Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 6. szám · / · FIGYELŐ

FENYŐ MIKSA: ADY ÉS A LEGÚJABB MAGYAR LYRA [+ ]

Horváth János, az Eötvös-kollégium tanára, könyvet Irt Ady Endre költészetéről, e költészet gyökereiről s úgy mellékesen - egy nem éppen elegáns kézmozdulattal elintézi az egész mai lírát. "Az Eötvös-kollégium tanára", hangsúlyoznom kell ezt a jelzőt, mert hogy ez így van: könyvének legszembetűnőbb erénye, érdekessége. Enélkül Horváth könyvét alig vettük volna észre, bár tagadhatatlan, hogy - minden felületessége, nagyképűsége és ízetlensége mellett - analizáló tehetségről nem egy helyen tesz tanúságot. Így azonban más. Így a dolognak majdnem etikai jelentősége van: az elsőség dicsősége illeti meg. A tanárnevelő-intézet tanára könyvet ír Ady Endréről, melyben - igaz tekintélyhez illő körültekintéssel, térdig érő szakállt szenvelegve - vallja, hogy valakiről van szó, akivel az irodalomtörténetnek számolni kell. "...Az a lírai fajta, - mondja melyet Ady mivel, nálunk egészen új, mert az, ami a leglényegesebb jellemzője, ami verseit költészetté teszi: az eddig a magyar lírában csak elvétve bukkan elő, míg nála szinte törvényszerűleg érvényesül". "Ady szubjektív érzése oly természetű, hogy szinte létrejötte pillanatában kényszerűleg magával hozza a megfelelő tárgyi látomást: vagy megfordítva tárgyi látomásaiba rögtön beleönti lelkét egész szubjektív közvetlenségével." "...S mindez egyes jelenségek egy primitív, szinte atavisztikus jellegű ugyan, de költői világnézlet megnyilatkozással. Egy nagy, mindent megelevenítő, hívó látomás lett Adynál abból, mi modern költőknél csak megértetés, szemléltetés eszköze, vagy csak művészi látás volt." "Folyvást az az érzésünk van, hogy egy varázshatalmú ember szól hozzánk, egy különösen ihletett vates, látó vagy legrosszabb esetben egy boszorkány (!); de minden esetben egy természetfölötti erővel megáldott ember, kit az emberi sorsot intéző hatalmak beavattak titkaikba, ki átlát a falon, jövőbe néz, holtakat idéz. S ez a benyomásunk őt magát is rejtélyessé, s még ha nem is hiszünk neki, félelmessé teszi szeműnkben." Ezek megállapítások, értékelések, elismerések. S ha mindez nem is a legmélyebb bepillantás Ady költészetének örvényeibe, mégis a körülmények, melyek közt mondja - a bornírtság, rokkantság és filiszterség anathemázó lármájában - a hely, ahonnan s talán amelynek ellenére hirdeti: belső jelentőségénél jóval nagyobb irodalompolitikai jelentőséget ad könyvének.

Vannak Horváth János könyvében részletek, melyeknek irodalmi értékük is van. Az "Irodalmi előzmények" című fejezet Irodalomtörténeti beállítása kitűnő. Ahogy az Arany János-féle magyar klasszicizmust jellemzi ("gyökeres, de nem fitogtatott nemzeti érzés az inspirációban; plasticitás, lélektani hűség az objektív műfajokban; bizonyos önmérséklet, józan tervezés a lírában, szabályosság, magyar formák tökéletessége a kivitelben"), ahogy Reviczky és Vajda János helyét megállapítja, ahogy megtámadja annak a családfőnek hitelességét, melyen a Holnaposok egyik esztétikusa Vajdán, Reviczkyn, Petőfin, Csokonain keresztül egész Balassa Bálintig megy vissza ősökért: mindez a jószemű, ügyes történetíróra vall. Mihelyt azonban nem külső vonatkozások kereséséről van szó, hanem hegyi beszédek, - akár "korcs hegyi beszédek ritmusának megértéséről, mihelyt nem egy metafora matematikai megfejtéséről van szó, hanem egy lélek meglátásáról, mely ebbe a metaforába van zárva, mint a gyöngyszem a kagylóba: Horváth János látása, tudása s különösen megérzése csődöt mond s oldalakon keresztül alig találunk egyebet könyvében, mint agyoncsépelt, ezerszer megunt, közkeletű szólamokat. Ilyen felületes, kapkodó megállapítás, hogy a modern líra: a Holnap. Dehát így beszélték Rákosi Jenő, Ágai bácsi s így dúdolja utánuk: Horváth János. Azt mondja: "Ady és a legújabb magyar líra" és azután könyvében egyébről sem beszél, mint Ady Endréről és az Ady-utánzókról, megállapításainál rendszerint az "Adyék" gyűjtőnév alatt fogván össze őket. De hát nem vette észre, hogy a Holnap-kötetek Babits Mihálytól is hoztak verseket, egy gazdag léleknek s különös művészi képzeletnek remekműveit? Nem vette észre. És nem vette észre azt sem, hogy Ignotus legszebb szerelmi versei a legújabb magyar líra termékei és vakon rohant el Kemény Simon, Gellért Oszkár, Kaffka Margit, Lesznai Anna, Tóth Árpád és Szép Ernő költészete mellett, mert hát ezekre - mindenik egy sajátos egyéniség - kissé nehéz lett volna az "Adyék" számára kieszelt szempontokat alkalmazni. (Ma már mind többen vannak olyanok, kik Gyulai kritikai jelentőségét abban látják, hogy irtó hadjáratot indított a Petőfi-utánzók ellen. S a példa lelkesit. Minden nap és minden kritikai szemle meghozza a maga fiók-Gyulaiját. Horváth is az Ady-utánzókat kinevezi a legújabb magyar lírának, hogy aztán annál könnyebben elbánjon velük. A fiók-Gyulai.)

