Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 9. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY - REGÉNY

MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY - REGÉNY
(Folytatás)
XV.

Bora virradat előtt kiment az ólba, odaadta az apjának az ajándékozásról való írást és megmondta neki, hogy menjen vele rögtön a városba, az ügyvédhez. A szeplős Güzü megértette a lányát s úgy iszkolt a papirossal, mint a kutya a lopott csonttal.

Akkor bement a lány. A szobában egészen sötét volt s a mint Bora belépett. mégis megérezte, hogy itt a férfi. Itt volt a szaga, a melege, itt az emléke. És Bora, elintézvén ennek a szokatlan esetnek az üzleti részét, a lelkiismeretét olyan nyugodtnak, olyan tisztának és olyan melegnek érezte, mint a fiatal asszonyok az első reggelen.

Oda ült az ura ágyának a szélére és sokáig hallgatta a férfi lélegzetét. Az arca ellágyult, a szemébe nedvesség szivárgott s nagyon jól esett neki maga mellett érezni azt a híres, nagy embert, a kit annyi sokat bámult, mint gyerek lány, s a ki valóban jobban bűvölte őt, mint az Isten, Most. hogy íme teljesen be volt fejezve a dolog, lágyan elmosolyodott, a mint elgondolta, hogy a nyáron milyen reménykedéssel, mennyi gerjedelmes vággyal, milyen forró fejjel marta, törte magát számtalan éjszakán, egyre csak rá gondolva, gondolatban mindenképpen odaadva magát neki. Lágyan, becézve simította meg a férfi haját, oly szelíden, nem is érintve, mint a szellő, mint a virág szirom hullása, hogy meg ne érezze a férfi, hogy fel ne érezzen rá.

Aztán lelökte a csizmát s felkuporodott mellé az ágy melegébe. A férfi álmában megmozdult s helyet csinált, mint a feleségének. A lány szívét nagy, nagy boldogság töltötte be és úgy maradt ülve, mélázva, félkönyökre dűlve, karjával a férfia fejét övezve, a másikat szelíden nyugtatva annak a mellén, a takaró felett.

Sokáig ült így s már nem is gondolkozott, csak érzett, csak engedte, hogy a szíve dobogjon, rebegjen s ebben a csendes érzéktelen odaadásban sokkal jobban bevette a lelke lelkébe a férfit, mint a lázas őrület tombolásában. Olyan nagyon asszonynak érezte magát! anyának a férfi fölött; mintha már is a gyermeke bölcsője felett virrasztana. Eszébe jutott, úgy futó, suhanó gondolatképpen, hogy hiszen ő valójában becstelen személy, a ki eladta magát és elmosolyodott ezen a gondolaton. Semmi ez, szófiabeszéd! Újra megsimította a férfi fejét, gyöngéden, csak úgy gondolatban, nem is érintve s ellagymadt ajakkal sóhajtotta, hogy hiszen szereti! Hát akkor nem adta volna el magát, ha feleségül megy hozzá? Akkor tán jobban szeretné? vagy ha ingyen adja oda magát, szamárul, cédául, egy perc miatt? Akkor különb volna? Nem jobb így mind a kettőjüknek? Neki is, a ki gondoskodott magáról, meg a gyermekéről, meg a férfinak is, a kinek nem kell, hogy többet gondja legyen reá, az ő hűségére, mert biztos lehet felőle, hiszen most már olyan örökre párja ő Turi Daninak, mint a felesége; csak még jobb mind a kettőjüknek, nem követel tőle többet semmit... És ha elmegy a férfi, tud reá várni, tud tűrni, tud imádkozni, tud gyereket nevelni... Ha nem lesz semmi gondja, megtudja neki őrizni a hűségét, a tisztaságát, a nevét...

Jóleső boldogsággal ült ott magának. Összekuporodva, mint egy macska s dorombolva is.

