Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 13. szám · / · Figyelő

Halász Imre: Veigelsberg Leo

Olvasom az újságban, hogy e hónap 29-én lesz Veigelsberg Leo síremlékének leleplezése. És midőn ezt olvasom, emlékezetem a letűnt évtizedeken keresztül visszaszáll a 70-es évek elejére, mikor megismerkedtem e tüneményes tehetségű újságíróval, ki akkor karrierje elején volt.

Mily gyorsan átrepült az emlékezet így visszafelé ezen a négy évtizeden, pedig mily hosszú volt a munkával terhes esztendők útja, mikor nem a képzelet szárnyain repülve, hanem az élet rögös útján lépésről lépésre haladva kellett azt megtennünk. Elmélázok ennek a lepergett negyven esztendőnek az emlékein s mint valami csendes szemrehányást hallok, egy belső szózatot, mely így szól hozzám: te még élsz s az a Veigelsberg Leo, kinek síremlékét holnap fogják leleplezni, öt évvel fiatalabb volt, mint te és ő már három éve halott.

És amint így elgondolkodom az idők mulandósága felett, mintha egy titokzatos erő nyilallana végig agyamból az ujjaimba, ösztönszerűleg nyúlok az írótoll után. Jer, te egyetlen újságírói fegyver, jer, te univerzális eszköz, mely arra szolgálsz, hogy szétszórjunk mindent, ami bennünk valamit ér, a nagyvilágba. Jer, segítsd lerónom a kegyelet adóját annak emlékezetére, aki oly művészettel forgatott téged, mint kortársai közül kevesen.

És Te, Veigelsberg Leo elköltözött szelleme, lépj elő néhány percre a Nirvánából, hadd érezze arcom a Te suhanásod enyhe fuvalmát, hadd rezegtesse meg a lelkemet az a sejtelem, hogy Te most némán olvasod agyvelőmben azokat a gondolatokat, amelyeket benne a Te emléked felidéz.

Azok közül, akik Veled egy időben szolgálták a sajtóban a haza ügyét, már keveseket találsz életben s e kevesek közül nincs senki, aki jobban ismerte a Te munkád szellemi értékét, mint az a kartárs és jó barát, akinek szava most Téged idézni óhajt.

Igen! - e percben úgy érzem, e csendes szoba némaságában Veigelsberg Leo szelleme itt van mellettem. Ő ért engem, amint én értem Őt, mert egy korszaknak voltunk gyermekei, annak a korszaknak, melynek megadatott látni a holtnak vélt Magyarország újjászületését. Soha ez országnak nem volt nagyobb szüksége a szellem ama lovagjaira, kik önérdeket nem nézve, igazi ideálizmussal indultak neki az életnek s kik csak egy kötelességet ismertek: becsülettel szolgálni a közügyet, akár van, akár nincs kilátás erkölcsi elismerésre.

A szellem e lovagjai közé tartozott Veigelsberg Leo. Minden kétségen felül egyike a legnagyobb publicisztikai erőknek, kik a 67 utáni Magyarországban működtek.

Ha életrajzát kérdezik, az a felelet rá, hogy életrajza nincs. Született, tanult, dolgozott, meghalt. Ez az ő életrajza.

Az a Moson megye adta őt a hazának, mely egykoron a nagy történetíró Feszler Aurél bölcsőjét is ringani látta. Ez magyarázza, hogy ő is német nyelven fejtette ki bámulatos szellemi tevékenységét, mint annak idején a magyar történelem ama lelkes megírója. Az a körülmény, hogy Veigelsberg Leo németül írt, nem csökkentette, hanem fokozta ama szolgálatok értékét, melyeket az országnak tett.

A német nyelven író magyar írók ellen bizonyos körökben, melyek azt hiszik, hogy különös érdem az, ha valaki a magyaron kívül más nyelvet nem tud, sajátságos előítélet uralkodik. Ez nem is új keletű dolog. A 18-ik század legnagyobb magyar közgazdasági írójáról, Berzeviczy Gergelyről, mivel munkáinak egy részét német nyelven írta, még oly kivételes férfiú, mint Berzsenyi Dániel, úgy vélekedett eleinte, hogy németlelkű ember. Később, mikor jobban megismerte, bűnbánóan vallotta be Kazinczynak, hogy tévedett. Most is akadnak ily előítéletes egyének, persze kisebb kaliberűek Berzsenyinél, de makacsabbak az igazságtalanságban.

Azonban, aki nem hunyja be szemét a tényleges viszonyok előtt, az belátja, hogy ha a magyar dolgok csupán magyar nyelven pertraktáltatnának, ha a magyar érdekek szószólói csak magyarul szólnának a világhoz, akkor ez a mi szegény testvértelen nemzetünk néma gyerek volna Európában. Kevesen voltak tollforgató embereink közt, akik e némaság megszüntetése körül megközelítőleg is oly nagy szolgálatokat tettek hazájuknak, mint Veigelsberg Leo.

