Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 13. szám · / · Laczkó Géza: William Blackbirth lelke

Laczkó Géza: William Blackbirth lelke
Elbeszélés
II.

Bihar i Lilal ment. Krokodil-rejtő pocsolyák, tigriszsombékú bambusz-nádasok, vízpáráktól ködlő csupasz földdarabok álomszerűen fogytak a lába alól, valahol vonatra ült, majd megint gyalogolt, újra vonaton találta magát. Egy állomáson az állomásfőnök angol szobalányának megcsípte az állát... s valami üres szenesvagon, csók, ölelés lett a folytatás. Az angol lány Majomkirálynak hívta s a My little Bo-oby nótát énekelte a fülébe.

Hajnalban, vonatindulás előtt nekivágott a rizsmezők sárgálló tengerének s örült a lelke, hogy most itt állt Durga Kund szent majmoktól rajzó oszlopcsarnokában. A kegyes állatok szíves grimasszal fogadták a fölajánlott rizsszemeket, de egy öreg sárga majom mégis az arcába kapott; a bráhmán mosolyogva tűrte a hideg kis fekete kéz szent szeszélyét. Miután a tizenkét oszlopos szentély papjait megajándékozta, átvágott az udvaron, az oszlopcsarnokon s a magas kőfal alacsony ajtaján a szabadba jutott.

Az ajtó előtt álló banánfa ágai közt majmok veszekedtek a papagájokkal. Egy majomfickó egy gyönyörű hirtelenzöld farktollal rohant tova háromkézen, az oldala kemény papagájcsőr nyomán vérzett. A méltóságos "földi isten" megállt a szunnyadó vizű tó partján, óvatosan levetette magáról a tropikus európai mezt s egy ágyékruhával fedve belépdelt a tó vizébe mellig. Ott megállt, leguggolt, felugrott, vizet szórt magára. Lélegzetét visszatartotta, teste összes nyílásait befogta és úgy hajlongott ájtatosan a különböző égtájak felé. Végül elmondta a mindenható gajátri-imát: Tat Szavitur varengam bhargo dévaszja; dimahi dijo cho no pradsódeiat! azután kimászott a vízből és magára öltvén ruháit, észak-nyugatnak fordult, ahol az Aurangzeb minaretje csillámlott a kelő nap fényében.

Mire odaért, a szent fürdés ideje elmúlt. Víztől tapadó fátylakba csavart bronz-húsú asszonyok élő fríze húzódott fölfelé a szűk utcákon, a lépcsők alján tutajok ringatták a Buddha módjára ülő szent bráhmánok szent elmélkedéseit. Kilenc óra volt, amikor már csak a piszkos, legalacsonyabb kasztok tagjai álltak mellig a vízben s hányták vállukra, fejükre az Ég Leányának mocskos, de szent hullámait.

Bihar i Lilal csakúgy falta a levegőt, mint a szárazra vetett hal. A szent város levegője bemegy a húsba, a csontba, a vérbe, kihajtja belőlük a bűnt, mint a parangik házaiból a panka lebegő vászna a meleg levegőt. Megérkezett. Szégyennel nézte magát körül: miért rajta ez a maskara? hogy jutott hozzá? Fogas teológiai kérdéseken megedzett esze éle letompult, ha erre keresett feleletet.

Előtte dombnak haladt a város látképe. Fehér palota virágos erkélyeivel palota után emelkedett a kobalt színű égen. Tompa gópuram-torony és egypár vékony minaret találomra közéjük szórva. Ezek itt az ökörfalók házai, a faluk fehér, amott hindu házak emeleteit ékesítik tarka rajzok: mélyükön nagy, vörös foltot hordó, szétterjesztett tenyerek. Zöld foltok a fák. A Gangesz végeérhetetlen hídján vasút dörömböl amott; az utcán villanyos himbálva szökell. Ott van az ő háza, annak a pálmának az irányában, balra! Itt, keskeny utcán, fehér ruhás férfiak s egypár tarka ruhás alacsonyabb rendű nő, szabadon csatangoló fekete és ezüstszürke szent zebuk, koponyát cipelő fakírok, ganajjal, mésszel bemázolt vezeklők, a Felföld maláj szabású negrítói, eleven kínaiak, vad szemű afgánok, üvöltő dervisek és sárga kaftános Buddha-szerzetesek tarka folyama ömlik a szűk, piszkos, alacsony boltok egymásra zsúfolt sorfala közt, ahol már kora délután ég a bűzös petróleumlámpa. Szaga összekeveredik a szent víz rothadó s a jázmin-füzérek fejfájító illatával. Büszke szahib őgyeleg lóháton.