Hiszen ennyire nem lett volna senki másé, mert így nem szeret senki mást e világon... Hiszen ha nem Danitól kapja meg ezt a vagyont, hanem a másiktól, a Gyuritól, akkor, Istenem, akkor milyen pokol lenne az élete, micsoda szívfájás lenne egy párnán feküdni azzal, a kit nem szeret... És bár elmúlt a keserű pohár a szájától, mégis megborzongva. megiszonyodva remegett össze rá, ha úgy esett volna! Oh milyen jó az Isten, a ki meghallgatta szegény lány szíve vágyakozását s nem tette halállá az életét...

- Én jól imádkoztam!... - mondja magában félhangon.

Akkor arra gondol, micsoda nagyot tett ő vele ez a férfi, az ő Danija. Mit adott neki azért a semmiségért, a mit ő adhatott és adhat ennek az embernek. Olyan valamit, a mit akármelyik házban, akármelyik asszonyszemélytől megkapott Turi Dani, ha rászomjazott, csak intenie kellett s kínálva vitték neki a kantát... Hát mivel érdemelte meg ő, hogy éppen ő az a kiválasztott, a kinek ilyen jóval hálálta meg... Már a selyemkendő megzavarta, kihozta a sodrából; már akkor nem is tudta, mire gondoljon. De tudja, látja most, hogy igazán szereti őtet ez az ember.

És Bora olyan jó kis lánynak érzi magát, a milyen sohasem volt még életében. És hirtelen szenvedély önti el a szívét s ráomlik, ráborul a férfi arcára, a szájára és mohón, mohón, odaadással szijja, szijja, csókolja asszonyosan, feleség csókjával csókolgatja.

Dani borzasztóan kábult. Felébred, felriad, tűri, hagyja. Lassan tisztázódik a fejében, mi történik vele, rájön, hogy hol van s ijedelemmel vegyes, kéjjel feles háborgás indul meg a szívéből. A lány csókján valami idegent érez meg, valami puhát, odatapadót, mintha a felesége volna mellette, a régi, a hajdankori felesége, a ki olyan régen semmilyen se már hozzá, és kikoplalt férfiszíve megélemedik s elveszi, elfogadja, leszakítja a ráhulló örömet...

Aztán, aztán annál nagyobb fáradság, lankadság vesz erőt rajta. Nem alszik el többé, bár még egészen setét van. Ébren marad s a lekokkadt virágként elomló asszonyi testet eltaszítja magától s a hideg falnak veti a hátát.

Jól esik neki a hideg. fagyos, jeges érzés, a mely keresztül szaladgál a testén. Ez magához téríti.

Minden átmenet nélkül a feleségére gondol. Tudja, hogy az asszony nem feküdt le egész éjjel. Tudja, hogy az ablakot befüggönyözte, hogy senki se lássa meg, hogy virraszt. Mert tudja, hogy az ő felesége a legkülönb asszony minden asszonyok között. Mert olyan asszony nincs több. Azért is lehet megtenni vele ezt a komiszságot, meg a többit, a mit tett, meg a mit még tenni fog...

Dani az idegen ágyban egyszerre úgy érezte magát, mintha az istálló alatt feküdne a meleg trágyalében. Undor fogta el. Utálat. Hányni tudott volna, ökröndözni. A feje fájt, szédült, az esti rossz bor sajgatta. Testi és lelki nyomorúság vett erőt rajta.

Sokáig alig tudott gondolatra ébredni, csak érezte milyen alacsony és becstelen. Egyet, egyet mozdult az a személy, s néha feléje nyújtotta félálomban nedves tapintású kezét, a mely elől épp oly borzadva húzódott el, mintha valami utálatos állat érintette volna meg. Aztán elaludt, ő pedig átkozta önmagát, a mért nem bír felkelni s elrohanni valahova, megtisztálkodni mielőtt a felesége szeme elé kerül.

Komorra vont szemöldöke mögött egyre vadabbul hánykódtak a gondolatai.

- Köpedelem!... - morogta. - Fi, mi lett belőlem!

