Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 14. szám · / · Laczkó Géza: William Blackbirth lelke

Laczkó Géza: William Blackbirth lelke
Elbeszélés (Folytatás)
XI.

A Leicester Square fái és bokrai segítettek az estének sötét leple kiteregetésében. Bihar i Lilal nagyon fáradt volt. A Shakespeare-szobor háta mögött ült egy padon egy vékony bajuszú barna fiatalember, aki szórakozott szemmel követte a lámpák kigyulladását körül a téren. Az Alhambra világító homlok-irata durván sértegette a halvány sötétet. Bihar i Lilal a fiatalember padjára ült, de a másik végére. Az ifjú feléje nézett s valamin megakadt a szeme, mert óvatosan elkezdte vizsgálni a jövevényt: Síva komor náman-ja sápadozott Bihar homlokán. Lassan, vigyázva közelebb csúszott hozzá a padon s feléje hajolva halkan szólt - ha érti, felel; ha nem, azt hiszi, magamban beszélek -:

- Mukti!

- Mukti! Igen, felszabadulás! - felelt a révedező Bihar i Lilal a nirvana megsemmisítő örömére gondolva.

A fiatalember körülnézett, majd óvatosan kigombolta ingét s előhúzta alóla a kasztjelvényt, a vékony zsinórt. Bihar i Lilal, mint aki mindent ért, halkan, hindu módra üdvözölte az idegent.

- Ananda Szasztri, pánditá vagyok Kalkuttából. Jöjj velem, dicsőséges földi isten. Mukti - tette hozzá súgva.

- Bihar i Lilal megy... rálép a felszabadulás útjára... igen... akarom.

Az idegen örvendve állt fel:

- Gyerünk. Várnak.

Bihar i Lilal szó nélkül haladt Ananda Szasztri oldalán nyüzsgő, fényben úszó utcákon, tereken keresztül egy ismeretlen cél felé. Az idő összefolyt, Bihar i Lilal úgy érezte, hogy az őstengereken úsznak könnyen, lebegve.

Egy sarkon omnibuszra ültek, de előbb Ananda Szasztri új barátjának szemére húzta kalapját, hogy Síva jele ne lássék. Jó ideig döcögött velük a jármű, míg egyszer valahol leszálltak. Nekivágtak egy szűk utcának s különféle kanyargások után valahol a Stepney-ben egy nagy szürke ház kapuján besurrantak. Csúszós, nyirkos, piszkos lépcsőfokokon kapaszkodtak feljebb-feljebb; egy-egy a falon ferdéllő petróleum-lámpáska alatt megálltak lélegzetet venni.

A kis szoba asztalán, ahová benyitottak, egy vörös ernyős lámpa bűzölgött. Körötte sötét szempárok meredtek a világosságba. A barátjukkal jött idegen megjelenése fel sem tűnt nekik, csak egy-egy feléje villanó sötét sugár bizonyította, hogy látszólagos közömbösségüknél csak valódi érdeklődésük nagyobb.

- Örüljetek, ez itt Bihar i Lilal vaidika Benareszből.

Bihar csöndesen ült le az udvariasan helyet csináló és halkan mosolygó fiatalok közé. Most a legidősebb fölállt, tükröket, rizsport és kármint hozott az asztalra, s ki-ki tükörrel kezében ájtatosan festette homlokára a piros körlapot, s rá vízszintesen a három fehér csíkot. Aztán a lámpát föltették a szekrény sarkára, az asztalt félretolták, gyékényeket terigettek a földre, maguk alá keresztezett lábakkal leültek s a legidősebb hangosan imádkozott Ganésához, hogy elméjük megvilágosodjon.

A beállott csöndben aztán egy másik kezdett el beszélni:

- Igen tisztelt tagtársak! Köszöntlek benneteket elmétől és lélektől sugárzó összejöveteletekért. Isteni egyesületünk, a "Mukti" ragyogó működésének egy olyan szakaszához ért, hogy egy időre legalább, a föld alá kénytelen meríteni folyását, hogy később annál nagyobb hegydöntő erővel lépjen a nap világára. Cselekednünk kell.

- Úgy van, úgy van - zúgott fel halkan.

- El kell pusztítanunk azt a férfit, aki India legtöbb baját, nyomorúságát okozta. Majd utána jön a többi. Sorsot fogunk húzni. Akire a sors esik, az máshoz két hónapra, mire egyesületünk tagjai teljesen szétválnak, le fogja lőni az ökörfaló kutyát egy csinos kis browninggal.

Sötét vigyorgása csillogó fogakat mutatott.

A legidősebb a kis kör közepén heverő párnára letett egy browningot és az indiai államtitkár arcképét.

A nagy izgatottságban egy ezüst cigarettatárca s egy benzines gyújtókészülék járt körül. Sercegve szaladt beljebb, beljebb a vékony papiroson a csipkés szélű tűzgyűrű. Nagy szippantások mély sóhajtásokba mentek át. A legidősebb hallgatagon számolt egy zacskóba tíz fehér és egy fekete golyót. Kettegve forogtak, amint rázta őket az összefogott szájú zacskóban. Azután összébb vonult a csoport a földön s az első húzott: fehér! Fehér... fehér... megint fehér... újra fehér... ismét csak fehér... fehér... a fekete!

Bihar i Lilal jobb keze két ujja közt fogta a sima, sötét golyót és nyugodtan nézegette, azután eltette. A legfiatalabb térden kínálta neki a párna fegyverét és arcképét. A kis csoport némán szemlélte, amint az arcképet belső zsebébe dugta, a browningot forgatta-forgatta s végre azt is becsúsztatta egy zsebbe.

- Imádkozzunk, testvérem!

Bihar i Lilal földre borult s fölötte imát zümmögött a tíz elkeseredett, lélekben dübörgő aggodalom és bosszúvágy.

Fölszedték a gyékényeket, helyreállították az asztalt, közepére helyezték a vörös ernyős lámpát és sokáig néztek egymással szembe csöndben, magukba merülésben. Az első indult.

- Mukti! - és kisuhant az ajtón.

- Mukti! - susogta egy másik elsuhanó árny.

- Mukti!... mukti!... mukti! - zizegett a sötét folyosón a nyirkos lépcsőkön.

Bihar i Lilalt karon fogta valaki s vezette; egy széles utcán a nyakába borult, megcsókolta európai módra s könnyes szemmel elmutatott végig a széles úton:

- Ez a Commercial Road East! Arra van a City.

Azzal zokogva elszaladt.
 

Bihar i Lilal ballagva haladt az egyenes úton egyedül; a rend s megnyugvás most épített fehér hajlékot lelkében; s a világ-berendezkedés urának, a nagy Várunának emléke megcsillant fejében:

"A légben úszó madarak útját Varúna ismeri,
A tengerjárót ismeri,
Holdfogyást és holdtelést, mit hoz magával, tudja ő,
A kinek rendje állton áll.
A szél örvényét ismeri, mi messze fönt dühöngve zúg;
S fölötte ülőt ismeri.
Uralkodói széken ott Varúna régtől ültőn ül,
A kinek rendje állton áll.
Onnan tekinti azt, ami csodálatosan rejtve van,
Mi volt, mi van s mi lenni fog.
Nagy Áditinak bölcs fia, mindennap add meg szép utunk,
És életünket vénre nyújtsd.
Arany-palást a vállain, aranyból hord ő díszruhát;
A kémlelők kört ülnek ott..."