Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 11. szám · / · FIGYELŐ

KÉRI PÁL: GOLDMARK

Ragyogó és romantikus élet, kalandos és káprázatos események, világnak szóló életemóciók, eredeti mondások, csillogó társadalmi egyéniség emléke nincsen mögötte. Egy költő, öreg költő jubilál, akinek megadatott a legfőbb boldogság, hogy egy nap, mint a más, egy év, mint a következő dolgozhatott, intenzív, elmerülő munkássággal, amely frissen, fiatalon, egyre fejlődően tartotta meg ősz öreg korára. Nincs mögötte más, mint alkotás és most nyolcvan éves korában a csenevész testen nyugovó ezüst-koronázta oroszlánfej egyszerre minden hiú fényességnél csodásabb keretben jelenik meg előttünk.

Elmerült a munkájába, költői lelke buzogósába, amelynek kristály folyama egyenletes, tiszta sugárban ömlött belőle és most öreg korára úgy áll ez ezer színt játszó zene-meseforrás kútfejében, mint a titokzatos, szivárványos vízfenék agg királya. A Goldmark-zene kristálytiszta, bűbájos mélységeinek varázslója ő; körülfolyja, körülárasztja a zene, szinte alig is látjuk embernek már; bűvös, csodaszép zene-kristálypaloták Merlinjeként áll előttünk.

*

A jubileumába nálunk kínos hangok vegyültek. A világ egyik legnagyobb élő zeneszerzőjét, aki mindvégig megőrizte magyarságát, nem akarták úgy ünnepelni, ahogy megérdemli. E botrányszerű mellőzésre azonban megvan egy mentségűk a magyar zene-glóbusz urainak. Goldmark a külföldön sem áll megközelítően azon s polcon, amelyre csodálatos zsenije méltóvá teszi. Elismerik, szeretik, de nincsenek rajongói - bár heves ellenzői sem - és a hivatalos zene-nagyságok között bizonyos árnyékban van az ő alakja. Mintha elfelejtették volna, mintha munkája jelentősége a múlthoz tartoznék.

Pedig Goldmark öntudatosan, erős egyéniséggel, öreg korában is egyre fejlődve, nagyjelentőségű irányba látszik terelni a zenét. Egyelőre még egyedül van és mint minden újítónak, néki is méltatlan mellőztetés az osztályrészre.

Mellőztetésének egyik oka kétségtelenül, szerény elvonuló ember volta, meg az, hogy az ő muzsikája szinte agresszíven nem divatos. De méltóképpen meg nem értettségének mélyebb okai is vannak.

Amikor megírta a Sába királynőjét, elkönyvelték, mint a keleti zene csinálóját. Hanslick ugyan akkor is az Aidát vetette eléje és azt hánytorgatta fel Goldmarknak, hogy abból tanuljon keleti bujaságot. De az orientális színeknek mégis, Sábától fogva Goldmark volt a muzsikusa. Hogy pedig a várt keletiességek elmaradtak, Goldmark hirtelen támadt népszerűsége elfakult. Hűvös tisztelet és elismerő szeretet fogadta a többi munkáját, de a világ előtt nem áll azon a nagyjelentőségű helyen, amelyen állania kellene.

Goldmark ugyanis szakadatlanul, öreg koráig tartó fejlődéssel haladt egy új irány felé. Míg körülötte, a legkülönbözőbb változatokban, Wagner, Liszt és Berlioz szellemi örökösei dolgoztak, míg a modern zene körül belül egyértelmű lett a fejlesztett Wagner-zenével, addig Goldmark mind határozottabban és mind mélyebben merült el a klasszicitásba. A modern zene gótikus égbe-szökellései, exaltációi, elragadtatásai, zokogó és ujjongó víziói mellett, eleinte csak bizonytalan formában, csakhamar azonban széles, öntudatos danával fölhangzottak a Goldmark klasszikusan egyszerű, kristálytiszta, fenségesen előkelő vonalai.

A Sába keletiessége - amiről a zeneesztétikusok különben sem tudják megmondani, hogy micsoda - átváltozott egy nemes és páratlan eredetiséggé, egyébként azonban kibontakozott Goldmark munkájából Mozart, Gluck és Haydn eltemetett öröke. Talán az vezette ebbe az irányba Goldmarkot, hogy nem a mai értelemben vett hatalmas polifóniában, hanem elsősorban vonószenekarban, vagy énekhangon gondolkozik és hogy az ő birodalma nem annyira a hangszerelés színei, mint a harmónia régi tiszta, előkelő nagyságában és amellett eredeti egyéniségben feltámadt vonala.

Megírta a hegedűversenyét, amelyben szinte egy beethoveni lehelet érezhető, megírta a mélykedélyű "Falusi lakodalmat"; a Hadifogolyban Gluck magasztos fájdalmának lett az örököse, míg a Téli regében szinte Mozart-hangulatot támasztott fel.

Természetes, hogy az új Beckmesserek, akik lefoglalták maguknak és megtették egyedül üdvözítőnek a nagy zenei reformot, amit Wagner és kortársai agitáltak rá az emberiségre, veszélyeztetve látják az ő birodalmukat. A régi történet ismétlődött meg, hogy a forradalom dogmává lett, aki pedig a dogma ellen mer énekelni, azt el kell nyomni. Ehhez járul még - ami túlzásnak látszik, pedig nem az, mert minden művészi iránynak van társadalmi talaja, amiből kinőtt - hogy a világ hatalmasai szenvedélyesen állanak a zenélés modern formái mellett. A mai zenének exaltációs misztikus hangulata ennek a muzsikának harcos híveivé tette a magas rétegeket, amelyek még főfogyasztói ma a zenének és amelyek megtalálták benne a maguk idegéletének és középkorba vágyó gondolkozásának méltó kifejezését. Ez ellen az erők ellen Goldmark magas értéke kellóképpen nem érvényesülhet.

De talán a reneszánsz, a zenei humanizmus, amit Goldmark jelez, nem fog elmaradni. A zene még ifjú művészet. A Beethoven, Wagner és Liszt teremtette, kolosszális, csúcsíves, istenhez kiáltó méretek, mintha a zene középkora volnának. És talán, mint egykor a reneszánsz kezdetének rajongásában zarándokoltak Rómában Julia, a sírjából kiásott római szűz szépségének bámulására, úgy fogják föltakarni Goldmark nemes vonalú szépségét, mikor majd megkezdődik a zenei reneszánsz.