A tömeg láthatóan kétfelé válik. Az egyik ág felcsillantja a kókuszhájjal megkent hosszú hajú, hajadon főket, amiknek pocakos, vékony lábú, brutális arcú tulajdonosai óvatosan haladnak finoman ráncba szedett fehér köntöseikben az Arany Templom felé, ahol a rettenetes Síva trónol emberkoponyákon és ömlik előtte a gidák vére.A másik ág felszínén ide-oda imbolyog a sok tarka turbán, amik közül, mint a hal a vízből, ütődik ki egy üvöltő dervis izmos, sovány, fekete karja; ezek az Aurangzeb-mecset legmesszebb látszó minaretjei felé tartanak.

Bihar i Lilal előtt félkörben fordul a part. Egyik ház oldallal építve a másik sarkának; hol tetőél, hol tetőlap; a vízhez vezető lépcsősorokon a jobbra-balra hajló óriási ernyők egy nagy gombaerdőre emlékeztetnek. Utánuk pálmaliget hajlott törzsein könnyű bóbitákat hord. A szent vízre hajolva romladoz egy tönkre jutott maharadzsa lakatlan palotája; az oldalába faragott kacskaringós ormányú elefántok mintha ki akarnának lépni fülkéikből, hogy a vízre menjenek inni. A romok közt suhancok zsivaja. Egy fal tetejéről a népségnek hátat fordítva lógatja le farkát egy szomorúan ábrándozó majom. A folyamhoz egy hosszú part ezerfelé tört, összehányt lépcsősora vezet. A víz fehér ruhás betegeket ringat könnyű ladikon. Amott halottas bárka merev utasai várják a tűzhalált; mellettük máglyamaradékot, hamut hány a vízbe egy vékony, karikára hajló, hosszú lábú egyén. A pagodák párkányán hosszú farkú, zöld papagájok billegnek ütemesen ide-oda, föl-le. A magasban keselyűk és hollók keringenek. Lent, a túlsó part lapos, sárga homokján galambok, kócsagok gubbasztanak, röppennek, nyüzsögnek.

- A fene egye meg ezt a ronda fészket - kiált a bráhmán. Mennyivel is szebb...

Valami furcsa, homályos név jut eszébe, amit nem tud kimondani s ami igen megzavarja. Valami kemény, nehéz szó, amit sose vagy igen régen hallott. Szórakozottan néz maga elé és fütyül.

Homlokukon szent rajzokat méltósággal hordó, aranyos csótárral borított elefántok csilingelnek el előtte.

Ijedten kapja fel fejét. Tisztulnia kell. Érzi, hogy valami bűnt követett el, mégpedig nagyot. Az Arany Templom felé fordul, melynek két hatalmas, színarany kupoláját az elődök kegyelete szentelte Biseszvarának. Az ajtó körül álló, dagadt lábú koldusoknak néhány pejzát szór, vásárol egy marék virágszirmot, s belép a templom belső szentélyébe. Középen mered a hatalmas lingam, Ganga vizétől locsoltan, áldozati virágszirmok havától borítottan. Az ismerős papok kérdezősködései elől kitérve, meghallgat egy szentbeszédet s kikerül a templom mögé a Bölcsesség Forrásához, ahol a lingamról rothadó virágokról odacsatornázott víz oltja a hívő testi és lelki szomját.

- Ó, Gia Bapi! a Ganga keresztül folyik a Síva testén és gyógyító erőt nyer tőle. Te átfolysz a szent lingamon, nyerd tőle az erőt, hogy eszem homályosuló gyémántja visszakapja első ragyogását. Ó Lingam! dicső Darab! méltóságos Rész! tiszteletes Erő! könyörülj!