Mennyivel különb nála a felesége! Hát lehet azt olyan helyzetben elképzelni, mint más asszonyt? Hát lehet más asszonyt maga mellé képzelnie, a ki annyit és úgy tűrt volna neki, mint ez az asszony? Mindenben, mindenben! Az egész életben. Úristen, hová jutott az életük e néhány esztendő alatt, a mit együtt töltöttek. És mindennek ő az oka. Egyedül csak ö. Idegen nem láthatja, más meg nem értheti ki az ő felesége, mi az ő asszonya!

Mintha az Isten számolószéke elé készülne, úgy gondolta át az egész életét ezen a helyen. a melynél büdösebb pocsolyában még nem volt soha!

Hogy el van bizakodva az ember a maga életének bőségében, mennyire nem gondol a rossz napokra, mikor azoknak a magvát elveti... Bűnös vagyok én, - gondolta Dani, - nem csak szerencsétlen? Ki szalasztja el a jót, a mi magától kínálkozik az ember szájának?

Eszébe jutott az esküvője, a nagy lagzi, meg az első éjszaka. És most nem nevetett annak az éjszakának az emlékére, hanem elbúsult. Erzsi semmit sem tudott mi vár rá. Azt hitte, a csókkal ki van fizetve az egész életre, azon kívül nincsen már semmi gyönyörűség. A jó isten tudja, tán még az sem tudja, hogy nőhetett fel egy olyan asszonynak ilyen leánya. Hogy szerethetett bele éppen egy ilyen leány, ő belé, éppen ő belé. Dani emlékszik milyen harsogva kacagott a lányon, lány-feleségén, akkor. S milyen halálos rémület fogta azt el, mikor megtudta az utálatot, mi fenyegeti. Hogy vonaglott és hogy elhalt. Hogy védekezett minden érintés ellen. És az éjjeli harc, a mely elválással fenyegette!... s mély meghatottság fogta el, mikor eszébe jutott, micsoda apró ravaszságokkal, apró hazugságokkal térítette el az asszonyt a lány észjárás egyenes utjáról... Pedig akkor sem a vérénél fogta meg, hanem a szívénél s nem a gyönyörvágy adta kezébe a szűzi testet, hanem a jó és könyörületes szív, a mely megesett a gyötrődő és kínjában tomboló, majd kétségbeesetten lelankadó férjen..., Olyan asszony nem volt soha más a magyar falukon!... Olyan szent asszony az égben sincs, a milyen az volt. Az ő felesége.

De mit! ő nem volt szent, nem is akart az lenni. Ki tehet róla, ha nem telt az asszonynak öröme a szerelemben, s nem bírta el az ura csókját! Jól emlékezett az első hűtlenségére, az is olyan ocsmány volt, mint ez a mai. Harmadnapos házas volt... S a felesége rögtön rajta kapta...

Ne bocsátott volna meg! Tanította volna becsületre, törte volna meg öt... De hogy? Olyan ember ő, a kit becsületre lehet tanítani? Mi lett volna abból? Gyilkolás! Más nem is.

Csak most látta először tisztán a felesége nagyszerű lelkét. Eddig csak vádaskodni tudott rá a hidegségeért, s ráhárította minden vétkét, mint okozóra, ha bűntelen okozóra is. Ebben a percben azonban olyan bűntudat fogta el, a melynek erejét még nem érezte. Sajnálta a mi történt és szánta, nem magát, hanem az asszonyt!

S valahol a lelke mélyén valami különös, szinte érthetetlen sejtelem élt, hogy ma már betelt a mérték, ma már nincs többé jóvátétel, nincs semmi vigasztalás, semmi jövő... Nem tudta, hogy fog a felesége szeme elé kerülni, mert soha ilyen tisztának az asszony tekintetét nem érezte, és soha ekkora bűnt ellene a maga lelkén nem viselt.

S gondolataiba mintegy zuhanva hullott bele gyermekei emléke. S ez még feneketlenebbé tette az örvényt. Mi lesz mikor vége van a világnak? Mi lesz, ha már egyszer nem bírja tovább az asszony? Ha csakugyan el kell válni? Ha nem lesz meg az a tiszta oltár a házában, a melyhez úgy hozzászokott. A melynek elvesztétől s a melynek becstelen elmúltától soha ennyire még nem félt...

