Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 9. szám · / · FIGYELŐ · / · FENYŐ MIKSA: BIRÓ LAJOS NOVELLÁI: MARIE ÉS MÁS ASSZONYOK

KARINTHY FRIGYES: SOMLYÓ ZOLTÁN: DÉL VAN

Persze, persze, tudom én azt. Nem lehet különválasztani verset a lírától s így szólni: szeretem, költő, a lelked, de a verseid nem jók. A költő büszkén hárítja el magától szimpátiámat, mert ő csak arra kíváncsi, tudott-e hatni rám, színeivel meglepte vajon szemem, hangjától fölriadtam-e, megrészegültem-e az ő borától? A lírámhoz semmi közöd, mondja a költő: (és úgy hiszi, nagyon okosan mondja így) beszélj a verseimről: tetszenek neked? Vedd a kezedbe, mérd meg őket, hiszen kritikusnak nevezed magad.

És engem, aki jószívvel és naiv megértéssel közeledtem felé, egyszerre hidegség fog el. Kezembe veszem a verset és hibákat látok; szétesi részleteket, a tulajdonságokat összekapcsoló lényeg, az, hogy a lelki szenzációban részt vegyek, és a kihűlt forma körvonalaiban hiányok, művész tökéletlenségek rívnak ki. Íme, azt akarod, hogy esztétizáljak és megállapítsak. Megállapítom tehát, hogy szétfolynak színeid, hogy képeid erőltetettek, hogy modoros vagy (és nem mindig a saját modoroddal) hogy kifejezésben nem tudtál szabadulni a kor nyomasztó súlya alól, hogy fontoskodsz, hogy erőszakkal csinálsz kontrasztokat és nem vagy mindig becsületes. Megállapítom, hogy az igazi, a tökéletes vers nem olyan, mint a te verseid: - ott nem színek és ügyeskedő, hangulatos átmenetek, hanem kérlelhetetlen törvényszerűség köti össze a sorokat. Ott képek és színek eltűnnek és komor pompával merül ki a mélységből a puszta gondolat, a tiszta érzés. Ott érezzük, amit Madách mond: a művészetnek is legfőbb tökélye, ha úgy elbú, hogy észre sem veszik. A te verseid nem ilyenek.

*

Kedves, meleg és tehetséges Somlyó Zoltán: ugye, minek esztétizáljunk. Hiszen ezek a versek jólesnek nekem és szívesen olvasom őket.

A gyárfal alatt, hol szennyes a part,
Sötétlik egy emberi váz -
És vár és vigyáz és remeg és dalol
És dalol és remeg és vigyáz.

Barna szemén Mea arca tüzel
Szomoru himnuszt búg a november:
Átkozott koldus mind aki bátor!
S könnyekbe fúl a sikátor...

Ez most igaz és megható, de csak, ha történetesen nekem is eszembe jut egy sikátor és egy november... De eszembe jut és Somlyó Zoltánnak igaza van. Ő azt mondja: "Mea" - ez affektált és pressziőzködő, - de íme, nem baj, én emlékszem Meára és én is szerettem öt. És így történetesen, Somlyó Zoltán verseiből forró, zakatoló szélroham csap felém - mit jelent ez?

Estefelé már jönnek az árnyak
Eljő Beethoven s ő muzsikál
Lábam bokáig süpped szívedbe...
Már ez a tánc a gyáva halál.

Sarkam kisenyved éjjeli órán
Salome tánca szíveden ég.
Érted: kisenyvedt minden inam más
S kérdem: a táncot járjam-e még?

Keskeny, kiszáradt nyelved elájul.
Vállaid éle összerogyott.
Szivedre ontod forró tiz ujjad
S szédülő lábam most lefogod.

Nyilvánvalóan azt jelenti ez, hogy Somlyó Zoltán lírája becsületes, meleg, jóhiszemű líra és verseinek fenekén átélt élet vajúdik. Igaz: túl sok és túl vastag a koloratúra - de a színeket melegen, ideges erővel és szenvedélyes erőlködéssel rakja egymásra a költő - meghat, hogy szépet és erőset akar, s bizonyos, hogy úgy szeretné, ha ez a szép és erős az ő indulatához hasonlítana, nem valami külső dologhoz. Költő, lírikus lélek, külön indulat- és érzeleméletet élő egyéniség, amit elsősorban hangsúlyozni és ismételni kell, amikor Somlyó Zoltán kötetét olvasásra ajánljuk. Az esztétika nem döntötte még el, vajon a lírában is a megnyilatkozás hideg formája, avagy a költő indulatából az én szubjektív indulatomra ható nagyobb intenzitás-e a teljesebb érték - és a hosszas eredménytelen esztétizálás csődje talán azt jelenti, hogy ezt a problémát nem is az esztétika hívatott megoldani.