Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 12. szám · / · IGNOTUS: JEGYZETEK
Mosolyogva olvasom a tudós írást, a szavait súlyuk szerint rakót, a mondatait energiájuk szerint kimérőt, melyben Wilheim Ostwald Hatvany Lajosnak antifilológus könyvéről elmélkedik.
A nagy ember, aki elébb mint kutató írta be nevét az emberiség elméjébe, újabban mint nevelő kíván beleférkőzni szívébe. Ehhez meg is vannak jogcímei, mert gyakorlatban egy életet töltött tanítással, s heves érdeklődéssel tanulmányozván úgy magamagán, mint a többi feltalálókon s felfedezőkön az emberiség e született nevelőinek sajátosságait, rá tud következtetni arra is, hogy az emberi lélekben mik azok az akasztékok, amelyekbe e sajátságok belekapcsolódhatnak. Hogy ez a lelkes és radikális nevelő elégedetlen a mai iskolával, az természetes, s hogy mivel a mai iskola nyavalyái közt nem utolsó a klasszika filológiától való megnyomoríttatás, különösen érdekelheti a huszárattak, mellyel Hatvany e legnémetebb diszciplínának nekirontott, azt eleve föl lehetett tenni. Érdeklődése akkora, hogy, mint írja, szándékosan kivárta jelentésével az évet s a napot, amikor egyben a könyv hatásáról is beszámolhat - s csalódottan állapítja meg, hogy a filológia e könyv után is tovább totyog a maga lélektelen utján, mintha Semmisem történt volna. Holott, tűnődik tovább, ez a könyv, legalább egyrészt, gyökeres munkát végez, s a beavatottnak hatásos érzékletességével fedi fel a tudákoskodó betűrágás semmiségeit.
Ez az, amin el kell mosolyodnom. A nagy embernek ez a nagy csalódása, mellyel szemben mintegy fizikai magyarázathoz fordul, a tehetetlenség erejéhez, amivel a filológia a Hatvany impetusának ellenáll. Mennyire nem függhet össze, kiált fel, a filológia a cselekvő valósággal, ha íme semmifajta valóságbeli bírálat nem tud rátalálni s nem tud rá befolyni!
Szabad-e a nagy természettudóssal szemben olyasmit megkockáztatni, hogy ez az ő felfogása nem éppen természettudományos? Nem volna-e természetesebb és egyszerűbb az a feltevés, hogy valamiféle hasznosság, tehát az eleven valósággal kapcsolódó összefüggés mégis csak dolgozhatik a filológus energiapazarlásban, ha ilyen heves roham után ily zavartalan tud tovább menni?
Másrészt azonban Ostwald a rohamot is okolja, hogy nem elég erős, mert nem elég teljes. Olyasmit éreztet, hogy Hatvany nem hiába céhbeli, lázadása voltaképp meghajlás; félmunkát végez, mikor csak a betűrágásnak ront neki s nem általában az archeológus vesződségnek, s a reverendájából kiugrott filológusnak az a követelése, hogy művész álmodja meg s ne mesterember piszkálja fel a múltat, nem sokkal haladottabb, mint maga e mesteremberi turkáló fáradság. Az igazság, érezteti Ostwald, az, hogy a múlttal egyáltalában nem érdemes törődni, s ezt kellett volna, ha igazi forradalmár volna, Hatvanynak a filológia ellen vetnie.
