Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 4. szám

MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY
- REGÉNY - (MÁSODIK KÖTET)

Hamar beállott a tél. Már november elején vastag hó borította a földet. Még itt sem volt az igazi tél s a szegény emberek, a kik olyan könnyen élnek, mint a madár s minthogy kicsivel beérik, semmit sem gyűjtenek, - már is lopkodták a nagy gazdák kóróját tüzelőnek.

Turi Dani, az utóbbi időben megszokott szótlan, mogorva módján hajtott végig a falun. Nem nézett jobbra-balra, csak a két ló közé a rúd végire. A vastagtalpú parasztszán keményen zötyögött a ridegre fagyott hótalan úton. A lovak patkója csattogott a rögökön.

- Hát a csengő, Dani! - kiabált ki rá egy menyecske, a ki nyakig felgyürkőzve szaladt ki egy dézsa mosóvízzel, hogy kiöntse s a lázas, gőzős munkától friss volt, jókedvű, - hol a pergő, Dani? Szégyelli magát a lovad!...

Dani nem felelt. A homloka egy árnyalattal komorabbra húzódott; úgy ült a szekér elején az ócska fekete gubában, benyomott báránybőr süvegében, mintha nem látna, se hallana; csak bámult mereven maga elejbe, a ló lába elé szaladó rögökre, a szemetes, ganajos útra, a melyen minden olyan kéményre volt fagyva, mint az ő lelkében.

Nem látta két oldalt az utcasort, sem az embereket, a kik pipavégről diskuráltak egy-egy kapuban, sem az asszonyokat, a kik még most is utána néztek azért Turi Daninak.

- Há má mégis hát mi a fene baja van ennek? - kérdezte egy gazda szószaporító komáitól, a kikkel jól begubázva szidták a hideget, a telet, nyarat, a kormányt, meg az istent.

- Ajjé, nagy annak a baja. Nem nyelheti le eccerre a kiskarai tornyot. Az a baja.

Dani a nyár óta valóban hihetetlen kapzsi lett gyűjtésben, munkában, vagyona szaporításában. Azzal a fáradhatatlan szenvedéllyel, a mivel, mint a tűz tudta mindig megemészteni a mibe belefogott, most tíz emberre valót dolgozott. Nem törődött már sem a feleségével, sem a gyerekeivel, sem az asszonynéppel, csak a pénzszerzéssel. A nyáron minden nap bent volt az ügyvédnél, még se bírta megkapni a meghalt bérlő örökét. A gróf elutazott Afrikába, a grófné hallani sem akart többet a kiskarai uradalomról; László gróf, a sógora meg nyíltan kijelentette, hogy ellene van a parasztoknak. Mégsem történt semmi. Egyelőre nem is volt sürgős, újévre kellett meglenni a döntésnek.

A hogy közeledett a falu végéhez, a kastélyhoz, Daninak is eszébe jutott újra a dolog.

Egyszerre csak önkéntelenül felpillantott s jobbra lenézett az utcára. Bora állott egy kapuban. Be akart menni, de a Dani kedveért kilincsre tett kézzel visszafordult. Dani szórakozottan jártatta a szemét a szép lányon, a kiről vastag szürke nagykendőjében is megérzett, hogy karcsú, ideges teremtés. Csak éppen egymásra néztek. Nem történt semmi. Nem szóltak semmit. Még csak nem is köszöntek egymásnak a szemükkel sem. Csupán csak megnézték egymást. Bora a maga ideges, érzékies, odameredő nagy nézésével. Dani komoly, férfias, vizsga tekintetével. S Danival elszaladt a szán; fejét sem fordította vissza a lány után. Előre nézett újra, le a földre. Bora pedig benyitotta a deszka kisajtót s ropogós, friss, halk neszű léptekkel ment el a tornác előtt be a házba.

Éles szél csapott a Dani szemébe; lejjebb húzta a süveget a szemöldökéig, lehajtotta a fejét s gyorsabban hajtott neki a szélnek. A fákat vastag zúz borította, fehér volt az egész világ s az akácok vastag fehér lombjáról a szél hóport rázott le. A lovak gőzölögtek s dér fagyott a szőrük szálahegyire; nagy fekete varjak tanyáztak az úton itt-ott valami hulladékon s lomhán reppentek föl a ló elől.

Dani felpillantott, végignézett a fasoron, a mely közt siklott a szánja. Csuda kép ez, a dúsan bezúzmarázott út, fehér cukorfák ezernyi ágboga; nincsen árnyék és nincsen mélység, csak a vakító fehérnek ezernyi ezer foka. Megfagyott tündérország, a mely holtában új gyönyörűség. Dani hunyorított, megpihentette szemét, aztán újra a lovaira nézett s érezte az arcába vágó szél szurdosásait.

