Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 9. szám

HALÁSZ IMRE: SZÉCHENYI NYOMDOKAIN

A nagy ember teremti-e meg korát, vagy a korok teremtik meg a nagy embert, akire szükségük van?

Ezt a kérdést az újabb kori történettudomány világánál hajlandó vagyok oly értelemben eldönteni, mely nem kedvez a héroszok kultuszának. Ezzel nem mondom, hogy semmi igaza sincs Carlylenek, ki a népélet evolúcióit egy-egy hősköltemény gyanánt vonultatja el szemeink előtt.

Igenis, vannak nagy emberek, vannak - Emersonnal szólva - "reprezentatív férfiak" s érthető a tömegösztön, mely a millió agyvelő és millió kar működésében megnyilatkozó erőt ilyenekben, mint valami hatalmas akkumulátorokban szereti összpontosítani.

Az apoteózisra való hajlandóság nálunk még nagyobb mértékben megvan, mint más népeknél. "Más országokban - írja Széchenyi - azt az embert, aki hazájának szolgál, egyszerűen becsületes embernek tartják. Nálunk vagy hősnek, vagy szentnek kell lennie" (Úti rajzok, 1822).

A tömeg bálványt akar, mely előtt leborulhasson, vagy áldozatot, akit megkövezhessen. pedig valamint a kőnél, mely a testet éri, jobban fáj az indulat, mely a követ irányítja, úgy a nagy ember többre tartja az imádatnál a megértést.

Széchenyi István nem volt hős, aki diadalmasan tűzi ki a zászlót az ostromlott vár fokára. Martir sem volt, ki azzal az isteni tudattal megy a golgotára: én elvesztem, de eszméim győzni fognak! Széchenyi, midőn önmardosástól és tépelődéstől gyötrött hatalmas lelke elborult, azzal a kínzó tudattal indult Döblingbe eltemetkezni, hogy nemcsak ő maga, de az eszme is megbukott, melynek életét szentelte. Nem hősköltemény az ő életpályája, hanem megrázó tragédia.

"Én a csillagokból olvasok", - kiáltott fel könnyezve mikor az őrület pokoli lángjai kezdték körülvenni agyvelejét - "vér és vér mindenütt. A testvér a testvért, a népfaj a népfajt fogja mészárolni engesztelhetetlenül és őrülten. Száguldó csapatok dúlnak szét mindent, amit építettem. Oh az én füstbe ment életem!"

A függöny legördült, a tragédia véget ért. Széchenyi naplóit olvasgatva igazat adunk Csengerynek, aki azt mondta róla, hogy ez a legboldogtalanabb ember, akit valaha ismert. Egy megkapóan érdekes életpálya, melynek első felét, 1825-1840-ig az tette diszharmonikussá, hogy a honfiak többsége nem értette meg, második felét az, hogy a kortársak többsége félreértette. De a kortársak közt nem volt senki, aki annyira félreértette volna Széchenyi életpályájának eredményeit, mint ő maga, midőn megtört lélekkel azt hitte, hogy az ő fellépése s az ő agitátori működése zúdította hazájára a, veszedelmek romboló lavináját.

* * *

Az ötvenes évek végén a magyar hazafiak hangulata a kétségbeeséssel határos pesszimizmus volt. Az ország alkotmányos feltámadásának reménye Solferino és Magenta csatatéreiről egy pillanatra gyenge sugárként világított bele az abszolutizmus sötét éjszakájába. Lázas érdeklődéssel olvastuk akkor Széchenyi "Blick auf den anonymen Rückblick" című, 1858-ban Londonban kinyomatott s az országba becsempészett munkáját, mely titokban kézről-kézre járt. Bach miniszter sugalmazott volt egy könyvet, mely "Blick" cím alatt feldicsőítette az osztrák uralom állítólagos eredményeit. A döblingi beteg oroszlán még egyszer megmutatta körmeit. Széttépte a sugalmazott munkát. Kevés is, sok is volna, ha azt mondanók róla, hogy bírálta. Sziporkázó ötletek, Juvenáli szatírák, még maróbbak és keserűbbek, mint a minőkkel Széchenyi régibb munkáiban találkozunk, sajátságos vegyüléke a groteszknek és fenségesnek - ez volt Széchenyi hatalmas pamfletje.

A "Blick" élesztette a hazafias remények szikráját, de a villafrancai békekötés után ez a szikra is kialudt. Merész fantázia kellett ahhoz, hogy valaki még hihesse, hogy kívülről jövő segítség fel fogja támasztani Magyarországot halottaiból.

Egyszerre megjött, vagy mint Arany János éneklé ódájában, "végig nyilallott a hazán" a gyászhír, hogy Széchenyi önkezével vetett véget életének. A hazafiak a szó szoros értelmében megsiratták. Egy nemzet zokogott nagy fia felett, kit előbb annyira félreismert. Széchenyi a negyvenes években határozottan népszerűtlen alakja volt közéletünknek. Most hogy meghalt, nyomban mint próféta támadott fel a nemzet szemei előtt. Imádni kezdték azt, akit előbb majdnem megköveztek.

Az emberek elővették Széchenyi utolsó magyar nyelven írt (1847-ben megjelent) munkáját, a "Programtöredékeket" s áhítattal olvasták ebben a Kossuth ellen intézett s a forradalmat megdöbbentő módon megjósló filippikát.

"A honnak álladalma - így szól a próféta - megrendül s a legmélyebbre látó hazafiak egyedül buzgó imádságban lesznek ultimum remedium gyanánt kénytelenek keresni státustudományt s kérni a magyarok Istenét, hogy irgalmazzon kiskorúságunknak és segítsen."

"S ön Kossuth... ki fog bontakozni ama édes illúzióiból, melyek Önt most még sötétben tartják, hogy:

"Midőn státusz bölcsességgel hitte magát telve, csak fantáziával és önhittséggel volt saturálva."

"Midőn prófétának tartotta magát, nem látott semmit előre s míglen teremtői illúzióban ringatta magát, nem volt soha egyéb, mint indítványozó és projektáns."

"Midőn másokat akart vezetni, még saját magát sem bírta kormányozni."

"Midőn népeket gondolt boldogítani, zugprókátorként csak felizgatójuk volt."

E néhány jellemző mondatot szakítom ki a hosszú filippikából, melynek konklúziója ez: "azért a haza szent nevére kérem önt, lépjen le agitációjának azon vészterhes teréről, melyre állott, sőt nemes érzelmeihez fordulva alázatosan esedezem, mondjon le a politikai vezérségről is általán."

"Ha azonban ön végig el akarja járni az egyszer felvett, nélkületek, sőt ellenetek-féle vilitáncot: ám tessék."

"Ha azonban egykor, mikor már késő lesz, érezni és átlátni fogja, hogy átok volt az, mit fejünkre hozott és nem áldás: akkor ne mentse magát azzal, hogy nem volt a nemzetben egy hü is, ki önnek csalálmait még idején kettétörni elég elszántsággal bírt és tehetsége szerint törekedett."

Hogy maga Széchenyi annak idején valóban hitte-e, hogy egy röpirattal, legyen bár annak szerzője a legnagyobb magyar, fel lehessen tartóztatni a reformok megvalósítását végre valahára erélyesen követelő közvéleményt, nem tudhatjuk. Aki ismeri a nagy szellemi átalakulások dinamikáját, az mai szemmel nézve be fogja látni, hogy ily feltevés képtelenség volt. A közvélemény 1847-ben valóban felháborodással olvasta a Programtöredékeket. De 1860-ban úgy olvasták a hazafiak e könyvet, mint egy nagy látnok politikai végrendeletét.

Az emberek többsége szereti a csudálatost és titokszerűt. A "Programtöredékek" megdöbbenő olvasói az abszolutizmus szenvedései közepett, nem kutatták azt a kérdést: vajon a Magyarországot ért elnyomatás nem következett volna-e be akkor is, ha az országgyűlés a párisi és bécsi forradalom kitörését nem használta volna fel, hogy egy csapással törvénybe iktassa azokat a reformokat, melyekre a haladni akaró Magyarország egy évtized óta sziszifuszi erőfeszítéssel hiába törekedett.

Nem kérdezték: az ismét erőre kapott reakció nem nyomta volna-e el Magyarországot akkor is, ha a 48.-i törvények meg nem alkottattak volna.

Nem kérdezték, hogy a diadalmas reakcióval szemben nem lett volna-e még végzetesebb, ha a jobbágyok felszabadítását, az ősiség eltörlését és a többi nagy alapvető reformokat majdan az osztrák abszolutizmus kezdeményezte volna s úgy állott volna a világ előtt, mint a nép felszabadítója és Magyarország civilizátora.