Ezekre megy a vezércikkek száma, melyek tollából az ország legtekintélyesebb német lapjában, a Pester Lloydban megjelentek. Rövid megszakítással, ha jól számítom, huszonkilenc évig tartott tevékenysége e lapnál. Különösen az utolsó 15-20 év alatt a megöregedett Falk mellett tulajdonképpen ő volt a lap lelke. Ő volt az, aki egyre növekvő tudással. a stílnek utolérhetetlen művészetével, az elemző észnek bámulatos élességével évtizedeken át emberül képviselte e lapban a magyar államnak és nemzetnek érdekeit s mint bátor lovag védelmezte őket a lelkesedés magas szárnyalásával és szuverén szatírájának fensőbbségével, jöttek legyen a támadások belülről vagy kívülről.

S ha kérdjük, mi volt a nagy szolgálatok erkölcsi jutalma? Őszintén és szépítés nélkül szólva nem mondhatok egyebet, mint hogy e jutalom minimális volt. Távolról sem állott arányban a teljesített szolgálatok értékével.

Mennyi tudás, mennyi gondolat, mennyi lelkes temperamentum sokszor egyetlen vezércikkben! Ennyi kincsből - sőt

kevesebből - mások könyvet írnak, híres emberekké, magas állású államférfiakká lesznek. S ezeket a vezércikkeket Veigelsberg Leo majdnem napról napra harminc éven át ontotta.

Pazarul szórta a szelleme kincseit s mikor most barátai emléket emelnek hamvai felett, akár rávésethették volna ez emlékkőre azokat a szavakat, melyeket egy francia író kívánt védetni sírkövére: ci git Piron, qui ne fut rien, pas méme academicien!

Az anonimitás átka ránehezedett Veigelsberg Leóra is, mint általában a nagyobb tehetségű írókra, kiket sorsuk a napi sajtóban való névtelen munkálkodásra vezet. Az ő nagy életmunkájának erkölcsi értéke is a céget gazdagította, mely alatt működése folyt s a cég ügyes vezetője aratta le a vetést is, melynek magvait Veilsberg Leo szelleme oly pazarul hintette el.

Olyan volt ő, mint a világító torony, mely ragyogó fénykévéit száz mértföldre szórja a tengerek éjszakájában. A hajósok csak a fényt látják, maga a torony homályban marad előttük. A tornyot csak azok veszik észre, a kik közvetlen közelébe jutnak.

Veigelsberg Leo díszes pozíciót foglalt el hírlapírótársai közt, kik benne a lángeszű publicistát tisztelték, a főváros politikai egyéniségei előtt, kik közül nem egyet talán épp az ő tolla kreált neves politikussá. De azok száma, akik tudták, ki rejlik a cikkei elején álló ** chiffre mögött, végre is csak a néhány száz, vagy mondjuk ezer. Mily törpe szám ez azokhoz a százezrekhez képest, kik bámulatos jelességű cikkeit harminc éven át olvasták, anélkül, hogy a szerző nevét tudták volna.

De hát az igazi vérbeli publicista - s ezek közé tartozott Veigelsberg Leo - olyan, mint a hatalmas folyamok, melyeket ellenállhatatlan erő hajt előre a cél felé -, mely cél az, hogy a tengerben enyésszenek el. Ez a sorsa azoknak a nagy tehetségű publicistáknak is, akik névtelenül haladnak céljuk felé, mely cél nem más, mint hogy egész lényükkel beolvadjanak a közérdekbe s szellemük a közszellem alkotó részévé váljon.

Rengeteg az az erőmennyiség, melyet a publicista s a zsurnalisztika általában felemészt. De mi, zsurnaliszták nem sajnáljuk ezt. Mi királyoknak érezzük magunkat, kik pénzt szóratnak a nép közé, s kiknek örömük telik abban, hogy a nép felkapkodja az elszórt pénzdarabokat. Mi is szétszórjuk a nép közé lelkünk javát, aprópénzre váltva pazaroljuk szellemi értékeinket s boldoggá tesz bennünket az a tudat, hogy amit mi szétszórtunk, annak legalább a java része mégiscsak a sokaság birtokává válik.

Nem kérünk kegyeletet, mert megvetjük a fétiseket minden alakban. Mi nem kapaszkodunk a múltakba. Sőt még a jelent is főleg csak azért igyekszünk kiélni, hogy annál jobban szolgálhassuk a jövőt.

Ha a dicső Hellásznak napi sajtója lett volna, bizonyosan Chronoszt tette volna meg a zsurnaliszták istenévé. A mi istenünk is Chronosz, az örökkévaló idő, melynek kezdete nem volt, melynek vége nem lesz soha. Mi tudjuk, hogy Chronosz megemészti a saját gyermekeit. De emiatt nem aggódunk. Mert mi nem félünk a Nirvánától, mint a kislelkűek és a gyengék, akik azt képzelik, hogy van valami különbség a piramisokba temetett királyi múmia és a száraz falevél között, melyet az őszi szél tova sodor.

Pedig semmi különbség sincs köztük.

Te is tudtad, Veigelsberg Leo! Légy üdvözölve néma árnyék! Jövünk utánad mi is és lábaink nyomát befújja majd a sivatag szele.