A részletekben ugyanilyen rövidlátás. sótalan élcelődés, fitogtatott józanság. Szépen elismétli, a mit előtte "Adyék" őseiről a legfelületesebbek mondottak: "Baudelaire és Verlaine." Verlainere még csak utalnak bizonyos pszichológiai körülmények: gazdag, fájdalmas, példát nem adó életüknek találkozása a gyarlóságokban, szomorúságokban; de Baudelairere épp oly kevéssé szabad gondolnunk mint Hugo Viktorra vagy Novalisra. "Baudelaire verseiben - feleltem egyszer e vádra - túlnyomó az alakító intelligencia: nagyszerű képekbe faragja érzéseit, művészi kézzel, művészi el gondolással; metaforáinak súlyos brokátjába öltözteti s besugározza őket reflexióinak drágaköveivel. Ady közvetlenebb. Közte és versei között nincsenek distanciák. Hol érezzük Baudelaire verseiben az őslírának azt a nagy közvetlenségét, majdnem európaiatlanságát, leghomályosabb érzéseinknek vizionárius erővel való megjelenítését, mely Ady költészetét jellemzi? (Szinte kedvem volna a Les fleurs du mal néhány versét ide írni, hogy rámutassak ezekre a távolságokra. Például figyelmébe ajánlom Horváthnak - ha már nem akarja az egész kötetet elolvasni - a La mort des amants című verset: vesse össze - mint ahogy a középiskolákban szokták "Lédával a bálban" vagy "A mi násznagyunk" vagy más hasonló Ady versekkel. A versek lényegét, kifejezésük módját, zenéjüket) "Ösztönök költészete" mint francia találmány, melyet szerzőnk katedrán megszokott bőbeszédűséggel tálal fel - gyermekmódra örülve mindennek, ami ösztönökről, dekadenciáról csak eszébe jut, - ez sem Ady rokonságát nem állapítja meg, sem költészetének titkaiból nem fejt meg egyet sem. (A pszichológus bizonyára azt vette volna észre, hogy Ady rövid önéletrajzában Goethe Tassoját említi.)

