szent meggyőződése: az, hogy nem szabad elméletek szerint politizálni, s a legelvontabb elméletet is alkalmazásban a valóság adataihoz kell hozzáalkalmazni. Valójában már maga ez a tétele is elmélet, amit hozzá kéne alkalmaznia a valóság adataihoz. Ám ez az, amit meg kéne tanulni: látni tudni, mint az anatómusnak s a kirurgusnak. Azt, amit a dolgok valóban mutatnak s nem amit mi beléjük nézünk. S ez az, aminek tehetsége a Tisza István káprázatos felszereltségéből hiányzik.

Csak egy példát - ebből a nagy nemzetiségi beszédből kiragadottat. E beszéd azon sarkall, hogy mily erősek volnánk mi (s ennek mennyi hasznát vennék a balkáni népek), ha idebenn békességünk volna -, ami, ugyebár, vallomást foglal magába arról, hogy most nem vagyunk túlságosan erősek. Ugyan e beszéd kevesli a büntetést, amivel eddig az irredentista izgatást sújtották, sőt kevesli a büntetőtörvényt is, melynek erejével megvédhessük magunkat. S a nemzetiségekhez, nevezetesen a románokhoz fordulva azt kérdi tőlük: mit szólnának, ha mi, akik a védekezésre jobban rá vagyunk utalva, mint az erős poroszság, s pláne az óriás és egyöntetű németség, úgy találnánk velük bánni, mint a poroszok bánnak az ő lengyeleikkel?

Hogy mit szólnának - azt nem nehéz eltalálni. De hogy milyen foganattal, azon nem ártana egy kicsit elgondolkozni - s nemcsak román félen. Negyven esztendő előtt, amikor a nagy német birodalom eggyé alakult, a porosz-lengyelség alig volt a világon. Ma: nemzet. Akkor: elzüllött, szegény, munkátlan, öntudatlan, talaját a szó betű szerint való értelmében, maga alatt elvesztő volt. Ma: művelődik, gyarapszik; dolgos, ravasz, öntudatos, nyelvét ápolja s amellett kitart, s a lengyel pénz egyre-másra váltja vissza lengyel kézre a földbirtokokat, amiket a hakatista akcióval a poroszság úgy akart német kézre juttatni, mint nálunk az oláh bankok oláh kézre a magyar birtokokat. E negyven évet betölti a kemény poroszságnak, a rengeteg és egyöntetű németségnek, a világ egyik legnagyobb államférfiának, Bismarcnak, s az elébb említett hakatista társadalmi akciónak páratlan súllyal való ráfekvése a lengyelségre. Az eredmény, mondom, az, hogy megteremtette a porosz-lengyel nemzetet, mely negyven esztendő előtt nem volt a világon. Most, igaz, a porosz állam a kisajátító politika brutalitásával kezdi felvenni a harcot a lengyelek földvásárló ravaszságával szemben. Hogy ilyesminek mi a vége, ezért, tanulságul, csak át kell nézni Irlandba, Nagy-Britanniába, ahol ma nemzet s az angol parlamentben mérlegnyelv azok az írek, akik már a nyelvüket is elfelejtették. Mindebből azt tanulhatná a világ legerősebb nemzetének a fia is, hogy az erőhatalom nem használ az izgatók ellen. Tisza István azt tanulja belőle, hogy kevés nálunk a büntető intézkedés. S notandum: ezt akkor, mikor békejobbot nyújt a nemzetiségek felé.