A feje csontjai majdnem szétpattantak.

A szíve szorult, mintha mázsás teher volna rajta.

Fel akart ugrani és kirohanni, de nem bírt, hanem elgondolta, hogy milyen rettenetesen messze van a lépés a gondolattól.

Ott maradt, a mint volt s megint nem bírt gondolkozni, hanem valami esztelen kétségbeesés fogta el, s attól rezgett a nyakán a vastag ér, mintha a bitófára vinnék...

Minden, minden ellene esküdött, egész életében, hogy ne is lehessen boldog. Mi boldogság az, a mit a sok percnyi-siker adott, asszonyok ölén, meg a pénzszerzésben, ha hiányzik az egészséges, csendes jó boldogság. Mit kap az otthonától és mit teremt az asszonyának?... Van-e annak a szegény asszonynak a két gyermekén kívül valakije, a kivel csak szót is válthasson? És ki az oka? Erzsi? Hát ő nem tudott volna úgy élni, hogy mindenki tisztelje és irigyelje? Hiszen Erzsiben azt szerette, hogy még ilyen állapotban is a hogy ő mellette élt, nem lett köznevetség tárgya, mint más asszony lett volna, nem sopánkodtak felette, nem gúnyolták ki, hanem megbecsülték s azt mondták, a saját füle hallatára, hogy derék asszony! Nem érdemli meg az a komisz Turi. Az ebfaj Turi!

És erről eszébe jutottak a szülei, meg az asszony szülei; az egész zavaros láp, a mely az életük mögött terjengett.

Igaza van, igaza szegénynek, - döntötte el a pört, a mely a felesége s az anyja között kezdettől fogva folyt, - nem tehetett máskép... Eszébe jutott, hogy eleinte olyan szeretettel, olyan lelkesen járt a felesége az ő anyjához, mintha igazi lánya volna. Hogy megrémült, mikor először hallotta, hogy nincsen ennivaló a házuknál, hogy vitt neki, hogy adott, lisztet vitt és zsírt, meg pénzt adott, meg a gyermekeknek ruhára, meg a zsidónak adósságot is fizetett értük... És kölcsön adott, és nem kapta meg... Dani akkor csak nevetett a kölcsönön. Kivált meg olyan nagy kölcsönön. Tíz forint! Hogy azt ők megadják! Ekkor meg akkor! Egy summában megadni tíz forintot! Azt nem teszi meg a magyar napszámos paraszt. Azt csak az a jógazda teszi meg, a kin be lehet hajtani s a ki ád valamit a becsületre. De a szegény ember? "Hát hiszen megadná, ha vóna, de ha nincs!" És soha sincs. Még akkor sem, ha van. Mert nincs benne a lelkében az, hogy van. Mert nincs biztos jövője, nem tudja mi lesz holnap? S mert abba nőtt bele mióta él, hogy ő szegény ember, a kire minden ráfér s a ki úgy szerez, a hogy tud. Emlékszik a felesége szelíd méltatlankodására, azokon csak nevetett, aztán a haragos kifakadásokra, a miken ő dühbe jött. S azokra az apró sértésekre, a melyek mint a raj következtek el egymás után. Az adós ember megharagszik arra, a kinek tartozik. Még ha meg nem kéri, akkor is nehezen tudja elfelejteni neki a kölcsönt, de hát még ha nem engedi el! Akkor valósággal meggyűlöli s türelmetlenül sértegeti. Hát még ha a menyével kerül ilyen viszonyba. Itt is vége lett hamar minden jó viszonynak s Dani elemlegette, mint számtalanszor: nincs okos apám, anyám! a helyett, hogy segítettek volna a házasság nehéz dolgában rajtam; rontottak, de mennyit rontottak rajta!

Hideg verejték ütött ki a homlokán.

Elvetette magát s várt, mintha a világ végét várná. Nem jó ezeken gondolkozni!

És elaludt.