Nem kérdezték, hogy az 1848.-i törvények csakugyan valódi okai voltak-e a dinasztiával való összeütközésnek, valóban össze nem férők voltak-e a monarchia nagyhatalmi állásával.

Ma már jóformán mindenki beláthatja, hogy jobb volt a nagy demokratikus reformok proklamálása és egy becsülettel megvívott önvédelmi harc után, - mely harcot a kamarilla kényszerítette ránk - elbukni, mint ezek nélkül hajtani nyakunkat a diadalmas reakció igája alá. Mert ma már a tapasztalás kimutatta, hogy a becsülettel megvívott, bár gyászos kimenetelű harc után végre mégis felvirradt a nemzetre a feltámadás napja, míg az utóbbi esetben a dicstelen megsemmisítés éjszakája borult volna a nemzetre.

1860-ban a közvélemény mindezt nem kutatta. Csak azt nézték megdöbbenő szemei, hogy Széchenyi 1847-ben meglátta 1848-at és 1849-et. Aki ilyesmire képes, az az emberek véleménye szerint több volt mint bölcs. Az látnok volt. Széchenyi a politikus meghalt, a próféta feltámadott. Halála után beteljesült Széchenyin, amit 1822-ben írt: nálunk hősnek és szentnek kell lenni annak, ki hazájának szolgál.

* * *

Széchenyi a magyar nemzetet halálos álomban dermedezőnek, a dicstelen enyészethez közelállónak hirdette. Ez a gondolat mondhatni vezérlő motívuma annak a három nagy munkájának, melyben agitátori tevékenysége kimagaslik: A Hitelnek, Világnak és a Stádiumnak. Tulajdonképp mind a három munka ugyanazokat az alapgondolatokat tartalmazza. Mintha Berzsenyi fenséges ódájának visszhangját hallanók a "romlásnak indult hajdan erős magyar"-ról. Széchenyi nagyrabecsülte Berzsenyit, s ez nem csoda, hisz nagybátyja az országos hírű, jeles gazda, a Georgikon megalapítója, Festetich György, (ennek a nővére volt gr. Széchenyi István anyja) kalaplevéve ment eléje a költőnek, mikor a Keszthelyen rendezett helikoni ünnepen megjelent, Széchenyi túlzott, mikor ezerszer visszatérő variációban rothadtnak, félholtnak, menthetetlennek mondotta a magyart. Szerette a szuperlatívuszokat. 1822.-i útleírásának jeligéje: La Hongrie n'est pas compté parmi les nations. 1829-ben Potsdamban azt írta naplójába: "minden kilátásom eloszlott Magyarország leendő nagyságára. Szívemben keserűség, görcsös vonaglások." Al-dunai utján (1830) azt írja: "jobb volna töröknek lennem, még abból is hamarabb válhatik valami, mint a mi szerencsétlen országunkból." Jellemző, hogy az öngyilkosság gondolata már ekkor megvillan ebben a lázasan lüktető agyvelőben. "Isten bocsásson meg nekem, ha őrülési rohamban kivégezném magamat. Cela anéantirait ma nouvelle école, que je viens d'établir en Hongrie."

Széchenyi odáig ment elkeseredésében, hogy alkalmilag egyenesen azt mondta: utálom ezt az országot. Nemcsak a nemzet jelenét, hanem múltját is megutálta. "Annyit fecsegünk dicső elődeinkről" - kiált fel Hamburgban, látva ott a sok hajót, a kis nemzetekéit is - "kik a legfőbbről feledkeztek meg, a nemzeti függetlenségről. Kutyákat kellene temetni őseink mellé." A keserűségnek Széchenyi munkáiban, naplóiban, leveleiben folyton ismétlődő ily kitöréseit csak a forrás menti, amelyből fakadtak. Ugyanaz a Széchenyi szólott így, aki később nem szűnt meg Kossuthnál és másoknál a heves modort kárhoztatni.

Ne keressünk Széchenyi szavaiban következetességet.

Idegessége, heves temperamentuma gyakran végletekre ragadta öt. Mindig az ész politikáját, az érzelmi politika káros voltát hirdette s ahol tettekről volt szó, ott nem hiányzik nála a következetesség. De bensőjében ez a hatalmas elme szakadatlanul harcban állt szívével s mint az állatszelidítő az oroszlánt, úgy igyekezett megfékezni szívét. De az oroszlán is felordított néha fékezője ostora alatt.

Ugyanaz a Széchenyi, aki a nemzetet ezerszer a sir szélén állónak, merev halotti álomban dermedezőnek mondotta, máskor nem győzte ismételni, hogy a magyar még fiatal nemzet, hogy nagy jövőre van kilátása, hogy hivatásunk nem csekélyebb, mint a világot egy új nemzettel megajándékozni, hogy ezen Európában testvértelen fajban hatalmas, új és eredeti erők szunnyadoznak. Egyszer a kétségbeesésig marcangolta szívét a reménytelen keserűség, másszor édes és merész reményekkel tört egek felé. Forrongó lelke az ellentétek két véglete közt hányattatott szakadatlanul.

Agitátori pályája kezdetén inkább a reménytelenség felé hajlott. Mint a "Kelet Népé"-ben maga mondja, a remény, hogy lehetséges a nemzet újjászületése, csak később ébredt fel benne. Hozzájárultak e remények felébredéséhez: az érettebb férfikor tapasztalatai, a boldog családi élet, melyet ideáljának, Seilern Crescencia bárónőnek oldalán élvezett. Vegyük ehhez az elért sikereket, a nemzeti élet fejlődésének látását. Hisz aki nem volt vak, annak látnia kellett a megújhodás előjeleit. Pályája második szakában 1840 után ismét a pesszimizmus, egész a betegességig menő sötétlátás vett erőt rajta, csak időnként felderítve egyes felvillanó reménysugártól, - a végzetes lejtő azonban végre is megőrüléshez, végül az öngyilkossághoz vezette.

* * *

A sötét háttér hozzátartozott Széchenyi reformátori szerepének inszcenálásához. A valóságban Magyarország soha sem volt Balkán, soha sem volt félázsia. Az európai eszmék minden nagy evolúciója megtalálta utját Magyarországra. Az is tévedés, hogy az ország a szatmári béke óta nem fejlődött, mivel a kormányok nem tettek sokat a fejlődés előmozdítására. Az a tény, hogy béke és bizonyos rend uralkodott, előidézett bizonyos természetes növekedést. A fa nől, még ha sulyokkal terhelik is ágait, a gyermek fejlődik, ha nem részesül is nagy gondozásban. Magyarország is gyarapodott a 18. században lakosságban, vagyonban, értelmiségben.

A francia enciklopedisták eszméi elterjedtek a műveltebb körökben. Akkor aránylag többet olvastak nálunk franciául, mint németül. Hisz maguk a németek is több francia könyvet olvastak, mint németet, mert a francia irodalom már igen fejlett volt és virágzó, a német múzsa csak később kezdte próbálgatni szárnyait. Nagy Frigyes Voltaire barátja volt; maga is franciául írta munkáit. Nálunk is olvasták Voltaire-t, Rousseau-t, utóbb Holbach híres munkáját "Systéme de la Nature." Egy magyar mágnás, gr. Fekete, levelezett a Ferneyben lakó Voltaire-rel. Bessenyeyvel a régi latinos irány helyébe a francia lépett és a körötte csoportosult irodalom a francia múzsa emlőin gyarapodott tartalomban, finomodott ízlésben. A német irodalom felvirágzásának hatása alatt jött Kazinczy, a nagy irodalmi apostol.

A sajtó még kezdetleges volt, ehelyett az emberek tízszer annyit leveleztek mint manapság. Nagyfontosságú tényezővé emelkedett hazánkban a szabadkőmívesség, melynek szabadság, egyenlőség, testvériség volt a jelszava. Az ország értelmiségének színe-java a 18. században szabadkőmíves volt. A magyarországi páholyoknak gróf Pálffy Károly alkancellár volt a nagymestere. Ez egyik levelében kifejti, hogy jó hazafiaknak kötelessége a rendben a hazafias érzületnek azon csiráit ápolni, melyek egykor helyreállíthatják a nemzetet. A Josefinismus nyomása már ébresztette a nemzeti ellenhatást. "Ha most szenvedünk is, ha nem érjük is meg fáradalmaink sikerét, legalább az utókor tudni fogja, hogy mi voltunk egy kitűnő nemzet felélesztői." Mintha csak Széchenyit hallanánk.

