Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 5. szám · / · FIGYELŐ · / · FENYŐ MIKSA: A NAGYASSZONY

BÁLINT ALADÁR: RADÓ ALADÁR - VONÓS ÖTÖS

Végtelenül hosszú fonalak egymás mellett elhúzódó sorának képzelem el néha az időtlen időkön által eltévedt és megmaradt, magasabb és kisebb igényű dalok, hangversenydarabok, színházi és operamuzsikák irdatlan sokaságát. E sor mindegyik szála bizonyos érzésű és irányú emberek muzsikába oltott érzései szerint az egyéniség kristályképző magva köré fonódva fut előre. Ennek az elképzelésnek egyik végsó folyományaképpen a legtöretlenebb tüzű és fényű kristálynak a kamarazenét vélem. (Megkövetem a következtetésekkel teljes rendszeres esztétika katonáit e sorokért, nem akar ez egyéb lenni, mint felbukkanni, de ki nem alakult sejtések láthatóvá formálásának gyenge és játékos kísérlete).

A komponista, ha pusztán négy vagy öt magas és mélyszavú vonósra bízza zenei mondanivalóját, sokkal nehezebb és nagyobb tudást követelő feladat megoldására vállalkozik, mintha segítségül hívná a fa- és rézfúvók, ütőhangszerek, hárfák és egyéb hangszerek nem mindig engedelmes, de avatott kézben nagyot segítő seregét. Aki eldobja magától az idegcsiklandozó és gyakran a belső hiányok, szerkezeti hibák eltakarására alkalmas, sok megtanulható effektus eszközeit, nem mozgósít túlfűtött nagy zenekart és a muzsika tengelyére, a vonósokra építi kompozícióját, azt már a törekvéseiért is komolyan kell hogy vegyük és nézzük meg mit tartogat tarsolyában.

Radó Aladárnak a Kemény-koncerten bemutatott vonós ötöse már a harmadik ezidei kompozíciója. Szóval elég termékeny. A decemberben előadott szimfonikus zeneképe bőven ömlő melódiájú, jól hangzó muzsika és a modern orkeszter segítségével, tisztán muzsikai kifejezésmóddal hozta a hangversenyterem hideg falai közé a primitív falu meleg pihegését. Modernül érző és látó ember csinálta és amit csinált, annak nem hiányzott keze-lába, nem fojtották agyon, nem kaszabolták le egymást, kellemetlenül társított hangok.

Vonósötöse ugyancsak magyar hangulatú. Egészséges nyers vért ereszt a bágyadt harmónia-testbe. Bármennyire átszűrt és abszolút ez a műfaj, elzsibbasztja az embert, a hangok belső útja meglazul, ami elég természetes, ha figyelembe vesszük, hogy eredetileg néhány négyzetméternyi területen zárt falak között kényelmes pihenésben élő emberek átfinomult és disszonanciákra be nem rendezett idegeire szabták. És ami akkor funkcióból következő formai megnyilatkozás volt, bizony nagyon sok muzsikus kezén holt sémává fagyott az idők folyásával.

Megváltozott sok minden, különösen a zenei közönség száma és befogadó képessége és a muzsika berkeiben nem egy fát törtek derékon, nem egy bokrot téptek ki tövestül. Új emberek kellenek. Új emberek, kik a vonósok nagyvonalú szólamaiba bele tudják vinni a maguk testéből, agyából, idegszálaiból következő melódiát. Ha nem csalódunk Radó Aladár amennyire erős a lírája, a melódiabősége, ritmusérzése, szinte tágítani fogja a kamarazene kereteit. Energiáinak kialakulása, önkéntelen magaszabta határok betöltésére szorítja majd őt.

Magyaros, duhaj melódiával kezdődik a quintet első tétele. és hosszú bolyongás után ismét felbukkan. A második tétel megváltozott ritmikáját, tekintve kevésbé magyaros, ellenben a megcsinálása elsőrendű. Tartalmilag az adagio a legteljesebb. Ez a kompozíció középpontja és a nemes harmóniában kúszó szólamok érezhetőleg felé vonzódnak és a tétel után következő befejezés az itt felhalmozott nedvek végső lehígulása. Ami formai kötöttség az első két tételben az érzések szabad kifejlődését megakasztja, az itt széjjelomlik és kicsordulnak a mélyből fakadó bús nagy melódiák. Nem tehetek róla, de minduntalan újra meg újra elevennek láttam Minne George négy egymással szemben álló szobor asszonyát. Szabályos mértani egyformaságuk szomorú, merev ritmikája, gyászos kendőkbe burkolt testük, eltakart, lehorgadt fejük megmozdult. Széjjeltárják karjukat és összeölelkeznek. Fölöttük súlyos fekete kárpit. Lassú rezdüléssel lebben a kárpit és az első hegedűből kicikázó magas g, mint valami szikra élesen sziszegve hasítja keresztül egy pillanatra a lomha feketeséget. Aztán ismét feneketlen hosszantartó sötétség, a magavonszoló gyász torpanása. Végezetül átadják egymásnak, cserélgetik a hangszerek a csendesedő melódiákat és lassú halódással száll el a végtelennek látszó sírás.