Mikor felébredt, már világos volt. Bora tett-vett a szobában, s gyöngéden és örömmel köszöntötte, mint anya a gyerekét. Édesgetve, babusgatva szólt hozzá, de Dani mogorva volt és elfordította a szemét.

Csaknem a guta ütötte, mikor látta, hogy nappal van s most már fel kell kelni, fel kell öltözni, ki kell menni a szobából, ki az utcára, az emberek szeme elé, a világ szeme elé, hogy levonja a tanúságot és álljon azért, a mit tett.

Bizony vétek volt, hogy nem kelt föl idején, sötétben s nem lopta ki magát, mint a tolvaj, míg be volt hunyva a világ szeme. Most már szökhet a szégyenével, messze fog az kiabálni, előre süvit a merre jár, hogy a gyerekek is azt viszik az utcáról az iskolába.

Egyelőre nem is törődött egyébbel csak ennyivel s míg nagy mogorván felült, s lábát lelógatta az ágyról és álmos szemekkel, meredve nézett körül a csizmája után, egy percre megállott.

És Bora ebben a percben nagy szerelmétől elragadtatva leborult eléje s ráhajolt a lábára, szép hófehér bőrű, szép formájú lába fejére, a mely soha sem volt mezítláb, mint más parasztoké és megcsókolta, átölelte és sűrűn csókolta.

- Eh, hagyj békén, - mordult Dani s elrúgta a lányt. Dühösen rúgta el, hogy az hanyatt bukott s a kemence lábáig esett s a ruhája szemérmetlenül borult fel. Dani a hogy veszett medve módra utána nézett, meglátta, mielőtt a lány összekaphatta volna magát s odaköpött rá. Leköpte, beleköpött.

Bora halálosan megrettenve kuporodott össze a földön, a sarokban és egész testében reszketve, lángban égő arccal leskelt fel a gazdájára, mint a megkorbácsolt eb, a ki még sem álmodik hűtlenségről, bosszúról a gazdájával szemben; annak minden szabad!

Dani elfordította a szemét róla s nem gondolt rá, mintha nem is volna. Szijta a fogát és szerette volna magát felpofozni az ostobaságáért, hogy reggel újra elaludt.

Felöltözött, mikor mosdásra került a sor, Bora felállott és levette a falról a legszebb tálat, vizet öntött bele az asztal alatt levő korsóból s egy székre tette. Szegény teremtés, úgy félt, hogy nem fogja elfogadni a szolgálatát a férfi. Boldog lett, mikor Dani egy szó nélkül hozzáfogott nagy erővel mosdani. Előkészített tiszta törülközővel várta. Dani olyan közömbösen vette el a kendőt, mintha a fogasról akasztaná le.

Kissé felfrissült a hideg víztől.

Bora elővette a maga fésűjét s míg ő törülközött, megtörülgette. Aztán gyáván, félve odakínálta neki s szepegve meg is mondta:

- Az én fűsűm...

Dani egy pillanatig habozott, de meggondolta magát s elvette. A lánynak könny szökött a szemébe a meghatottságtól, hogy hát még sem utálja.

Már készen volt a férfi, indulni akart. De megállott s elővette a pipát, kikotorta, megtömte, töltötte az időt, csak hogy várjon; nem tudta, mit csináljon.

Bora fájó szívvel nézte. Nem mert közeledni hozzá. Félt tőle és féltette. Tudta, mi történik az ember lelkében, tudta, hogy az megutálta őt és soha többet nem lesz találkozásuk. És nem bírta elviselni ennek a gondolatát, nem tudta, mit kell tennie, hogy csak egy percig megállásra bírja, hogy még egyszer egy szót kapjon tőle ez életben.

Hirtelen nagy öröm érte. Valami jutott eszébe. De hogy is feledkezhetett meg erről!

- Dani! - szólalt meg s maga is meghökkent a bizalmas hangtól. A férfiba is beleütött a szó.

Hallgattak. Az ember tömködte a pipáját s nem látszott rajta semmi érdeklődés.

- Emlékszik-e, hogy az este valamit ígértem... mondta csendesen, a szókat tördelve Bora, mert nem tudta, mit hogy mondjon neki.