Ilyesmit régebben hirdet már nálunk is egy kemény tudományos elme: Pikler Gyula, de inkább az iskolára vonatkozóan. Mikor annak idején a Hatvany könyvéről írtam, s kétségeskedtem abban, hogy a filológusok kedvtelései valóban mindenképpen értéktelen lélektelenségek volnának, Hatvany is arra figyelmeztetett, hogy szép ez a megértő irgalom a bogarasság iránt, de ne feledjem, hogy az iskola, tehát gyermekeink neveltetése éppen e bogaras uraknak van kényre-kedvre kiszolgáltatva. Nem felejtem el s nem felejti senki, aki az iskola fontosságát tudja. De más dolog az, hogy a filológia való-e iskolába s való-e a nevelés alapjául, s más dolog viszont, hogy a filológia, és, mint Ostwald tovább megy, az archeológia értéktelen és tudománytalan mesterség-e? Még a Hatvany türelmesebb (mint Ostwald látja: feleúton megálló) türelmetlenségével szemben is azt vallottam, hogy a múltaknak ama bizonyos művészi megálmodása, amelyről ő álmodik, csak az után a betűrágó adat kifényesítés után lehetséges, mely ez álomfolyamat megindulása számára az első csillogásokat megadja. A teljes türelmetlenséggel szemben pedig, mely Ostwaldot eltölti, még sem lehet elhallgatni, hogy vannak nagy tartományai éppen a legújabb s a cselekvő valósággal ugyancsak elevenen összefüggő tudományoknak, a társadalmiaknak, melyekben millió számra menő folklorista, etnográfus, gazdasági, művészeti és nyelvi adatból szüretnek le a törvényszerűségek. Azt aztán igazán nem látom át, hogy ez adatok közt miért volnának hátrább valók a művelt életet élt s magukról nagy jeleket hagyott görögökre s rómaiakra vonatkozóak, mint az indiánok, a négerek s a pápuák felöl összeszedettek?
Ha igaz, amit Ostwald állít, hogy egy régibb s tökéletlenebb kultúrából nem lehet mai időnk számára tudománybeli tartalmat kivonni, akkor nem lehet a velünk egyidejű, de kezdetlegesebb kultúrákból sem, nem lehet egyebünnen, mint a mai legfejlettebb kultúrából - s akkor elébb fonton kell lemérni, hogy melyik a mai legtökéletesebb kultúra. Az etnográfiai s egyéb efféle adatoknak ugyanazon rendeltetésük van a társadalmi tudományokban, mint az úgynevezett természettudományokban a kísérleteknek, - s amíg nem lehet elutasítani a feltevést, hogy a társadalmak, annyira amennyire, fejlődési termékek, addig a történelmi adatok a fejlődési fokokra rávilágító kísérlet számba mennek. Vagyis: nem feleslegesek, s utánuk járni nem tudománytalanság.
Hogy az utánuk járó módok közül a filológusoké mindig és mindenestül értéktelen volna: ez az, amit annak idején nem hittem el a Hatvany lázasan elmés ékesszólásának. Viszont mikor Ostwald túlságosan igazat ad Hatvanynak, s a Hatvany abbeli követelését, hogy a filológus művészi munkát végezzen a napszámos vesződség helyett, úgy fordítja és forgatja ki, hogy a múltak felelevenítése csakis betű szerint művészi, tehát csakis játékos, céltalan és haszontalan dolog lehet, ott Ostwald megint nem gondol eléggé a saját tudományára: általában arra, hogy a tudományos munka, az, amit ő is elismer ilyennek, volt és lehet-e valaha egyéb, mint megálmodás, s ha e megálmodás imitt-amott igenis lehet tudományos munka, miért ne lehetne az a múltakra vonatkozóan is?
Mint ahogy Hatvany hiába nézi le a filológiát, Ostwald hiába nézi le az esztétaságot. Magában véve gyönyörűen igaz, amit mond: hogy kultúránkat ne magunk mögött keressük, hanem magunk előtt, s hogy az emberiségnek nem a múltak felélesztése a feladata (mert ez épp oly lehetetlen, mint a perpetuum mobile), hanem a jövőnek a legjobb kultúra értelmében való alakítása. Nem is akarja senki a múltakat feléleszteni, csak ismerni akarja a múltakat az, és nem árt, talán kell is ismernie a múltakat annak, aki a jövőt biztos kézzel akarja igazítani. Hogy lehet-e a múltakat megismerni s mely módok alkalmasak a megismerésükre, ez más kérdés. Amelyre tán van felelet a megfordított kérdésben: hogy egészen biztos-e, hogy a jelent jobban megismerhetjük, mint a múltat s vannak-e egészen bizonyosan biztosabb módjaink a jelen megismerésére, mint a múltakéra?