A templomból kilépve lassan tovább megy, de pár lépésre hirtelen megáll. Megint kíván valamit. Kell neki. A nyál elönti a száját, a torkában szárazságot érez, az orra cimpája kellemesen remeg. Izgatottan néz körül. Egy sápadt ökörfaló halad el mellette erős afgán lovon. Előtte szaladó fullajtár kiabál: Pasa! pasa! A népség kitér. A szűk utca házfalaihoz szoruló tömeg egyik alakja rálép véletlenül egy szárított tehénganaj lepényre s szétnyomja rajta készítőjének kézjegyét: a kiterjesztett tenyeret. Az ájtatos rendeltetésű lepények károsult kofája sápítozik. A tettes elmenekül. Egy aranyos szarvú fekete szent tehén fellép a gyalogjáróra, ahonnan mindenki tisztelettel takarodik előle, és fájdalmasat bődül napkelet felé. A lovas angol köszön s közben elejti szivarját. A füstölgő jószág éppen a vaidika lábai elé hull a porba, aki gyorsan felkapja és jobb agyarára veti. Az enyhe füstöt sóhajtva szívja le a mellére s egy erkély árnyába áll. Amint ott pöfékel nyugodtan, egy sáfrányszín ruhás leány suhan el előtte.

- Leány! - szól utána hindi nyelven - kapsz négy anát, ha eljössz velem. Hol a lakásod?

Az utcalány megütődve néz az ismeretlen angolra, aki bennszülött nyelven szól. Majd büszkén végigméri.

- Mit gondolsz, ökörfaló?! I am a brahmin, you know.

Azzal egy előkelőbbnek látszó angol után fut, elébe táncol, nagy fekete szemeivel szinte beleváj a férfi arcába:

- Jer velem, édes biri-bagóm!

A vaidika elfordítja a lányról szemét s egykedvűen nézi az erkély pillére mögött lógó pókháló keresztbe font szálú szövetét.

- Mintha valóságos szövet volna. Nálunk nem ilyen a pókháló, ott a pók egy pontból sugár... nálunk... Hol van az?

Aztán nagyon töri a fejét s nem tudja, mit akart mondani.

Ebben a pillanatban megszólal a Bidsidsar Karmandil harangja. A bráhmán tudja, hogy ez mit jelent: a szentek szentjében élő isteni tehén vizelete most vegyült össze a szentély kútjának vizével. Nagy pillanat! A vaidika siet a többi buzgóval, hogy a szent keverék cseppjei keblébe áhítatot, megtisztulást vigyenek. A szivartól száraz torkának jólesett a keserű-sós ital.

- Namó Ganésája! Bölcsesség istene, elefántfejű Ganésa, most van csak szükségem tanácsodra. Éhes vagyok. Hova menjek enni? Hol van a feleségem, aki hűségesen szolgálja fel ebédemet? Hol kapok enni?! Hát te, szent Meru hegy, magasságos Mennyország, hol háromszázharminc-millió isten eszi a pirított rizst és a vaj-alját, nem küldhetnéd le bár a lehulló morzsákat nekem, éhező gurunak?

Közben lassan-lassan a guru-kolostor felé irányozta lépteit. A kolostort zömök, négyszögletes oszlopú veranda futja körül; a szabadon ki- s bejáró szökdelő mókusok bakugrásai s a szobákban fészkelő verebek csipogása nem zavarják az elmélkedőket, a kutatókat, akiknek dús lombok vetik szeretettel árnyékukat.

A kolostor feje, a szvámi, az oszlopcsarnokban fogadta Bihar i Lilalt s láttára furcsán ingatta a fejét. A homlokára festett vízszintes vonalak mutatták, hogy a mai gyónáson különösen sok bűnt hordott saját házi papja elé. Ősi szokás szerint meztelen felső testtel álltak körülötte a fehér gyolcsba csavart kolostorlakó guruk.

- Bihar i Lilal, mért födted el melleden méltóságod kasztjelvényét ezzel az ökörfaló ruházattal? Ha rád tekint az ember, nem is tudja, hogy Bráhmá fejéből léptél a földre. Van, aki azt hihetné rólad, hogy Bráhmá lábából származol. Egy pária nem vette észre, hogy bráhmán vagy és rád lehelhetett! Kasztodat elvesztetted! Talán már el is vesztetted, meggondolatlan!