Ott volt a szabadkőmívesség soraiban majdnem az egész arisztokrácia. De mégis leginkább a köznemesség, a katonai és tisztikar karolta fel. Kazinczy szerint alig volt megye, melynek legjobb elemei ne érintkeztek volna a társasággal, melynek jótékony fénye mindenfelé világított. (L. Marczali: Az 1790-91.-i országgyűlés. 289. l. és köv.)

Ez időben az volt a páholy, amivé később Széchenyi a kaszinókat akarta tenni: a művelt eszmecsere otthona.

A nagyjelentőségű 1790.-i országgyűlésen a szabadkőmívesség volt a mozgató elem. Vezető szónokai és politikusai ehhez tartoztak. Ezek mind át voltak hatva a francia forradalom eszméitől. Hajnóczy (a későbbi vértanú), a tudós kutató, az emberbarát, körülbelül ugyanazon alapon áll, mint a francia nemzetgyűlés akkori többsége. Képviseleti rendszert akart cenzusos alapon. Gróf Fekete, a kozmopolita műveltségű nagyúr, Voltaire barátja, Rousseau alapján általános szavazatjogot követelt, Vay József a nagy magyar községek és a szabad kerületek követküldési jogát sürgette.

Az a nemzet, melynek országgyűlése 1790-ben át meg át volt hatva az európai haladás eszméitől, mely az irodalomban egy Kazinczyt, a közgazdaság terén egy Berzeviczy Gergelyt bírt felmutatni, ki a parasztok rögtöni felszabadítása s a politikai jogok kiterjesztése mellett tört lándzsát, nem volt az a rothadó hulla, amilyennek Széchenyi tartotta. Sőt bírt a haladás minden feltételével, mert a szellemekben végbement átalakulás, mely egyre szélesebb hullámgyűrűket vont, szükségképp maga után vonta volna az intézmények átalakulását, ha be nem következtek volna oly akadályok, melyek a fejlődést egy nemzedékre visszalökték.

A jóindulatú és felvilágosult Il. Lipót uralkodásának hamar véget vetett a halál. Utána a legsötétebb reakció megtestesülése, Ferenc következett. A francia forradalom túlzásainak első sorban Magyarország itta meg a levét. Franciaországban a Napóleoni "gloire" korszaka alatt a forradalom eszméi átmentek az életbe és az intézményekbe s a restauráció csak 23 év múlva következett be, mikor már ezek erős gyökereket vertek s kürthatók nem voltak. Nálunk Ferenc alatt nyomban beállott a visszahatás. Minél tehetetlenebb volt Ferenc a francia forradalommal szemben, annál nagyobb szenvedéllyel tiporta el nálunk a szabad eszméknek ama még zsenge oldalhajtásait, melyek a nemzet gondolkodó rétegeiben mutatkoztak. Nagynénjének, a guillotine bárdja alatt elvérzett Mária Antoinette-nek haláláért, Martinovicsnak, Hajnóczynak és társaiknak a szolgai magyar bíróságok asszisztálása mellett ártatlanul kiontott vére lett az engesztelő áldozat. Tanácsadói Thugut, s utána Metternich éppúgy gyűlölték a forradalom eszméit s épp úgy rettegtek ezektől, mint maga Ferenc. Minden szellemi mozgalmat elnyomó kémrendszer nehezedett Magyarországra. Oly gyenge volt a nemzet, hogy a nemesség, melynek körében az új eszmék gyökerei még nem hatolhattak mélyre, beletörődött az elnyomásba, mely privilégiumait s a feudális társadalom összes kinövéseit nemcsak kímélte, de egyenesen dédelgette.

A napóleoni háborúk az ország területét többnyire megkímélték. A csatákban a paraszt ontotta vérét. A háborúk még emelték a termények árát, úgy hogy a birtokosok jó meleg májusi esőt s egy kis friss háborút kívántak egymásnak. A pénzdevalvációk a készpénz birtokosainak pillanatnyilag ártottak ugyan, de másrészt lehetővé tették, hogy az eladósodott nemes ember csekély belértékű pénzzel fizesse ki adósságait s válthassa vissza elzálogosított birtokait. A saját zsírjába fulladás tespesztő korszaka uralkodott Magyarországon s ebben a tespesztő nyugalomban az 1809.-i inszurrekció csak rövid intermezzo volt. Utána ismét nyugalom s a munkátlanságban és lakmározásban elpuhult nemességet Berzsenyi joggal nevezhette "rut sybarita váz"-nak.

Mikor Széchenyi Magyarország újjáalakítására irányzott tevékenységét megkezdette, ezt a Magyarországot látta maga előtt, pedig előzőleg ez az ország már egy hatalmas és sokat ígérő fellendülési korszakon ment keresztül, melyben a magyar társadalom java megértette a kor eszméit, sőt neki is indult mindazon reformeszmék megvalósításának, melyeknek Széchenyi életét vala szentelendő.

* * *

Mikor kezdett derengeni Széchenyiben reformátori hivatásának gondolata? A katonai pályára lépésétől (1809) a bécsi kongresszus végéig (1815) aligha. A hevesvérű Széchenyi fiatal életének ezt a részét úgy látszik az élvezeteknek szentelte. "Az ember életének első felében ostobaságokat követ el, melyeket aztán második felében jóvá tenni iparkodik." A fiatal Széchenyi fiatal évei sem voltak mentek efféle ostobaságoktól.

De elég korán felébredhetett benne annak a tudata, hogy egy Széchenyi Ferenc fiának s a nem kevésbé nagynevű Festetich György - a keszthelyi Georgikon alapítója - unokaöccsének vannak kötelességei is hazája iránt. Családi előkelő pozíciójának jelentékeny előnyeit ő maga is teljesen átérezte. "Ha én a közjóért annyit vagy többet akartam tenni, mint sok más, az nem vala érdem. Mert egy fáradozó atya s egy gondos anya után nagy jószágokba úriasan belé ülni nem volt felette szövevényes mesterség." (Stádium.)

Egy plebejus ifjat, akármily tehetséges, meg nem hallgattak volna. A fiatal Széchenyivel Metternich is szóba állt. Igaz, hogy a hatalmas miniszter nyughatatlan vérű projektánst látott benne, ki el fog veszni, - pedig kár érte.

Széchenyi reformátori szerepének az, hogy u. n. rendszeres főiskolai kiképzésben része nem volt, sőt egész fejlődése homlokegyenest ellenkező utakon járt, mint kortársaié, nemcsak hogy nem ártott, hanem használt, mert ez tette őt a legeurópaibb magyarrá. Pedig csakis ilyen lehetett hivatva arra, hogy ezt az országot kivezesse a középkor társadalom-politikai nyomorúságaiból. 17 éves koráig otthon nevelték, egy ideig a Therezianumban is tanult. De már 1809-ben két bátyjával együtt részt vett az inszurrekcióban, azután pedig belépett a hadseregbe, végigküzdötte a napóleoni háborúkat, ott volt a lipcsei nagy csatában s bátorságával és eszével nagy mértékben kitüntette magát. A szövetségesekkel bevonult Párizsba, majd végig táncolta és udvarolta a bécsi kongresszus nagy nemzetközi mulatozásait. Ennek végeztével utazásokat tett. Beutazta Európát Görögországtól Spanyolországig. Angliában összesen 16-szor járt. EI lehet képzelni, mily óriási űr tátongott egy ily fiatal férfi világnézete és azon művelt magyar nemeseké közt, akik, ha a Corpus juris és a latin dikciók szokásos felcicomázására alkalmas klasszikus idézetek ismeretéig felvitték, azt hitték mindent tudnak, amit tudni érdemes.

Széchenyi fiatal korában éppen ezt nem tudta. Latinul is csak később tanult meg, mikor már a közpályán szerepelt. Ekkor ismerkedett meg a Corpus jurisszal is. De tudott ezer mást, amit kortársai nem tudtak. Nyílt eszű és szemű utazó volt. aki folyton a különböző nemzetek összehasonlítására irányozta figyelmét s ezeket viszont a magyar viszonyokkal vetette egybe. 1815-ben, tehát tíz évvel hamarabb, hogysem az alapítandó Akadémia számára tett adományával megnyitotta országos szereplését, ezt írja úti naplójában: "A német sokat ír, a francia sokat beszél, az angol tesz." A magyarokról úgy vélekedett, hogy semmit sem szeretünk úgy, mint tanácskozni, de hosszú tanácskozásainkat rendszerint rövid tett követi, vagy semmi.