A férfi úgy nem szólt rá semmit, mint a kő.

- Valamit ígértem... kelmednek...

Kinyögte a szót s nem magázta, mint idegen korában, hanem kelmednek mondta, mintha a felesége volna s ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy tegezze, mint az éjszaka...

- Azt megmondanám most... - folytatta kínos zavarral s roppant leverte, hogy az ember olyan bálványképpel hallgatja.

Jó ideig hallgattak.

Kívülről kiáltás hallatszott. Majd ökörbőgés, a szomszédban a kútgém nyikorgott, az ablakot megrázta valami szél. És ők ott állottak s egyik sem szólott sokáig. De mindeniküket valami titok szorította: a ki nem mondott szó mélységében lappangó titkos sorsfordulat.

Csönd volt, még az ember motozó ujja is megállott.

Akkor megszólalt Bora.

- Itt van a grófné...

Mintha villám csapott volna le mellette, Dani úgy fordult feléje. Az arca kikelt magából s elmeredt, háborodott lett, rémült, indulattalan.

- Hogy tudod? - kérdezte, kifakadt, száradt hangon.

Bora tudta, hogy most már meghalt reá, de nem bánta. Örült, hogy ő mondhatja meg az emberének; mintha cinkostársa volna ennek az embernek, minden bűnre kész vele és érte. Lopni ment volna neki és ölni és tömlöcöt ülni, csak kelljen neki.

- Azt nem tudja más, - suttogta, - csak én. Mert nekem megizente tegnap, levelet hozott nekem a kasznár, a kibe minden benne van...

- Hol az a levél? - lihegte az ember.

De a lány maga akarta elmondani, nem akarta elveszteni a szerencséjét s gyorsan tovább mondta:

- Benne vót a levélbe, hogy a grófné máma itt lesz, oszt hogy én mondjam meg kendnek, hogy máma okvetetlen ott legyen a kastélyban a főd miatt, mer hogy a fődeket oda fogja adni kendnek a grófné, hát hogy a miatt...

- Hun a levél?

- De nem a miatt kell ott lenni kendnek, nem a miatt, - zuhogott a szó a lány szájából, - hanem a grófné miatt, a grófnéasszony miatt, mer a veszkődik kendért, mert azt a nyavalya töri kendér, azt a...

- Hun a levél! - s az ember úgy karon ragadta a lényt, hogy majdnem a markába szakadt ennek az egész karja. - Hun a levél, te szajha, te ringyó te!

- Itt van, itt van, - nyögte a lány s a homlokán, az arcán verejték verődött ki. - Itt van édes uram, édes uram...

Az ágy sarkából húzta ki, a hol háltak.

Dani elkapta tőle s elolvasta és újra elolvasta és olvasás alatt az arca megnyugodott és megkeményedett.

Azután a zsebébe tette az összehajtogatott levelet, gyufát vett elő a lajbija zsebéből, meggyújtotta s míg a kénes gyújtó lassan sustorogva lángra kapta a vesszőt, a foga közé vette a pipacsutorát s teljes nyugalommal rágyújtott.

Csak a szeme volt összehúzódva kicsire s a mint elment, nyugodtan, biztos léptekkel, egyenesen ki az utcára, az emberek szeme láttára, az asszonyok bámészkodása közben, vissza sem nézve, soha többet ez életben vissza sem gondolva ide, a lány, az asszonylány nem mert egyetlen szót vetni feléje, utána, az utjába, mert tudta, hogy szétgázolná, mint a pondrót...

S csak hadd menjen! ha őt semmivé tette, hadd tegyen más asszonyt is hadd a grófnét... Hadd tanulják meg a kegyelmes asszonyok, mi az... És csak hadd éljen, hadd örüljön, hadd gázoljon térdig a virágban ez az ember, az ő embere, az ő édes ura!

Úgy nézett utána könnyes szemmel, zagyva szomorú, örvendező, lesújtott, felemelt, beteg és ujjongóan egészséges szívvel.

(Folytatása következik.)