Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 14. szám · / · T. Józsi Jenő: Csöndes emberek

T. Józsi Jenő: Csöndes emberek
3.

Kinn az utcán még ott érték a búcsúzkodó napot, amint halványpiros sávokat mázolt széltiben a hamvas utcaporba; a kihajló kerti fák felét meg világoszöldre festette, aranyszegéllyel. Flóri, a cseléd már jó előre haladt a gyerekkocsival.

Magok mentek a mozdulatlan, csendes utcán és az árnyékaik osontak utánuk nesztelen a falhoz lapulva. Mind a ketten hallgattak. Pedig az asszony már régen szólani akart. Meg szerette volna mondani a papnak: milyen szépen tud prédikálni. Meg olyan bizalmasnak, nem illőnek és ijesztősnek találta ezt a hallgatást. De nem tudta hogyan kezdeni. Végre is a pap fogott szóba.

Halkan, vontatva beszélt, amint ez már az alkonyathoz illett és a járdakövek közeit piszkálgatta botjával s a fejét lehajtva úgy látszott, mintha kiváltképpen a botja összevissza kanyargását figyelné.

- Látja - szólott - én nem szeretek ilyen vidám, családias társaságba menni, mert mindég elkeseredek. Magok boldogok és nekem is annak kellett volna lennem.

Elhallgatott egy percre, azután felvetette fejét.

- Elkeserít ez és jogtalanság volt magamat megfosztani tőle.

Az asszony elhallgatott, mert el volt fogódva. Meg is ijedt egy kevéssé a keserűségtől, ami a hatalmas papnak szavából kiérzett.

Sajátságos is volt, a homályos, néptelen utcán, amint magos, fekete kísérője a boldogtalanságról beszélt. A kicsiségében nagyon igaznak érezte az asszony ezt a kifakadást és olyan vigasztalannak.

A pap ugyan inkább számítással kezdte ezt így. Megtetszett neki ez a kicsi, nevetős szemű asszony és szerencsét akart próbálni nála. Meglehetős tudatában volt annak a furcsa igézetfélének, amit az ő komoly külseje csaknem mindenkire gyakorolt és észrevette az asszony érdeklődően bámuló szemét, amivel a délután őt nézte. Nevetett is belül eleinte, amikor ilyen mélabúsan hallotta magát szónokolni a boldogtalanságról.

Hanem később nagyon tetszett neki, hogy az álmos, barna utcán ilyen ünnepiesen haladnak a reá kisgyerekszerűen, áhítattal figyelő asszonnyal. Olyan lázféle kelt benne, amilyen a mesemondókat fogja el, akiket nagyon figyelmesen hallgatnak.

Mert a pap művésze volt a szónak. Különös hangulatban - olyan lassú egymásutánban, gomolyogva, különös gondolatok alakultak ki fejében. Kialakultak és az ajkára tolulva úgy keltek onnan szárnyra, mint a zsibongó madárrajok.

Nem hazudott most már, mert nem tudta maga se, hogy hazudik-é? Őt magát is valami fájó keserűség töltötte el, de azért gyönyörűséget is érzett mellette. És olyan részvéthez hasonló is támadt benne. Talán úgy, mintha egy más, egy harmadik ember boldogtalanságán szánakozna. Csak jöttek lassú egymásutánban a gondolatai füzérszerűen, egymásba fonódva és csak szárnyra eregette őket.

A meddő, verítékes küzdelemről, a gyöngeségről és az örömekről, amelyek úgy szövődnek át az élet fakó selymén, mint az aranyszálak. Igen, az élet örömeiről, amiknek ő mostoha gyermeke. S a hangja felujjongott, amikor róluk beszélt.

Olyan természetesen jött aztán, hogy megfogta az asszony kezét. Megfogta és összemosolyogtak. Így mentek ezután egymás mellett nevetgélve és csintalan lóbázták hozzá kezüket, mint a kisgyerekek.

Mikor pedig a homályos kapu alá értek, a pap körülkarolta az asszonyt úgy, mint a gyereket és megcsókolta éppen az ajkát.

Az asszony majd megfúlt a gyönyörűségtől. A két keze össze volt téve a mellén, bár ő is körül akarta ölelni a pap nyakát, de nem bírta megtenni; mintha szégyellte volna.

- Sárika, édes Sárika - súgta fülébe a pap s megcsókolta a fülét is. Azután kissé elbocsátotta karjából és megint súgva mondta: - Mondja Sárika, mikor találkozunk? Holnap... ugyebár... holnap. Miska elmegy. - és újra magához ölelte.

Majd egészen eleresztette.

- Holnap, ugyebár? Várni fogom... - és megmondta, hol várja majd. Lehajolt, megcsókolta az asszony kezét és hirtelen elment.

- Holnap... jó lesz... - súgta vissza az asszony és fejével is bólintott hozzá, mikor már a pap elment. Azt se tudta, mire mondja.

Egy kis ideig még maradt, aztán sietve futott befelé. Meg kellett azonban állnia. Égette a bőrét felindult vére, amint lázasan futkosott halántékából a szívébe. Megállott és a gondolatai mint a felzavart, tűzszínű galambok repkedtek a pap magos, fekete alakja körül.Megint érezte, mintha ismét körül akarná ölelni és önkénytelen felemelte kissé a karját. Aztán eszébe jutottak a pap végszavai. Holnap... ugyebár. Még most sem igen értette, csak emlékezett, hogy ezt már olyan különösen nyugodtan mondta a pap.

Lassanként aztán lecsillapodott. Az este hűvös szele megcsapta arcát és észrevette a belülről kiáradó lámpafényt. S evvel a fénnyel együtt kezdett világosság gyúlni agyában.

- Jaj, istenem, mit csináltam - riadt fel egyszerre. És megtörülte ajkát, mintha le akarta vón törülni onnan a csókot. A szent ember parázna csókját.

- Gyalázatos vagyok - mondta csaknem hangosan.

Sietve, izgatottan lesimította haját és végigvizsgálta magát a lámpafénynél.

A férje otthon volt, olvasott és mosolyogva kelt fel az asztaltól, mikor benyitott az asszony.

- Ahá, kincsem, hallom Flórikától, milyen szép kísérőtök volt. Elszórakoztuk a vacsoraidőt? Nagy betyár lehet az a pap. Nem hamiskodott véled az úton?

Az asszony sietve dobta le magáról felsőruháit. Férje mosolygós megjegyzésére megállott egy pillanatra, azután ridegen és nagyon komolyan azt mondotta:

- Légy nyugodt, fiam, akár az a pap menne mellettem, akár egy fabáb, az nekem egyre megy.

És hogy ezt mondta, úgy érezte az asszony, hogy igazat szólott.