Első fellépése az Akadémia alapítása ügyében követett eljárása nagyon ügyes, eredeti, huszáros volt. Ma azt mondanák, hogy fényesen lancirozta magát. Mágnás társai, azon keveseket kivéve, kik példáját követték, csendes gúnnyal fogadták lépését. Jellemzi őket az a kérdésük, hogy ha egy évi jövedelmét odaadja, miből fog élni egy esztendeig. Széchenyinek, a pár év múlva megjelenő "Hitel"-nek szerzőjétől az a válasz, hogy "eltartanak barátaim", találó szarkazmus volt a gúnyos provokálásra.

A nagy tehetségű gr. Dessewffy Aurél és b. Wesselényi Miklós azt állítja, hogy Széchenyi készületlenül lépett a törvényhozói pályára. Katonapajtásai, mikor "Hitel"-je megjelent. el nem tudták képzelni, hogyan támaszthatott oly nagy mozgalmat az elmékben egy "tudós"munkával.

Nos hát, a Széchenyi "Hitel"-je nem volt tudós-munka, ő nem volt tudós. Azaz nem ismerte a Corpus jurist s efféléket, amit az emberek nálunk akkor tudósságnak tartottak. De biztosra vehetjük, hogy ismerte Smith Ádám korszakos munkáját a népek jóllétének eredetéről, ismerte Bentham-et is. Ennek utilitarista rendszerét vallotta egész életében. Megjegyzésre méltó egyébiránt, hogy Magyarország kimagasló műveltségű férfiai, kik külföldi munkákat olvasni szoktak, a múlt század első felében mind benthamisták voltak. A közgazdasági tudományban az 1791.-i nagy országgyűlési operátumok tanúsága szerint nálunk a fiziokraták tanai voltak uralkadók. 1825 után általában a merkantilizmusban úszott az ország, mint az 1825. évi országgyűlés bizottságainak operátumai mutatják. Széchenyi volt az első, ki a Smith Ádám elvei szerint irányozta lépteit közgazdasági alkotásaiban.

Széchenyi a maga előképzettségéről a "Kelet Népé"-ben így nyilatkozik: "Semmit sem tettem rögtönzésként, lépteim, tetteim egy előre kiszámított messze ható tervnek szüleményei. A nyilvános élet tövismezejére azzal a komoly elhatározottsággal léptem, hogy én fognám, ha senki más, nemzetünk egykori fényének megvetni alapját."

Dessewffy Aurél és Wesselényi bizonyosan jóhiszeműleg nyilatkoztak, midőn Széchenyi készületlenségét állították. Széchenyi nem volt tudós, később se lett azzá. Egy doktori szigorlaton aligha meg nem bukott volna. De munkáinak minden lapja elárulja rengeteg olvasottságát. Még értékesebbek voltak utazásai közben szerzett ismeretei.

Amit Széchenyi mond, hogy előre kiszámított messze ható terv szerint járt el, azt nem szabad úgy értenünk, mintha §§-ba szedve egész rendszere lett volna fejében mindannak, amit később alkotott, vagy alkotni akart. A nagy reformátorok nem efféle kodifikált tervezetek szerint indulnak pályájukra. Annál kevésbé teszik ezt, mert első feladatuk majdnem minden esetben a rombolás. A legnagyobb lángelmék a munka és küzdelem melegségében nőnek és formálódnak nagyokká. Crescunt eundo.

A romboláshoz s ennek nyomán az építéshez nem elégségesek a §§-ok, amelyeket a középszerűség is megtanulhat. Ide Széchenyiféle gondolatvillámok kellenek, amelyek megláttatják azt, amit mások, ezeren és ezeren nem vesznek észre, ami a többi emberek eszejárásának többnyire az ellenkezője.

Az államférfinál pedig, aki a maga utján akar járni és újat akar alkotni, még Galilei és Kepler tisztánlátása sem elég. Annál a tisztánlátáshoz az akaratnak minden akadályon keresztültörni kész szívós ereje is megkívántatik. Széchenyi Naplójában erről ezeket a remek sorokat olvassuk, melyek oly érdekesen jellemzik őt: "Lenyesik szárnyamat, lábamon járok. Levágják lábaimat, kezemen fogok járni. Kiszakítják kezeimet, hason fogok mászni. Csak használhassak."

Ha Széchenyi irodalmi munkái úgynevezett rendszeres vagy doktriner alkotások lettek volna, akár oly magas színvonalon állók, mint a br. Eötvös későbbi politikai dolgozatai, abban az időben, amikor fellépett, alig ért volna el velük jelentékeny hatást. Kevesen olvasták volna. Széchenyi publicisztikai dolgozataiban egy dilettáns lángész ereje lüktet. Hosszú körmondataiban, mint valami forgatagban, megkapó képek keringenek; ebben a szinte szédítő rendszertelenségben a gondolatoknak szabályozhatatlan özöne forrong. Niagara dörgéseként hallgatjuk megrázó kitöréseit fenséges haragjának. Majd a haza szebb jövőjén andalgó sóvárgás képein merengünk el, melyek mintha egy nagy költemény töredékei volnának. Sziporkázó élc váltakozik maró gúnnyal. Logikai érvek vasláncolata a megsemmisítő szatíra ostorsuhogtatásával. Széchenyi minden munkája sorozata a "causerie"-knek. Soha sem rendszeres, gyakran messze csapong, de mindig visszatér tárgyához, sokszor ismétli magát és a mi fő, még sem válik soha unalmassá.

A "Lovakról" szól első munkája. Itt még a zseniális huszártiszt beszél, ki nemrég vetette le az egyenruhát. Csak természetes, hogy arról ír, amihez legjobban ért. De ne higgyük, hogy eljárásának komoly közgazdasági háttere nincs.

A közlekedési viszonyok akkori kezdetleges állapota mellett a ló volt az a mezőgazdasági árucikk, mely legkönnyebben volt exportálható. Magyarország keleti részétől a fogyasztási piacok oly messze estek, hogy a saját szükségleten felül gabonát termeszteni nem volt érdemes, mert a tengelyen való szállítás egészen fölemésztette volna a termény értékét. Csakis a Dunán volt lehetséges a szállítás vontató hajókkal. Legelőül használták tehát a terület nagyobb részét. A szarvasmarha és sertés a maga lábán ment Ausztriába, ahová nagy csapatokban hajtották. Még nagyobb szállítható képessége volt a lónak, melynek darabonkénti értéke is nagyobb a szarvasmarháénál, mely gyorsabban is jár s mely felül rá a hátán viszi a hajcsárját.

A lótenyésztés érdekében való agitáció tehát közgazdasági szempontból is megokolt volt. De politikai gondolat is rejlett mögötte. Lótenyésztés, lóverseny, kaszinó, Budapest országos központtá emelése, a széttagolt társadalomnak e központban tömörítése. Gróf Hunyady Ferencnéhez intézett levelében (1829. nov.) maga Széchenyi így szól (persze németül): Kaszinó és lóverseny eszközök arra, hogy honfitársaimat lassanként kicsalogassam medvebarlangjaikból. Ezeket akarom tulajdonképp trenírozni, nem lovaimat.

* * *

Most már elkövetkezett a nagy triász megjelenése: Hitel (1829.), Világ (1831.), Stádium (ezt 1831-ben írta, de a cenzúra által támasztott nehézségek miatt csak 1833-ban jelenhetett meg).

Széchenyi e három főmunkájának megjelenése aránylag rövid időre összpontosítva a nagy reformátor férfikorának delére esik. Az előtanulmányokon már túl volt. Nézetei kiforrottak. Tisztában volt vele, mit akar. Gyors rohamban foglalta el a haladó Magyarország vezérének állását. Mind a három munka bővelkedik ama ragyogó vonásokban, amelyekkel Széchenyi irodalmi tevékenységét fentebb jellemeztük.

E munkák tartalmának ismertetése nem feladata e cikknek. Lényegileg a három munka ugyanazt tartalmazza. Sokan a "Világ"-ot tartják a legkiválóbbnak. Polemikus, pamflet-szerű jellegénél fogva talán ez a legérdekesebb. Én a Stádiumot tartalmasabbnak vélem. A Hitelt illeti a kezdeményezés pálmája. A Stádium ismerteti meg velünk legjobban Széchenyi reformtörekvéseinek programját. Mind a három munkában rendszertelenül vannak elszórva reformeszméinek egyes tömbjei.