- Atyám, kolostorunk ragyogó napja, ítélsz és elhamarkodva, ha ugyan a szeretet okossága elhamarkodás. Tegnap éjjel a folyó partján aludtam, a Manikarnika-lépcsőn, a madzaggal mellemen, lábaimon a fehér lepellel s ma reggelre virradva így találtam magamat. Hozzád jöttem tanácsért s tisztulásért.

Ebéd közben, míg Bihar i Lilal bőségesen ette a karrit és a rizst, a szvámi így szólt:

- Csak legalább bőrcipőket ne húztál volna a lábadra. Ki tudja, talán éppen templomunk elhunyt szent tehenének bőréből készítette egy ökörfaló s hozta a nyakunkra egy portugál zsidó.

Egy kopasz s feje teteje és hátul összecsomózott haja mellett is csinos és intelligens arcú pap megjegyezte:

- Atyám, ezek a csizmák vízhatlan kaucsukból készültek. Az esős évszakban és úton hasznos dolgok.

- Hogy mondhat ilyet egy kétszerszületett, aki méghozzá vaidika is! Azok a bráhmánok beszélhetnek így, akik laukika név alatt szaladgálnak az ökörfalók kormányának kedve szerint, akik nem restellnek a vonaton egy csupa sudrakasztbelitől megtöltött kocsiba ülni, akik elég aljasok parangik jelenlétében enni!

- Atyám, Durga rettenetes nyelve nyalja fel véremet, ha teljesen haszontalan az angol - szólt az ifjú. - Nem is az angol a mi bajunk, mert hisz a világ legmélyebb bölcseletét és leggazdagabb vallását fejtettük ki éppen amaz idegen rabság idején. A kaszt a mi bajunk. Ha ez nem lenne, nem ülne angol a nyakunkon. Ha egy pária megdöglik a hullott tehén húsától, bánja azt a sudra? Ha egy vagyonos sudrát agyonvernek, bánja azt a bráhmán? Ha egy bráhmánt szétlövet az angol, bánja azt a többi? Ha egy mahratti nyelven kényeskedő maharadzsa eladja a földet az angolnak, törődik azzal a többi? A kaszt miatt nem tudjuk, mi a nemzet. Miatta nem vagyunk nemzet, miatta vagyunk rabok.

- Túlzó fiatal beszéd - szól a szvámi. - Nemzet? Nem tudom, mi az. Az én időmben nem is volt meg ez a szó, én nem hallottam. Tán az angol nemzet? Kereskedők. Ügyes kereskedők. Ott kezdődött a baj, amikor az angol beütötte az orrát vallásunk rendelkezéseibe. Amióta az özvegy jobbnak látja hátralévő életét a fizetett szerelemnek szentelni s csak bráhmán kéztől készített ételt enni, ahelyett hogy elégettetné magát az ura testével; amióta nem szabad mérgezett lepénnyel biztosítani a földöntúli jólétet az istenek életét színjátszó gyermekeknek, azóta gyász jár Bhárata földjére. Mért engedtük meg, hogy egy alacsonyabb műveltségű nép akarjon minket tanítani? Innen van minden baj.

Egy sovány guru szólt:

- Ugyan! Olvastam a világ teremtéséről szóló meséjüket. Mintha egy kereskedő jegyzőkönyvébe tekintettem volna. Ma eget, holnap földet, itt madarat, ott halat teremt az istenük, egy haragos, de tehetetlen öreg úr. De az nincs megmondva, hogy miért teremtett. Unalomból? Kellett neki? S mi az anyaga? Egyszer a semmi, egyszer az anyag. Nevetséges és homályos mese.

A szvámi helyeselte a vékony ember epés szavát:

- Mi megadjuk mindennek az okát. A mi bölcselkedésünk az egyetlen, a mély. Azok ott a pici Európában gyermekmesékkel mulatnak. A pándita rokonom beszélt nekem egy Subánur nevű német bölcselkedőről, aki az Upanisádok olvasásán nőtt nagy emberré. Szerintük, ki teremt? Az Úr. Miből? Semmiből. Hiú szavak. Semmiből semmi sem lesz. Mi nem vagyunk olyan fogyatékosak és szűkszavúak.