Az árok hídjánál gyors fordulással kitért az országútról a mezőre, az úttalan útra, a hol nyoma sem volt a dűlőút csapásának a hó alatt. Repült, farolt a szán a sima havon, a mely keményre volt fagyva, hogy a gyors lovak patája nem szakadt bele.

Nagy, nagy magánosság közepébe csöppentek. Csak a szél csendes suhogását érezte a fülében, meg a szánkó csikarító éles súrlóhangját, a lovak egyenletes taktusát, fúvását, de a nagy sík mezőn sehol semmi más nesz nem kelt szárnyra. Kékesen villogott a hómező nyugatra, bántóan szúrós, sárga fénnyel keletre. A reggeli nap áttört a laza opálos égen, a mely köröskörül épp olyan egyforma, bágyadtan világító volt, mint a hó.

Dani szórakozottan figyelt rá a nyúl csapására; tapsifüles járt erre még a friss hóban, a mély hóban s hasig dagasztott benne.

A két jó ló repült előre, gondolomra, találomra. Itt-ott egy-egy kukoricaszár állott ki s leszakadt szárnyakkal cipelte a rácsapzott havat. Egy távoli tanyáról kutyaugatás hallatszott különösen, idegenül, de mély csendüléssel.

Jó félóráig rohantak így. A két ló, mintha ki akarta volna rúgni az istállói zsibbadtságot csülkeiből; nyargalt mint a szél. Daninak kipirult az arcéle s egyre fogyott kedvetlen maznasága. Egyenesebbre ült a deszkán, s a guba alatt nyújtóztatva derekát, megropogtatta gerinccsontjait. Magára érzett s szilajul rántotta össze a szemét. "Gyí te ló!" porzik a hószíne. Jól esik a szél. Feljebb tolja sipkáját, hogy telibben érje a levegő s gyorsabbra rándítja a gyeplő szárát. "Gyí, gyí, kutyaló!" Mit törődni az élettel. Mit a bajjal. Ki mit árthat? Ki mit ér? Kire mi gondja az embernek! Sima az út, szalad a szán, álljon elébe a ki mer. Elébb-utóbb mindent elérünk, ha élünk. És mért ne élnénk, mikor élni jó, élni szép, élni mégis érdemes! Ez az egy öröme van az embernek, hogy él és tesz, és repül! "Gyí te ló! Kutyák igyák véreteket. Gyí te hát! Gyí hé! Gyí hé! Gyí hé!"

Végre szemébe tűnik a nagy körtefa s erről eszébe jut, hol jár, mit akar. Meglepetve néz körül. Puszta a föld, az ő földje. Sehol nyoma sincs a kórókazalnak; azért jött ki most, hogy hazahordja míg el nem lopják s íme csak a moncsalékját, a maszatos, hóba taposott, hóba fagyott helyét hagyták meg a gazdának.

Dani éktelen haragba tör ki s a magas egekig hasit a káromkodás, a mellyel a tolvajt körülteremti. De hiába, a kóró nincs meg. Nyilvánvaló, hogy nem régen hordták el; most, mióta felfagyott a hó. Ma! itt a friss csizmanyom; a szántalp gyűrte hó olyan friss, mintha ebb a percben járt volna itt a tolvaj.

Körülnéz s a távolban nagy sötét foltot, egy futó boglyát lát meg. Az ő. A tolvaj.

Utána.

Előveszi az ostort s közé vág a lónak. A két tüzes állat idegesen kirúg. Még egyszer végigvág rajtuk. És még egyszer. Kitölti dühét; a véknyába, a hasa alá ereszti az ostorhegyét, hogy a lovakat majd' megeszi a fene.

Aztán megereszti a gyeplőt s repül a két állat, mint a fütyülő szél. Dani bedugja az ostort a helyére a szán oldalba s ereszti őket. Utána a tolvajnak. Szakadékon röpülnek át, le a vájásba, fel belőle. Néha olyanokat ugrik a szán, majd átpattan a lovak felett, néha olyat farol, majd felborítja a kocsist. De csak előre. Semmit sem kerülnek ki.