Széchenyi munkái nem alkotnak nyírott, szabályos versailles-i parkot. De igazában még angol parkot sem, amelyhez b Kemény hasonlítja. Inkább rengeteghez hasonlíthatók, mely gazdag, megragadó és fenséges részletekben, de melyben az avatatlan könnyen eltéved.

Széchenyi e nagy alapvető munkái szerencsés időben jelentek meg. A júliusi forradalom szele fújdogált ekkor Európa felett. A reakció méregfogai kihullottak. Párizsban a polgárkirály jutott trónra. Belgium felszabadult s mintaállama lett az alkotmányos monarchiának. Egész Európában egy új szellem ébredezett. A mi Ferencünk is megvénült már. A kancellári székben a derék gr. Reviczky Ádám ült. A bécsi abszolutizmus vesztett rideg jellegéből. Az a gondolat, mely Széchenyi egész akciójának kiinduló pontja volt, hogy végre is sikerülni fog a dinasztiát meggyőzni arról, hogy Magyarország elnyomása nem áll érdekében, már nem látszott egészen kalandos ábrándnak. Az 1825.-i országgyűlésből kiküldött bizottságok munkálatai, bár alatta állottak az 1790.-i országos bizottsági operátumoknak, sok becses eszmét tartalmaztak, melyeket az utókor Széchenyinek tulajdonít. Mert szokása a népeknek, ami nevezetes valamely korban történik, azt mind egy kiváló alak vállaira rakni. József nádor a "Hitelt" az 1825.-i operátumok paródiájának nevezte. Igaz, ez esetben a paródia többet ért az eredetinél.

De nagyon tévednek a mai nemzedék azon tagjai, kik azt képzelik, hogy Széchenyi munkáiban a jogegyenlőségre és közteherviselésre alapított képviseleti kormányrendszer legalább körvonalaiban kibontakozik előttünk.

Széchenyit nem lehet a pártok keretébe besorozni, amint hogy igazi nagy ember nem is fér bele egy párt keretébe. Még Deák is azt mondta a róla nevezett párt egyik tagjának, ki őt mint pártvezért aposztrofálta: az ördög a vezéretek. Széchenyinek még oly értelemben sem volt pártja, mint Deáknak.

Széchenyit még legtöbb joggal lehetne konzervatívnak nevezni, de e szónak az értelme nálunk egészen meg lett hamisítva. A reakcionáriusok konzervatívoknak nevezték magokat, úgy mint manapság az ultramontánok "néppártnak". Konzervatív volt jó értelemben a 48 előtti Magyarországban tulajdonképp Széchenyin kívül csak néhány felvilágosult mágnás és a megyei nemességnek felvilágosultabb része. Talán ide lehetne sorolni magát József nádort is. Nagyobb része azoknak, kik magokat konzervatívoknak nevezték, reakcionárius volt.

* * *

Rengeteghez hasonlítottuk gróf Széchenyi munkáit, melyben az avatatlan könnyen eltéved. Keressük meg az Ariadné fonalat, mely bennünket e rengetegen keresztül vezethet.

Széchenyi reformátori tevékenységét három csoportba kell osztanunk:

1. Reformok, melyek az Ausztriával való kapcsolatot érintették volna. Ezeket következetesen kerülte s amennyiben ki nem kerülhette, a minimumra szorította. De ezt a minimumot sem valósíthatta meg.

2. Reformok, melyek az ország belső átalakításait célozták, de a nemesség privilegizált állását többé-kevésbé érintették és a törvényhozás és a kormány hozzájárulása nélkül megvalósíthatók nem voltak. Széchenyi - főleg a cél érdekében - ezeknél is nagyon óvatos volt. Kevésre szorította le követeléseit. S ennek a kevésnek egy részét, de csakis egy részét, sikerült keresztülvinnie.

3. Reformok, melyek társadalmi tényezők segítségével vagy egészen a törvényhozás közreműködése nélkül, vagy ennek aránylag kevés és könnyebben kinyerhető támogatásával megvalósíthatók voltak. Ezekben fekszik alkotásainak súlypontja; itt érte el a legszebb sikereket. Itt aratta az ő reformátori és agitátori lángelméje a legszebb diadalokat: Akadémia, Lánchíd, Duna gőzhajózás, Balatoni gőzhajózás, Vaskapu-szabályozás, Kaszinó, Lóverseny, Hengermalom stb.

Mindenekelőtt szegezzük le, hogyan fogta fel viszonyunkat Ausztriához, melyet ő vegyes házasságnak szeretett nevezgetni. Jóllehet egész a fanatizmusig menő hévvel szerette nemzetét - ami azonban nem gátolta abban, hogy titáni haraggal ostorozza hibáit - s jóllehet háborgó lelkéből időnként, de ritkán, kuruc gerjedelmek is törtek elő: az Ausztriával való kapcsolatnak minden lazítását feltétlenül elutasította magától. "A magyar független alkotmányos monarchia álma nem való korunkba. Ne kívánjunk lehetetlent" - írja 1825 okt. 4.-én.

Gyengének tartja nemzetét s azért kárhozatosnak minden összetűzést Ausztriával. Meg van győződve, hogy a császárt nemcsak az akkor európai befolyása zenitjén álló monarchia nyers ereje támogatja, de hogy egész Európa tapsolna neki, ha felrúgná a korhadt magyar alkotmányt. "Magyarország üdvét kell hogy a monarchia jólétében keressük."

Gyakran ismételt hasonlatához, hogy "a makkból idővel termő tölgyfa lesz", - mindig hozzátette: "ha el nem tapostatik." Az eltaposástól való aggodalmában odáig ment, hogy Wesselényihez intézett egyik levelében (1830. okt.) azt mondja: "abszurdumnak tartom olyat kérni, hogy a király lakjon, a trónörökös maradjon Budapesten."

Meg volt győződve, hogy az Ausztriával való viszony bolygatása forradalomra vezet. Ettől pedig borzadott, nem a reakcionárius hallucinálók remegő félelme miatt, nem is, mert alapjában konzervatív (jó értelemben konzervatív) politikus, hanem mert meg volt győződve, hogy a forradalom menthetetlenül halálba viszi a magyar államiságot és nemzetiséget.

Másodszor: nagy veszedelmet látott a nemzetiségekben. A lelke mélyén rejlő, a hipochondriával határos pesszimizmus (mely 1860-ban a pisztolyt nyomta a kezébe) túl sötéten láttatta vele az akkoriban erősen megindult pánszláv mozgalmat (1831-ben a kolera miatt fellázadt tótság zendülésében Oroszország keze is dolgozott), a Horvátországban megindult illír mozgalmat, melyet Bécsből is szítottak. Ez a nem alaptalan, de mégis némileg túlzott sötétlátás sugallta 1842-ben tartott akadémiai beszédét, melyben erősen kikelt a magyarosítás minden kísérlete ellen. A nemzetiségi táborban ujjongva fogadták e beszédet, a magyarok felháborodással, mert azt mondották, hogy Széchenyi indirekte igazat ad a nemzetiségi bujtogatóknak. A nemzetiségekkel szőrmentében bánás politikája végigvonul Széchenyi egész pályáján.

Szenvedélyesen kárhoztatta a horvátokkal szemben az országgyűlésen követett eljárást, különösen azt, hogy a magyarok nem akarták tűrni, hogy a horvátok egyelőre még latinul beszélhessenek. Mert csak erről volt szó s nem afféle hetekig tartó szaborézásról, aminőt 1907-ben átéltünk!

Bármily buta és gonosz volt a bécsi reakció, Széchenyi minden áron kerülni akarta a vele való konfliktust. Mihelyt Bécsből kissé emberibb arcot mutattak, reménykedett. Meg volt győződve róla, hogy előbb-utóbb sikerül meggyőzni a dinasztiát, hogy Magyarország felvirágzása neki is érdeke.

Tudnunk kell, hogy 1848 előtt Magyarországon tényleg az osztrák abszolutizmus uralkodott bizonyos ósdi alkotmányos formák közt s a félig anarchikus megye által korlátolva. A helytartótanácsot a bécsi magyar udvari kancelláriából dirigálták, a bécsi magyar kancelláriát pedig az osztrák államtanács és az osztrák kormány dróton huzogálta. A legkisebb előterjesztés sem jutott a magyar kancelláriából az uralkodó elé, mielőtt azt az osztrák államtanács nem tárgyalta. A budai helytartótanácsnak semmi kezdeményezési joga nem volt. Maga a magyarok iránt jóakaratú József nádor, bár Ferenc császár testvére volt, Sedlnitzky osztrák rendőrminiszter kémeinek ellenőrzése alatt állott. Ferenc még azt is rossz szemmel nézte, hogy a magyarok szeretik József nádort. Nem bízott benne.

