Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 14. szám · / · T. Józsi Jenő: Csöndes emberek

T. Józsi Jenő: Csöndes emberek
1.

A mise vége felé elhallgatott egy kis időre az orgona. Akkor hirtelen nagy csend ülte meg a templomot. Hűvös, homályos csend, amely a halálra emlékeztet.

Az oltárok előtt és a padok mellett öreg anyókák térdepelnek. Amint imádkoznak, lepittyedt ajkuk szüntelen mozog s olyan furcsa sziszegés surran ki mozgó ajkaik közül. S a hirtelen hangtalanságban ez a mindenünnen elésurranó sziszegés olyan szerű, mintha valaki szalmát hintene a templompadló kőkockáira.

Mikor pedig újra megzúgott az orgona, máskor ünnepies, komoly hangja vidámnak tetszik a nagy csend után. Hanem odafenn, ahol ezek a derűs orgonahangok kergetődznek, nem is olyan komor a világ, mint alant. Az igen magasan álló, keskeny ablakokon át bemosolyog a könnyűvérű márciusi napsugár és eleven foltokban telepszik meg a falon.

A szószék aranyán is fénylik egy ilyen mosolygó foltocska. Ott térdel egy pap. Csak a vállai meg a feje látszanak, és a feje le van hajtva fehéringes karjára. Úgy imádkozik.

Vége lévén a misének, a misés pap komolyan lépegetve vonul be a sekrestyébe. Elöl mennek a ministránsok; egyikük igen kicsi, pufók fiúcska s alig viszi a súlyos, vaskapcsos misekönyvet.

Hogy aztán az orgonaszó végleg elhalt, a szószékben a pap úgy térdepelve imádságba fogott, fel se véve fejét a karjáról. Az imát csak félig mondotta el, a másik felét a hívek mormogták utána. Mintha csak távoli, megáradt folyó zuhognék valahol a templomfalak mögött.

Azután felállott a pap és megszólalt mély gordonka hangon. Az aranyos napfolt pedig rögtön reávonult fehér ingére. Nagyon szép hangja volt és nagyon szép ember volt maga a pap is. Magos, vállas és barna. Amint szólott, karjai úgy lejtve lassú ütemben kísérték szavát, és a napfolt időnkint végigvilágított fehéringes karján.

A gonosz lélek sugallta indulatokról beszélt. A vér indulatairól, amelyek beszennyezik a hívő lelkét s melyek a gonosz ösztökélésére támadnak fel gyarló testünkben.

Az együgyű nénikék arca mozdulatlanul szegződött a szószékre. Nem sokat érthettek ugyan a beszédből, de a pap mélycsengésű hangja, pompás szavai, de különösen hatalmas, fekete alakja megigézte őket. És nemcsak a nénikék, de a többi hívek is figyelve figyeltek reá.

A pap pedig érezvén magán a sok buzgó, áhítatos szemet, mindjobban nekitüzesedett.

- Szünetlenül megújítja a gonosz alattomos támadásait, de aki szívébe veszi mézes csábítását meghódolván, bezárulnak előtte az üdvösség kapui. Mert az Isten ellenségének barátja már eltelvén a föld örömeivel, miként lehetne része isten országának örök gyönyöreiben? - dörögte a pap.

S úgy kellett lenni, hogy ott a magasban, a nehéz boltívek alatt láthatatlan, fehér seregek keltek fel a pap szavának