Ma jól esik éppen ez a harc, ez a futás. Dani a süveget a búbjára taszítja s villogó szemmel kémli az üldözött szánt. Az nem sejt semmit. Nyugodtan, egyenletesen poroszkál, s a távolság rohamosan fogy köztük, Dani reméli, hogy míg a fasorba, az országútra beérne a zsivány, rajtaüt akkorra. De jaj keserves lesz. Ha az öregapja vón, se irgalmazna neki. Hátranéz s megbírálja a vasvillát félszemmel. Lesz annak dolga. Mikor csakugyan közelre éri, vissza is fordul s kézbe veszi a villát. Olyan jólesően fogja a markába, hogy érzi minden inában a férfiúi erőt. Egészen más ember már, mint akinek elindult hazulról. Már nem fáradt és kiállhatatlan, nem közömbös, mit se bánó. Felpezsdült benne a vér.

Szótlanul folyik a verseny. Nem is verseny, csak üldözés. Az első szán nagy rakodásával nyugodtan halad, tudomást sem vesz arról, hogy nyomában a gazda. Gondosan, csöndesen döcög a szántalp s óvatosan billen a kóróboglya. Minden akadályt kikerül s a hófúvásra sem ereszkedik, hogy be ne szakadjon. Danit szörnyen bosszantja, sérti ez a nyugalom. Nem is kiált utána a zsiványnak, a kiből mit sem lát, még a lovait sem, csak tartogatja az indulatját. Mikor már beérte, megcsöndesíti a lovait s melléje hajtva a kórótolvajnak, rákiált:

- Állj meg, hé!

Amaz visszafogja lovait, megáll. Dani leugrik a szánkájáról s vasvillával kezében, odalép.

A következő pillanatban megszégyenülve hőköl vissza.

Az apja néz rá a szánról.

Egy ideig hallgattak s Dani elfelejtve minden haragját arra gondolt, hogy megvénült az apja. Az arca elborult s mély ráncok verődtek rajta. Kapott, lapos szemöldöke alól kék szeme élesen néz s az egész emberből epés keserűség árad.

Dani, mint mindig az apja előtt, megjuházva néz félre, kikerülve szemét, mintha bűnösnek érezné magát előtte. Pedig egyetlen bűne az volt, hogy ő gazdag lett s a szülei ma is még a régi nyomorban éltek. Kárára nem volt a családjának, inkább sokkal segítette őket, régebben pénzzel is, vissza nem kapható kölcsönökkel, újabban, mióta gazdagabb s jobban megbecsüli a pénzt, már csak amolyan erkölcsi támogatással. De mindig érzi, hogy adósuk s ezért, hogy ne kelljen látni az ínséget, elkerüli őket. Az öreg Turinak szavajárása volt, hogy "képen váglak, ha a bajuszodat a füledre tekered is!" De bizony mégis kinőttek a keze alól a fiai, csak ő maradt meg a régi kapás nyomorúságban, pedig isten tudja hol szedte, hanem nagyon úri hajlamai voltak. Nem is szeretett dolgozni, inkább spekulált, jött, ment s apró seftekre költötte, a mit össze tudott keresni, vagy a fiaitól ki tudott préselni.

Megérezte az öreg, hogy fölibe kerekedett a fiának s akarattal fokozott keserűséggel ripakodott rá.

- Nem restelled magad a kutyától...

Dani gyorsan ráomlott közönyösséggel vont vállat.

- Szégyen, gyalázat. Az ember felneveli üket, de azért, ha mán kikerül a házból, egy se nyit rá ajtót többet. Ott fagyhatunk rakásra. Bánod te? Az anyád dögösködik, tudsz róla? Ej...

Közé vágott a lovaknak, azok örültek, hogy pihentek egy kicsit s óvatosan tovább vitték a szánt, a tűzrevaló napraforgó-kóróval.

Dani ott maradt, utána nézett az apjának, egyet sóhajtott, felült a szánba s egy kis révedezés után újra visszafordította a lovakat a mezőnek. Örült neki, hogy nem vesztette el teljesen a kedvét, inkább valami csintalanság forgott az eszében, a mi egészen felvillanyozta.

- Majd bolond vagyok, - gondolta magában, - hogy kóró nélkül megyek haza. Csak kint van még valakié.

Nagyon megörült neki, hogy nemsokára kórócsomók sátrait látta; s még jobban földerült, mikor kiszámította, hogy a Takács Gyuri kóróját fogja most ellopni. Vidáman neki állt s fölrakodott erősen, lekötötte jól a terhet a rudalló kötéllel s gondtalanul indult hazafelé.