Széchenyi mindamellett kímélte az osztrák kormányt, sőt később hivatalt is vállalt a budai helytartótanácsnál, mint az ott felállított közlekedési osztály főnöke. Mikor a szólásszabadság brutális megsértése s a tömeges elfogatások miatt panaszok hangzottak el az országgyűlésen, Széchenyi nem vett részt a vitában. Magatartását csak az magyarázza, hogy féltette a szociális tényezők segítségével létrehozott s még létrehozni szándékolt értékes alkotásait, azért nem akarta provokálni az udvart és a bécsi kormányt. Másfelől hitte, hogy hivatalában sikerülni fog becses szolgálatokat tenni, ami részben sikerült is. Hogy többet nem tehetett, az nem rajta, hanem a pénzhiányon s a főrendek és képviselők szűkkeblűségén múlt, kik minden anyagi áldozattól fáztak. "Kormányzati harmónia s annak minden módoni utilizációja nélkül semmi nagyobbszerűt, alapost és kivált az egész nemzetre hatót végbe nem vihetni" - írja "Eszmetöredékeiben".

Nem annyira gonosznak, mint inkább butának tartotta a bécsi irányadó köröket. "Hogyan támogathatod ezt a kormányt - kérdé Wesselényi - nem látod a szarvait, - ördög." "A szarvakat látom - felelt Széchenyi - nem ördög az, hanem ökör, melyet vezetni lehet."

Csakhogy ez az ökör öklelt és döfött!

Széchenyi a fentebb érintett okokból mindent, ami az Ausztriával való viszonyt bolygathatta vagy csak érintette volna, ne bántsd virágnak tekintett. Annyit azonban ő is követelt, hogy a helytartótanácsnak fentebb vázolt függő viszonya megszűnjön s az ország csak a Budán székelő helytartótanács közbevetése és befolyása által kormányoztassék.

Azonban ez sem valósult meg.

A védegylet ellen is küzdött Széchenyi, mert tartott Ausztria visszatorlásától. A 40-es években fellépett doktrinereket, Eötvöst, Szalayt stb., kik a képviseleti felelős kormányrendszer és az összpontosítás mellett kardoskodtak, utópista álmodozóknak tartotta. Pedig különben ő is centralista, talán éppen a leghatározottabb és legcéltudatosabb centralista, de a miniszteri felelősség előtte elérhetetlen ábrándképnek tűnt fel.

Nagy igazságtalanság volna azonban, ha valaki azt hinné, hogy Széchenyi utolsó gondolata Magyarországnak az akkori silány függő állapotban való vegetálása örök időkig, vagy legalább is egy századig.

Ő a fejlődés sorrendjét így képzelte magának:

1. Az ország vagyonosodása közgazdasági vállalatok teremtése, korszerű hiteltörvények alkotása, az általa tervezett közlekedési hálózat kiépítése által.

2. A feudális társadalom-politikai rendszer fokozatos kiküszöbölése, a magyar alkotmányos élet megújhodása, a megyei széttagoltság megszüntetése, hatalmas főváros fejlesztése, kultúra, nemzetiség megizmosodása.

3. Az országban rejlő hatalmas erőforrásoknak a fentebbi két pont értelmében való kifejlesztése után mint harmadik (de talán nem is éppen legutolsó) állomás következett volna az ország nagyobb önállósága, úgyszólván mint önként előálló fejlemény. De ezt nem a monarchia ellen, hanem Ausztriával és a dinasztiával kapcsolatban gondolta megvalósítandónak.

Sejtelemszerűleg derengett előtte a jövő hajnalpírjában az a gondolat, hogy az előbbi 1., 2. és 3. pont megvalósulása után a monarchia súlypontja egykor Magyarországra fog áthelyezkedni s a birodalom a magyar nemzetre, mint hatalmának főfaktorára támaszkodó dinasztia által Budavárából fog kormányoztatni.

Szép álom, merész koncepció!

Ha Ferenc király 1835-ben bekövetkezett halála után egy felvilágosult, zseniális uralkodó, afféle magyarba ojtott József császár jutott volna trónra, ez a szép álom nem maradt volna szükségképp álom, ez a merész koncepció talán nem lett volna merő utópia. Elképzelhető mindenesetre, hogy a dolgok rendje ily irány felé fejlődött, illetőleg fejlődhetett volna.

De nem ez volt megírva a sors könyvében. A gyenge elméjű Ferdinánd jutott a trónra s nevében és helyette az ezen időben kialakult ú.n. kamarilla vette kezébe a hatalom gyeplőjét. Ferenc végrendeletében legfiatalabb testvérét, Lajos főherceget rendelte Ferdinánd mellé gyámul, tanácsadóul pedig "leghívebb szolgáját és barátját" Metternichet. Nagy befolyása lett Ferenc-Károly nejének, az erélyes Zsófia főhercegnőnek is.

Most újból elérte Magyarországot fátuma, hogy rá nézve minden trónváltozás a reakció újraéledésével és a megindult haladás visszalöketésével járt.

Ez történt 1791 után először, 1835-ben másodszor, 1848-ban harmadszor. Nem fog-e a jövő trónváltozásnál negyedszer ismétlődni? Ez a baljóslatú kérdőjel áll jelenleg Magyarország egén.

Háromszor indult neki Magyarország a politikai megújhodás nagy munkájának. Háromszor érte meg a szabadság szellemének tavaszát. Először a 18. század végén a Josefinizmus és főleg a nagy francia forradalom hatása alatt, másodszor 1830 körül, Széchenyi fellépésével, harmadszor 1848-ban, amidőn végre sikerült tető alá hozni a polgári egyenlőség, a közteherviselés, a felelős képviseleti kormányrendszer nagy vívmányát.

Mind a három esetben Párizsból. A nagy szabadsági mozgalmak kontinentális gócpontja- és központi kohójából jött a lökés: a nagy forradalom (1789), a júliusi forradalom (1830), a februári forradalom (1848).

De 1790 után a megindulandó fejlődést eltiporta Ferenc, ki a hóhérpallos jegyében, Martinovics, Hajnóczy és társaik véres hulláin át, a nemzet megfélemlítésével indult szomorú uralkadói pályájára. Ferenc halálából született a kamarilla, mely igyekezett megmutatni, hogy ő jobban ért az uralkodáshoz, mint a kedélyes és vénülő Ferenc, ki alatt vége felé már kissé emberibb arcot kezdett ölteni a reakció.

A friss erővel munkába lépett kamarilla az érdemes Reviczky Ádám kancellárt elejtette s helyébe Metternich társának, az ennél is reakciósabb s felülrá szláv irányú Kolowrátnak unokaöccsét, a szolgalelkű Pálffy Fidél grófot ültette, ezt a névleges magyart, kiről Széchenyi gúnyosan írta Taschernek, hogy "Pálffy mátyárul peszilt."

Megindultak tehát a bebörtönözések, Wesselényi és Kossuth és még sok más hazafi elfogatása, a szabadszólás jogának elnyomása.

A nyomás évek folytán enyhült, Pálffyra következett a felvilágosultabb gr. Apponyi György.

1848-ban újabb nekilendülés, erősebb, mint minden előzőek. De a visszalökés is erősebb lett. 1849-ben már nem csupán a börtön dolgozott, mint 1835 után, most már ismét a hóhér is akcióba lépett. Arad és az Újépület 1849-ben még több magyar vért ivott, mint a budai Vérmező 1795-ben.

Évtizedes nyomás után ismét derengeni kezdett. Ferenc József és Deák bölcsessége egy 40 éves haladási korszak áldását juttatta Magyarországnak.

Ismét aggódva gondolunk a jövő trónváltozásra. Ismét megújul-e a reakció, mely Halley-féle üstökösként minden nemzedéknek egyszer meg szokott jelenni ez országnak égboltján?

* * *

Térjünk át most már a reformkérdések ama második csoportjára, melyek az Ausztriával való,,vegyesházasságot" nem érintették. Ezek Magyarország belügyeit, a feudalizmusból való kibontakozást, az ország európai lábra állítását célozták. Széchenyi ezeknél nem tartott az osztrák kormány ellenállásától, bátrabban nyomult előre, de még itt is nagyon óvatos volt reformjavaslataiban, mert ezeknél nem nélkülözhette a törvényhozás közreműködését s a privilégiumok mögé elsáncolt megyékben, a nemesség többségének maradiságában és az arisztokrácia szűkkeblűségében nagy akadályok tornyosultak elébe, nem is szólva a társadalmi előítéletek tövises bozótjáról, melyen átgázolnia kellett.

