Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 11. szám

BRÓDY MIKSA: ISTEN

Valamire emlékszel, ami nem volt,
Ami nem élt sosem, ami nem holt,
Ami már egyszer megtörtént veled.
S ahogy lelked a multakba mered
És ősök vérének vizére száll,
Oda, hol feledés van és halál,
Keres... keres. de semmitsem talál.
Mi ez?... a szived izzik, arcod ég,
Most!... most! A nagy Nincs költözött beléd.
Hideg csókot tapaszt a homlokodra,
Hajad borzolja fuvallata-sodra,
Szemedet nagyra hasztalan nyitod,
Nem látod... Ez ő! a neve: titok.
S mint rövid szoknyás, serdülő leányok
Krétától, szerelemtől haloványok,
Sápkóros, buzakékszemü leányok
A valamire, a semmire várnak,
Úgy várod te is, hogy a titok-várnak
Mikor nyitják már rozsdás kapuját,
És lásd, hogy mi rejtőzik oda át,
Honnét a rejtelmes látatlanul,
Mint esti-köd a homlokodra hull.
Hogy gúnyolódik a titok veled,
Hogy csúfol a torzonborz semmi,
Amely a feledés kertjében,
Ahol nyugszik már olyan régen,
Néha mégsem tud megpihenni.
Felkel;... kinyujtja hosszú karját
És jön... jön... se arca se szája
Se szeme, se husa, - csak koponyája
S két szemürege, - olyan mély
Hogy a vége valahol ott van,
Ahol hasadva nyil az éj.
Valaki nevet, - ez ő!
Az elfeledtek, soha nem is voltak
Az életre sohasem ébredt holtak
A nem jövendők lelke jő.
Valamit érzesz, valamit látsz, hallasz,
Amit, mert félsz, magadnak be nem vallasz
És szemeden köd, kezeden bilincs,
Nehogy megtudd, hogy ez a Nemvolt
Ez a Nemlesz, és Sohasincs.
Ez az igazi! térdelj le előtte!
Imádkozzál, siess sorvasztó bőjtbe,
Hogy magához ne vonjon
Lelkébe be ne fonjon,
Hogy maradj a volt-, a mindig lesz sorában
Bár elszáradt férgek porában,
Fű zöldjében, fa kéregében,
Szálló szavaknak lényegében...
Csak valahol légy, - valahol!
Legyen az kastély, vagy akol!
De ne ott, ahol ő van, ahol a semmi
S ahová borzalom menni, s ott nem lenni.
Mert ott lakik ő - az Isten!