Már nem múlik el, nem már a vidámító érzés, a mely a pusztai szél danájára lopózkodott be a szívébe. Valami úgy feszítette belülről, olyan jólesően, a hogy már régen nem érezte magát. Nyújtózkodni szeretett volna s egyre mosolygott, hogy ő most meglopta a Gyuri sógort. A nyár óta titkos, egyre jobban feszülő vetélkedés volt köztük s nem botlott elő olyan apróság, a mivel ki ne igyekezett volna egymást forgatni a két ember a béketűrésből.

És eszébe jutott Daninak Bora, a kiről tudta, hogy Takács Gyuri utána vetette magát. Elmosolyodott, neki csak egyet kén szólani, csak a kis újját kén mozdítani, csak egyet kacsintani s a lány rögtön esze nélkül rohanna utána...

És eszébe jutott, hogy a felesége után is így járt valaha Gyuri. S érte ugrott kútba az Erzsi.

És más egyéb is.jutott eszébe, mind csupa olyan dolog, s mind csupán azért, hogy lenézhesse érte Gyurit, a ki semmi ember, rongyember, sár: egy Turi Dani mellett!...

És mégis, az a húr, a mit a felesége emlékének puszta felbukkanása megpendített benne, - tovább rezgett s fájdalmas, keserű és gyötrelmes érzéseket ébresztett föl.

Mit ér, ha még százszor olyan nagyra lát is ő maga, Turi Dani létére, mit ér, ha nincs hatalma az asszonyon. Az Erzsi, az asszony ott sorvad el a szeme láttára, lefogy, mint a hold, leolvad a csontjáról a hús, bőre alól a puhaság, már is olyan mint a lábonjáró halott... Nincs mód, hogy valaha visszatérjen a régi élet, a régi érzés. Csak lehetne legalább gyorsabban végeznie az élettel. De így, együtt élni egy tetemmel, ez több, mint a mit egy férfi el bír viselni. Daninak a hideg fut végig a hátán, a hányszor a feleségére pillant s ha rágondol... Hát meghal. Haljon meg. Ha nem akar élni, jobb is. De így élni, hogy minden percben meghal valami benne... Igy hogy magával viszi a sírba az eleven, erős urának az erejét és kedvét is, ez borzasztó. Ez a borzasztó. Ha kétségbeesésében kútba ugrott vón a nyáron. vagy elemészti magát, vagy akármi módon, de kibúvik ebből a világból, azóta elsiratták, elfelejtették volna. A gyerekeknek új anyát keresne... S eszébe ötlik Bora, amint ott állott ma is a kiskapuban, hogy nézett valami férfibámuló szerelmes nézéssel.

Nagyot sóhajtott.

A lovak csöndesen, taktusban vitték előre a szánt. Nemsokára itt volt a fasor s bekanyarodtak az országútra. Megint ott szaladtak előre a pompás fehér álomúton.

Dani konokul rándította meg a szemöldökét. Ej mit, még ma fölrakja a csengőket a lovakra. Nem ér ez a gyászos élet semmit.

Magára erőltetett hetykeséggel nézett előre s egy-két szót dúdolt valami farsangi nótából.

Egy toprongyos alak ügetett előtte s félreállott már jómesszire a szán utjából a hóra. Egy vén házaló zsidó volt. Daninak ötlete támadt.

- Halt! - kiáltott a zsidóra.

Ez bámulva s kissé megszeppenve nézett álltából a parasztra, a ki megállította lovait s a nagy gubából fenyegetően pillantott felé.

- Hát mi van a batyuba Mojse? - rivallt rá Dani.

- A mit parancsol kérem alássan.

- No egy kettő, ki vele.

- Dehát...

- Szaporán, mert a nyakadba sózom ezt az ostort.

Az öregnek piszkos szürke szakálla mozgott, de szó nem jött ki a száján. Nem ismerte még ezt a vidéket, nem tudta kivel van dolga, mire lehet számítani. Igen apró kis ember volt, füles posztósapkájából úgy pislogott ki vereslő szemű vércse arcával, mint a megfogott madár. Horgas, piszkos, remegő ujjaival szaporán s mégis sikertelenül bontogatta ki a kockás nagy vászonabroszt. Közben okosan leselkedett a paraszt arcába, kémlelve, mifajta emberrel van dolga. Még ma is olyan gyáva volt szegény öreg, mint mikor gyerekkorában szabták ki a nadrágját a parasztok kutyái. De azért vakmerően vágott neki jó emelet batyujával a világnak, hogy minden bokor zörrenésétől megijedjen, nem farkas és nem rabló bukkan-é ki mögüle. Mindig külön hálát adott az istennek, ha hazaért a családja közé s alig pihent meg otthon egy kicsit az úri fiai és nagyúri menyei közt, a kik úgy éltek, mint a grófok, megint csak nyakába vette az országot s tovább házalt az üvegkalárisokkal, garasos zsebtükrökkel és olcsó selyemkendőkkel.