*

Nem időzhetünk bőbeszédű szerzőnk minden felületes megállapításánál. "A költői kifejezés" című fejezetben mondja el tulajdonképpen, ami mondanivalója van. "Ha van költészet Adyban, az most fog megnyilatkozni előttünk", mondja nekigyürkőzve. A metafora, allegória és szimbólum viszonyán kezdi s ezekről valóban okos dolgokat mond: akármelyik középiskolai tankönyvben megállhatnának. S aztán - visszafojtott lélegzet, mert most, most fog megnyilatkozni, ha van költészet Adyban! áttér arra a megfigyelésre, hogy Ady verseiben több van szuggesztív erejű szimbólumoknál: a szimbólum összeforr a szimbolizált gondolattal s a puszta megértetés helyett Adynál "egy nagy mindent megelevenítő látomás lesz." S ami "ily látomásra képesít, a vallásos elragadtatással rokon, őseredeti költőiség." Szó sincs róla: értékes dolgok ezek, - amit Ady ihletettségéről mond, mely vizionárius erővel jelenteti meg érzésvilágának minden megnyilatkozását, amit. Adynak a halált is megelevenítő szimbolizmusáról mond: könyvének legkülönbb részei, de egészben véve alig visznek közelebb Ady költészetének lényegéhez. (Mennyivel szebb és mélyebb, amit Lukács György mond a vallásos elragadtatással rokon őseredeti költőiségről. "Adynak minden verse vallásos vers. Ha egész röviden akarnám formulázni azt, ami a legmélyebben közös valamennyiben, azt kellene mondanom: vallásos versek, egy nagy misztikus, vallásos érzés kiáradása mindenfelé és mindenhová. Egy olyan erős vallásos potencia, egy oly végtelenül heves megkívánása a vallásnak van itt, hogy mitológia lesz ezeknek a verseknek világában mindenből, Isten vagy ördög az élet minden megnyilvánulásából, zsoltár minden versből, ami róluk íródott. Mitológiai lesz az egész életből Ady verseiben. Egy egészen új magyar mitológia jött létre már a magyar versekben is. A messze távolban Párizs a csábító, a gyönyörű, a mindennek anyja, az új Hesperidák szigete és a közelben a Magyar Ugar, a purgatórium és az infernó sok, válogatott kínokat termő köre és odúja. És félelmes árnyékokat vető erőt kapnak itt Pusztaszer és Dévény, Csák Máté és Debrecen város. És megindul ellenük a küzdelem: a kurucuk régi küzdelme, a Dózsa Györgyök örök harca és a Vazulok és a Szent Margitok megölt lelkei sírnak kíséretet a nagy viadalhoz. És a még nagyobbak, a még mélyebbek: az Ős Kaján mítosza és az Ond vezéré és még sok másé. És egy lépést sem kell kifelé tenni ebből a világból és ott vannak a Baál-Isten himnuszai, a Pénz-Isten litániái, a rejtelmekkel teli bihari legendák Csend hercegről, a Nyár elégiái és a nagy körtánc a Léda arany szobra körül. És csak nyílt kifejezést kapott, csak egészen tiszta kifejezést: minden közbeeső állomás, minden "élmény" és "szimbólum" elhagyásával ez a mindig meglévő érzés a legújabb versekben, az Isten-versekben.") Szerettem volna, ha Horváth is mélyebbre bocsátja ónját Ady költészetébe s nem éri be a tankönyv definíciókkal. Ehhez azonban nem elég az igazságot tevés salamoni pose-a. Ehhez egy kis szeretet is kell. Mert nem tehetségtelen ember.

Mit szóljunk az olyan gyerekesen fontoskodó megállapításokhoz, amilyenekben láthatóan öröme telik, hogy Ady "tulajdonképpen az időt tagadja" (ez minden, ami Adynak gyönyörű verséről "Közel a temetőhöz" eszébe jut) vagy amit arról a gyöngéd, gyermekkorát lágyan simogató verséről "Egy ismerős kis fiú" mond, hogy "a múltat idézi maga mellé, önmagát időszerint megkettőzve, míg a végén egy hirtelen varázslattal önmaga lesz gyermekké." Vagy mit szóljunk az ilyen fölényeskedő kijelentéshez: "Az "ember" körül elég sokan forgolódtak már: ostorral némelyek, mások hájjal. Én csak a hangra figyeltem, hogy minőségét felfogva megállapíthassam, miben különbözik minden eddig hallottaktól." Hát igazán, hát vajon elképzelheti, hogy puszta esztétizálással, metaforák, allegóriák, szimbólumok ötletes ide-oda magyarázásával a gyökeréig mehet Ady költészetének! Szegény költészet volna ez; egy fél hasábot se vesztegetnek rá, ha csak annyi volna benne, amennyivel Horváth János kimeríteni véli. Amit ilyen papiros ízű analízissel megközelíthetünk, az csak secundär értékű lehet a költő tehetségében. Ami analizálhatatlan, az a tulajdonképpeni ereje, mert azzal különbözik minden más tehetségtől. A famulusok előtt mindig kevésbé volt rejtély a világ mint a Faustok előtt. Ámde, hogy Horváth János sem tudja egészen különválasztani az embert költészetétől, azt bizonyítja könyvének következő passzusa: "életet sajnálatosabban, kevesebb szép költeményért senki fel nem áldozott Adynál." Hogy ezt megállapíthassa, túl kellett mennie a metafora böngészésen s az időnélküliség megállapításán. (Ami értékelés ebben van, avval nem foglalkozok.)

Az Ady nyelvéről szóló fejezet megfigyelésen alapul ugyan, de megfigyelései nem sokat érnek. Végül pedig következik az elmaradhatatlan erkölcsi kioktatás. Arra kell gondolnom, amiket Baudelaire Poeról írt cikkében mond: "Egyik életrajzírója - jóhiszemű, derék ember - körülbelül azt mondja: Ha Poe az ő lángelméjét szabályozhatta volna és teremtő tehetségeit jobban alkalmazta volna az amerikai talajhoz, vagyonos szerző, a money making author lehetett volna?" Ady is, ha jobban alkalmazkodik Horváth tanár talajához, bizonyosan több elismerésben lett volna része,csak éppen hogy nem írta, nem írhatta volna meg azokat a gyönyörű verseket, melyek őt - a Szeretném, ha szeretnének kötet után már nem lehet kétséges - a legkiválóbb magyar lírikussá avatták.

 

[+ ] * 70 oldalas füzet. Írta Horváth János. Benkő Gyula kiadása.