Tudtommal eddig nem mutattak rá arra a Iegfőbb okra, mely miatt Magyarországnak a középkori állapotból való kibontakozása oly keserves lassúsággal haladt előre.

Ez az ok az, hogy Magyarországon minden huszadik ember nemes volt, Nyugat-Európában csak minden ezredik. A nemesség percentszáma tehát ötvenszer oly nagy, mint a nyugat-európai országokban. Csak egy ország van, ahol a nemesség arányszáma megközelítőleg oly nagy, mint nálunk: Lengyelország. Hasonló ok hasonló tüneteket szült ott is.

Az új kor szellemének Franciaországban csak a kastélyok ellen kellett küzdeni, nálunk ezenkívül a nemesi kúriák ezrei és a birtoktalan, de éppen ezért műveletlen és csak még csökönyösebb alsó nemesség százezrei ellen is. Mint segédcsapatok sorakoztak a már magában is tömeges nemesség mellé a felsőbb régiókban az óriási vagyonú klérus, az alsóbbakban a szabad jászok, kunok, hajdúk, székelyek. szászok, kik privilégiumaik birtokában nem rokonszenveztek a privilégiumok megszüntetésével.

A nemesség haladni akaró része mellé ellenben nem sorakozott nálunk a "tiers-état", egy erős polgári osztály. Városaink a dohos nyárspolgárság odúi voltak, felülrá túlnyomóan idegen elemből állottak, szavuk az országgyűlésen súlytalan volt, mert összesen együtt egy szavazatuk volt.

A megyékben, mint megannyi elsáncolt táborban a birtokos nemesség uralkodott, az az osztály, melyet manapság a felkapott dzsentri szóval jelölünk.

A dzsentri többsége adta a maradiság védelmi harcában a táborkart, az alsóbb nemesség nyers tömegei szolgáltatták a csapatokat, melyek a haladás pártját, ha másképp nem ment, terrorizmussal verték le.

A Forintos-párt vérengzése Zalában, Deák megyéjében, az Uray Bálint által felizgatott csengeri és tyukodi parasztnemesség fütykösei verték le Szatmárban, Kölcsey megyéjében a híres szatmári 12. pontot. Kölcsey ennek folytán eltávozott a pozsonyi diétáról, Deák el sem Fogadta a véres mandátumot.

Ezek a tipikus esetek. De dolgozott a fokos és az ólmosbot szerte az országban. Találóan nevezte el gr. Andrássy Károly (Andrássy Gyula apja) ezt az állapotot "bunkókraciának".

Széchenyi, mikor Hitel-ével az első nagy homloktámadást intézte a középkori állapot ellen, mint maga bevallja, első sorban az arisztokrácia jobb részéhez kívánt fordulni. Itt aránylag több megértést és európai szellemet várt.

A megyétől mindig idegenkedett, nemcsak mivel ő mindig centralista volt, hanem mivel ott az az elem dominált, melyet ő "pipázó, káposztaevő magyarok"-nak nevezett s kegyetlen szarkazmusával ostorozni meg nem szűnt. Nemcsak az ő politikai meggyőződése, de finom esztétikai érzéke idegenkedett ettől az elemtől.

Midőn a "Hitel"-ben azt írja, hogy "nemcsak a proportione, de valóságosan több igazi s férfihoz illő tudomány van Magyarországon a közép, mint a főrendek közt" - ezalatt a nemesség haladópárti részét és a lateiner osztályt együtt érti.

Az utóbbi értette meg Széchenyit leghamarabb s valóban műveltebb is volt, mint a magát a Corpus jurisban begubózó nemesség zöme.

A "Hitelt" az arisztokrácia túlnyomóan kicsinyléssel fogadta, a nemesség sok helyütt megégette s ahol ezt nem tette, ott azt hangoztatta: mit akar ez a pesti gróf nekünk politikát tanítani. Ezt mi jobban értjük. Írjon ő csak a lovakról. (Pulszky: Életem és korom.)

Hát a nép, az istenadta nép? Ez akkor nem számított. Széchenyi hite szerint a magyar népben hatalmas erők szunnyadoztak, de apatikusnak, hanyagnak tartotta. A tiszai magyar népet, mely pedig megszerette a Tisza mentén járt Széchenyit (sokan azt hitték róla, hogy ő találta fel a gőzhajót, "mert ilyet csak magyar ember találhat ki") Széchenyi így jellemzi az Eszmetöredékekben: "Kenyere, bora, sódara van. Gatya is nyáron, bunda télen, egy pár csizma és egy kalap, ólmos a kézben, néha egy szívrepesztő szomorú nóta, meg andalgó álom, mennyi kell... Minek e fölibe munka?"

Soha senki találóbban nem jellemezte az alföldi magyar parasztot, mint Széchenyi ebben a pár sorban.

A nemesség egyes művelt, valóban nemes alakjai azonban, valamint a fiatalság és a lateiner osztály többsége megértette Széchenyit. Egy szegedi tanár így nyilatkozott: Széchenyit a magyarok teremtőjének kellene nevezni.

A mondottak után nem nehéz megérteni, hogy Széchenyi azoknál a reformjavaslatainál is, melyek Ausztriát ugyan nem érintették, de a törvényhozás közreműködése nélkül megvalósíthatók nem voltak, igen óvatos volt. Keveset kért a törvényhozástól, de e kevésnek is csak egy része valósult meg a 48 előtti országgyűléseken.

Széchenyi reformjavaslatainak azt a csoportját, melyet csak a magyar törvényhozás hozzájárulásával lehetett megvalósítani, legvilágosabban ismerhetjük meg "Stádium" című munkájából. Ez egy neme volt a politikai programnak, melyet Széchenyi az 1834.-i országgyűlés számára írt.

Lássuk Széchenyi követeléseit s hogy mennyi valósult meg belőlük:

Váltó törvény. Ez megvalósult 1840-ben. Hatalmas döfés volt ez a feudalizmus bástyájának kellő közepébe. A váltó nem kérdi, ki a nemes, ki a nem nemes. A váltó azt mondja: adós fizess!

A váltótörvény hiánya s felül rá a nyomorult igazságszolgáltatás volt az oka, hogy az országban 1840 előtt hitelintézetek nem alakulhattak. A bécsi Takarékpénztár kísérletet tett néhány fiók felállításával, de ezeket hamar beszüntette. A megyékben néhány közgazdasági analfabéta időnként deklamált Nemzeti Bankról. De az országban még egy kis bankocska vagy takarékpénztárocska sem alakulhatott. A váltótörvény megalkotása után megindult az alapítások sora. Megalakult a Pesti Hazai Első Takarékpénztár s a bankok közül a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank. 1848-ig 36 pénzintézet alakult.

Ősiség eltörlése. Az ősiség a nemesi birtok oly megkötöttsége volt, mely a nemest hitelképtelenné tette. Széchenyi a Hitelben, a Világban és a Stádiumban e békó megszüntetését sürgette. De célt nem ért. Az ősiség megszüntetését csak 1848-ban mondta ki a törvény, de a keresztülvitel már az osztrák kormányra maradt.

A nemesi birtokra vonatkozó fiskalitás megváltása. A nemesi birtok a család magvaszakadtával a koronára visszaszállt. A király azt tetszése szerint újból eladományozhatta. Értékes vagyoni és hatalmi forrás volt ez a korona kezében. Széchenyi 1% örökösödési adó fejében javasolta ennek megváltását. Nem valósult.

Követelte továbbá, hogy a nem-nemesek is bírhassanak ingatlan vagyont, de azért a nemesi birtok ezentúl is adómentes maradjon. 1844-ben az első követelés megvalósult. A nemesi birtok adómentessége megmaradt.

Követelte, hogy a paraszt polgári jogot nyerjen, de a teljes jogegyenlőséget Széchenyi sem követelte. A jobbágynak, ha pere volt, a megye rendelt ügyvédet. Széchenyi azt követelte, hogy a nem nemes osztály (tehát nem az egyes jobbágy) választhasson magának pártvédet. Ez sem valósult meg 1848 előtt. Akkor pedig feleslegessé vált.