Egy öreg, akinek teljesen ősz szőr gyapjazta hatalmas, barna mellét, beleszólt a vitába:

- Jézus vallása csodálatos erejű szimbólum.

- Ugyan, kérlek! - méltatlankodott a Szvámi.

- Semmi kétség - szólt egy gyötrött arcú pap -, kezdetben volt az ősanyagnak három eleme, a jóság, a szenvedély és a sötétség. Ezek egyensúlyban álltak egymással s más semmi sem volt. Csakhogy egyensúlyuk megbillent, mert ingadozó volt. Ez a megzavarodás hozta létre a világot, amiben láthatóan kevesebbet nyom a jóság, mint a másik kettő. Ha megingott egyensúlyuk helyrejön, akkor megszűnik a világ is. Együgyű hit a világot valami önmagáért élő anyagnak hinni. A világ eredmény, mégpedig egy hiba eredménye.

Bihar i Lilal már torkig lakott a gyümölccsel is és csöndesen nézett maga elé.

- Nem kell mindjárt a dolgok okaihoz fordulnunk, hogy a nyugati idétlenségeket megvilágítsuk. Vedd csak például, hogy mit beszélnek a vízözönről ama szentségtelen, vérengző vadak, a húsfalók. Egy embert figyelmeztet az istenük, hogy özönvíz fogja elborítani a földet, erre az bárkát épít, belemegy a családjával s a föld összes állataiból egy-egy párt magával visz. Egy hegyre jut s ott várja be a vizek elapadását. Milyen gyönge akaratú ez az isten! Azt tartják, ő határozta el a vízözönt, hogy kipusztítsa az embert. Utóbb mégis megbánja s menekülésre inti Noét. Miért féltette ez az ember a föld állatait? Hát nem tudta, hogy a víztől átitatott talaj termékenyebb növényben, állatban, mint a száraz? Azután: mindenfajta állatból visz magával! Pedig nincs az az óriási épület, amibe a tigristől az éjjeli bogárig minden állatfaj beleférjen; s hozzá még az ő bárkája csak háromszáz sing hosszú, ötven sing széles, harminc sing magas volt. Minden állatfaj! Hát csak bogár mennyi fajta van! Végül hol vett nekik szükséges táplálékot? Például a tigris barmot eszik. Hány barmot kellett tehát bárkájába cipelnie, hogy a két tigris erőteljes maradjon?

- Eh, a vízözön jött, mert jött - szólt az epés guru -, mint ahogy jön a monszun-szél minden évben. Kellett jönnie. Egész véletlen, hogy Manu a mosdóvizében fogott egy halacskát, amit szabadjára eresztett. Ez aztán hálából figyelmeztette az özönvíz jövetelére. Manu atya épít magának egy hajót, amit a hal szarvához köt, aki felvonszolja a Himalájába. Manu vitt magával ennivalót magának. Minden ember a vízbe veszett, csak az atya nem. Sokáig gondolkozott, mikor megmenekült; utoljára is azt eszelte ki, hogy vajból, tejből, túróból, savóból készített magának egy asszonyt, akivel az emberi fajt újranemzette.

- Elég a marhaságokból! - kiáltott a villogó szemű Bihar i Lilal. - Süssetek nekem egy jó szelet hízott ökröt és fogjátok be a pofátokat, hindu szemét.

A szvámi meghökkenve nézett Biharra.

- Mit bámultok? Mondtam, süssetek nekem egy szelet gőbölyt! Gopala, hozz hamar brandyt és szivart.

Az epés guru fölkelt, odament Bihar i Lilalhoz s megragadta a karját. Bihar nyakon teremtette. Erre odaugrott a gyűrött képű meg egy suhanc s az ékes angolsággal káromkodó egyént kihajították az utcára. Azután bekenték magukat tehénganéval, két ugyanilyen anyagú pilulát vettek be fejenkint s tisztuló áldozattételre vonultak. Tehéntrágyából s agyagból készült házi istene elé ki ki az őt ért kasztgyalázáshoz mért nagyságú bételbagót helyezett.

Bihar i Lilal pedig békésen haladt az európai negyed felé.