S hogy kiknek nyújtja a békejobbot: az is beletartozik e példájába annak, hogy Tisza István nagy elméje mennyire doktrinair. Az oláhságról van szó, s ő jobbját az oláh főpapságnak nyújtja s annak a vagyonosabb oláh intelligenciának, mely úgymond tulajdonképpeni vezére az oláhságnak, csak nem szabad, hogy magát terrorizálni engedje. Aki elméleteit a valóság adataihoz kívánja alkalmazni, annak ez adalékokat mindenek előtt szemügyre kéne vennie. S felvetnie elébb általánosságban a kérdést: hogy akiket terrorizálni lehet, vagyis akik nem elég erősek, hogy az alulról jövő izgatásnak ellentálljanak, azokat tekinthetni-e tulajdonképpen való vezéreknek s olyanoknak, akiknek állásfoglalása a többiekét is eldönti? Aztán meg: főpapság és vagyonosabb intelligencia? A románság szervezete egyházi s ennek hatalma a felekezetiségben gyökeredzik. S minthogy a hazai románság magyarellenes birtok- és pénzpolitikája aligha támaszkodik a havasi pásztorokra, alkalmasint a vagyonosabb román intelligencia áll e megett. Aki tehát a románsággal szemben védekezésre gondol s egyben tudja, hogy speciális ellenségesség nem védekezés, sőt visszájára fordul: annak olyan általános politikára kell áttérnie, mely a románság kártevő erejét ebben a két formájában szorítsa vissza. Vagyis általában, az egész országban, a felekezetietlenség politikájára s a demokrácia politikájára; olyan államra, mely a felekezetektől magához vált minden kultúrmunkát s felekezetietlen s vallást nem tanító iskolákat állít mindenfelé -, s olyanra, mely a vagyontalan sokaságot megvédi a vagyonos kisebbség nyomása ellen. S minthogy, megfordítva, a románság a magyarságot annak idején az erdélyi birtokrendezéskor s általában a közigazgatásban gyűlölte meg: át kéne térni országszerte olyan közigazgatásra, mely nem a szimpatikus, de végre mégiscsak érdekelt s családi összeköttetéseiknél fogva a vármegyében felelősségre nem vonható magyar urakat, hanem a szürkébb, de viszont érdektelenebb s kinevezett tisztviselőiben felelősségre vonható magyar államot állítja szembe a román néppel s általában, országszerte, a néppel. Ez volna a magyar nemzeti egység egyetlen kilátásos politikája, s magyar és nemzeti s egységesítő céljait jobban szolgálná oláh iskola és oláh főispán és szolgabíró, amelyet a magyar állam tart fenn s aki a magyar kormánytól függ, az országgyűlésen pedig akár oláh nemzetiségi párt, melynek azonban nem volna mit felpanaszolnia, mint a román főpapok s a román vagyonosak barátsága s a magyar országgyűlési pártokban való elhelyezkedése, mely - negyven év története s két-három próbálkozás is mutatja - olyan, mint a nemzetközi békeszövetségek, vagyis abban a pillanatban tagadja meg a szolgálatot, amely pillanatban szükség van rá.

Nem doktrinair szem ilyen politika szükségét olvasná le az adatokról, melyek a Tisza István nagy beszédét megtámogatottá teszik. Sőt elméletben is úgy kéne következtetnie, hogy mivel a magyar állam negyven esztendő óta nem ezt a politikát követi, hanem ennek ellenkezőjét, s mivel ezen negyven esztendő során vadult el a román kérdés román veszedelemmé: kell valami ok és okozat összefüggésének lenni a követett politika s az elkövetkezett elvadulás között, s várni lehetne az ellentétek szelídülését, ha ez eddig követett politika ellenkezőjére térnének át. De ugyanez az eddigivel ellenkező politika az, melytől Tisza István a magyar társadalmat, a magyar államot, a magyar nemzetet félti - még tán jobban félti, mint a nemzetiségektől. S ha igaza van egyszerre valamennyi félelmében, akkor igaza van a kétségbeesésben is, mely beszédeit oly vátesien fájdalmasakká teszi. Mert akkor a magyarság az előtt a rettenetes dilemma előtt állna, hogy minden állami és társadalmi reform, mely megtartására szükséges volna, egyúttal végzetesen siettetné felborulását.