Házi azaz megyei adó. Követelte Széchenyi, hogy a házi adót a nemesek is fizessék, de nem követelte, hogy a nemes ember állami adót is fizessen. Ő is azt óhajtotta, hogy maradjon az állami adó (melyet akkor hadi adónak hívtak) kizárólag a jobbágy terhe.

A jobbágy fizette a hadi adót, mégis az ő fiát vitték katonának, a nemesét nem.

A jobbágy fizette a házi adót, tehát ő viselte az egész belkormányzat költségét, az ő pénzéből fizették a tisztviselőket, de ő nem viselhetett hivatalt.

A jobbágy építette a megyeházát, de ő legfeljebb mint rab kerülhetett be abba.

A jobbágy csinálta az utakat és hidakat, de azért ő vámot fizetett rajtuk, a nemes vámmentesen utazott.

A jobbágy adójábul fizették a bírákat, de azért ő jogvédelemben nem részesült; személye és vagyona és becsülete az úriszéknek volt kiszolgáltatva, hol a nemes saját ügyében mint fél és bíró ítélt.

A paraszt viselte az országgyűlés költségeit is egész 1840-ig, de ő választó nem volt.

A paraszt szolgálta a robotot a földesúrnak, művelte ennek földjét, fizetett neki terményeiből tizedet, adott előfogatot, szenvedte a katona-beszállásolás terheit s azon kívül egész sorát a közszolgáltatásoknak; ellenben a földesúr őt botoztathatta. Csakis az 1836.-i törvény korlátolta nagy kegyesen a botozások számát évenként négyre, az egyszerre kiszolgáltatható botütések számát 25-re.

Mindezen állapotokat érintetlenül találta az 1848.-i országgyűlés.

Széchenyi sem követelte ezen állapotok megszüntetését, kivévén azokat, melyeket említettünk. Követelte a "Stádium"-ban a helytartótanácsnak már említett függetlenségét a kancelláriától - egyetlen követelése, mely az osztrák abszolutizmusba ütközött, de ez sem valósult.

Széchenyi a jogegyenlőséget, az egyenlő közteherviselést, a felelős kormányt követelni nem merte. Ezeket ő egy távol jövő álmának tekintette. Pedig ő is úgy gondolkodott, hogy amit a jelen alkot, az eltörpül amellett, amit a jövő nemzedékek alkotni fognak. E gondolatot megtaláljuk műveiben.

A jobbágy felszabadítását nem követelte. Komolyan nem is jött szóba az országgyűlésen 1848 előtt. Még az örökváltság is csak fakultatíve ment keresztül 1839-ben, de nem kötelező alakban.

Hogy a paraszt felszabadítása állami költségen eszközöltessék, arról egy-két rajongó álmodott, de komoly programpont ez sem Széchenyinél, sem másnál nem volt.

Széchenyi, mikor a helytartótanácsnál a közlekedési osztály élére állt, természetesen belátta, hogy közmunkákat létesíteni, az ő pompás vasúthálózati tervét megvalósítani, Dunát szabályozni stb. pénz nélkül nem lehet. Egy pénzalapot akart teremteni s erről egy röpiratot is írt "Adó és két garas" cím alatt. Ezt a külön közmunkaadót - mely némileg hasonlít a mai útadóhoz - a nemesek is fizették volna. A bejövő évi 6-10 millió forint alapul szolgált volna egy elég jelentékeny, 100 millió körüli hitelműveletnek. A főrendek ezt a javaslatot évi 3 millióra zsugorították össze. A két ház egy darabig labdázott a javaslattal, végül egyetértés nem jövén létre, az egész dugába dőlt. Titkon még azok is örültek neki, akik a nemesi birtok ily nevetségesen csekély megadóztatását elvben ellenezni nem merték.

Látjuk, mily szerény körben mozog Széchenyi reformköveteléseinek az a csoportja is, mely Ausztria érdekeibe nem ütközött s melynek útjában csak a nemesség szűkkeblűsége állott. Keveset követelt a nagy reformátor s e kevésnek is csak egy részét lehetett megszavaztatni az országgyűléssel.

Széchenyi bizonyára szeretett volna többet, gyorsabban, de azt kivihetőnek nem tartotta. Támadta Kossuth és a doktrinerek agitációját, mert attól tartott, hogy veszélyezteti azt a keveset is, ami kivihető. Rettegett attól, hogy a gyorsabb haladás forradalomba viszi az országot.

Nyolcvan esztendő folyt le azóta, hogy Széchenyi Magyarország megújhodásának zászlajával kezében a közpályára lépett. S ha a mai állami és társadalmi fejlődés talapzatán állva szemlét tartunk alkotásai felett, ha látjuk, hogy tulajdonképp mily szerény körben mozog az amit követelt s ebből is mily kevés ami megvalósult, ha látjuk, hogy eszméivel a lelkekben nagy eredményeket ért ugyan el, de a középkori intézmények bástyafalaiban csak szűk réseket törhetett: alig bírjuk felfogni e nagy embernek azt a mardosó önvádját, melybe - beteges prediszpozícióinak hatása alatt - végre beleőrült, hogy miért is rázta fel dermesztő álmából nemzetét s lett ezzel végzetes sorsának okozójává.

Nagy volt az ő lánglelke, de mily kevéssé értékelte a tömegben működő erőket s mily kicsinynek látta nemzetét! Különben képtelenségnek kellett volna tartania azt a gondolatot, hogy az éppen ő általa megindított átalakulás megállhasson félúton, a nemesség adómentességénél, a jobbágyok nagylelkűen negyedévi időközökre korlátolt botoztatásánál. Pedig ő maga írta a Stádiumban: "A mint mi bánunk jobbágyainkkal, úgy bánnak velünk. Nem kellene tovább Istent kisértenünk."

Megfoghatatlan kell hogy legyen a mai nemzedék előtt az az ismételve hangoztatott gondolata is, hogy ha ő a nemzetet fel nem rázta volna dermesztő álmából, akkor a nemzet örökre megmaradt volna dermedtségében s nem akadt volna senki, aki megfújja neki az ébredés riadó harsonáját.

Az átalakulás, amely az ő lelkében fogantatott, 1848-ban a februári forradalom által felébresztett s egész Európában mutatkozó haladási mozgalom hatása alatt, végre annyi sziszifuszi erőfeszítés után megvalósult. A zátonyok közt vergődő hajót egy hatalmas hullám megemelte s a kikötőbe juttatta. Az embrió most már gyermekké fejlődve, világra jött.

Először Széchenyi is örült az 1848.-i törvények szentesítésének, de nemsokára ismét erőt vett rajta sötét pesszimizmusa. Oly gyengének tartotta nemzetét, hogy azt vélte, a gyors haladást, vagy éppen egy forradalmat elviselni nem lesz képes.

Ekkor írta Taschnernek: Európa nemsokára magas hullámok közt! Lehet-e ebből haszna a magyar honnak? Új hajnal támadhat, ámde ehhez ész és jó szerencse kell. Ami az elsőt illeti, az alkalmasint nem lesz.

Veszedelmesnek tartja a kormányrudat Kossuth és Batthyány kezében. "Nous avons vendu notre pays pour deux Louis." "A franciákat kellene utánoznunk nem abban, hogy kimondjuk a republikát, hanem hogy mi is farba rúgjuk Lajosunkat." Ily keserű szarkazmusokban tör ki bizalmatlansága.

Széchenyi végzetesnek tartotta azt az utat, melyet Kossuth és Batthyány követett.

Széchenyi - Kemény Zsigmond szerint, ki Széchenyi szándékairól jól volt informálva - a helyzetet így fogta fel: most Olaszország lángba borul, Bécsben s Ausztria több részében forradalom tört ki. Most a magyar országgyűlésnek így kellene szólni a királyhoz: uram! most trónodat vész fenyegeti, mi védelmedre sietünk, számíthatsz a nemzet egész erejére. - Ily eljárás mellett hite szerint a monarchia súlypontja áthelyezkedett volna Magyarországba s Budapest lehetett volna annak központjává, mint Jenő herceg, mint Gentz és Ausztriának és a dinasztiának eddig elhanyagolt nagy keleti érdekei javasolták.

Lehetséges volt-e az adott viszonyok közt, a hibák és bűnök sorozata után, melyek Bécsből Magyarország ellen három század óta s a megelőző évtizedekben is elkövettettek, a magyar politikának ily irányítása? Az események fejlődése e kérdésre nemmel felelt.

Széchenyi kezéből kiesett a vezetés. Politikájának ideáljai összeomlottak. A fényes meteor kialudt és lehullott.