- Siess mán atyus!

- No majd nem sietek? Éppen neked nem sietek. Még majd táncolok is. Mi?

Dani nevetett s kikönyökölve a kóróhegy elöl, a mely felfogta a hátulról jövő éles szelet, vidáman nézte, hogy huhukolja az öreg a körmét, a mely kékre gémberedett, míg a batyu kötését tartotta vele. Különben ki volt melegedve az öreg és sovány, vékonybőrű arcélén vörös foltok ütöttek ki.

A paraszt végig mutogattatta magának az egész raktárt s egy messzevirító selyemkendőn akadt meg a szeme.

Az öreg fölnézett, várva, hogy választ-e valamit a paraszt. Igen rosszkedvű volt, nem tudta biztosan, nem csak komiszkodik-é a paraszt.

- Valami selyemkendő kék nekem... - szólt Dani, mintha pénzért adná a szót, - olyan jó nagy, nyakbavaló, lyánynak való...

Az öreg megértette s mohón, remegő ujjakkal válogatta a holmiját. Egyet kivett.

- Ez fájn lesz.

- Ez nem szép!

- Ha én mondom akkor szép.

Dani aki még sohasem avatkozott effélébe, nem mert ellene mondani az öreg határozott, fölényes kijelentésének. Forgatta, tapogatta, nézte a kezében a kendőt.

- Osztán mit kóstálna ez?

- Tizenöt forint.

- Ejha. Van lelke ennyit kimondani?

Az öreg végig nézte őt és várt. Dani alkudni próbált. Leintette,

- Adja csak vissza barátom, magának nem szép kendő kell, magának ócsó kendő kell.

Dani szinte elvörösödött.

- Nekem bizony szép kendő kell, de ez tíz pengőnél többet nem ér.

- Tessék menni üzletbe, kérni ilyet, tudni fogja mi az ára, ha ócsóbban kapja, mint tizenkettő, köphet nékem szembe.

De azért egy kis alkuvásra, odaadta tizenegyért. Daninál mindig volt pénz. Egy tizest, meg egy ötöst adott oda. A vén ember apró pénzt adott vissza. Meggondolva számolgatta a hatosokat, "tévedés kizárva."

- Nyolc meg kettő, az húsz...

- H

- Azaz tíz

Dani nagyon dühös lett a csalási szándékért, azért mordult közbe. De mikor megolvasta a visszakapott pénzt, s látta, hogy semmi sem hiányzik belőle, egy hatost odalökött az öregnek.

- Ezzel meg akartál csalni, nesze legyen a tied.

Az öreg megvetően rúgta félre a pénzt a hóba.

- Nekem nem kell tüled az ajándék. Add apádnak, hogy éhen ne haljon.

Dani iszonyú dühbe gurult. Majd hozzávágta a vasvillát a vén zsidóhoz, aki közönyösen csomagolta össze a butyrát. De csak lenyelte a haragját, guba alá vette a selyemkendőt s a lovak közé csapott. A két ló már dideregni kezdett s vígan ugrott ki, egy perc múlva messze elhagyták az öreg zsidót, a ki pontosan, rendesen rakosgatta csomóba sok dib-dáb holmiját.

Fütyörészve, mosolyogva nézett maga elé Dani. Nem volt benne biztos, mit csinál a selyemkendővel. Már feltűnt a falu vége s a kastély havas tornya kilátszott a fák lombja fölött.

A faluszéli kutyák unalmukban egyet-egyet vakkantottak, ásítva vonítottak, Dani megcsendesítette a lovakat és lépésben haladt előre a kerékvágásos utca zökögőjén.

Egyszerre csak látta, hogy Bora kilép azon a kapun. a hol bemenni látta volt. Ez a lány ő rá várt, mert sietve jött le az udvaron. Biztosan az ablakból leste őt s abban a percben jött ki, mikor épp a kapu elé ért a szán. Megint olyan elálmélkodva, ábrándosan bámult felé, ahogy megszokta tenni mindig, ha Danit meglátta; egész lelke mintha bele lett volna téve ebbe a nézésbe.

Dani megállította a szánt.

- Bora!

- Mi.

- Gyere csak.

A lány készségesen odalibegett elébe.

Daninak megrémlett, milyen vakmerőséget akar. Nem fogja elfogadni a lány a kendőt. Az egész falú szeme láttára! Már nézője is van a harmadik szomszédból. Egy óra múlva az egész falu tudni fogja. Izgatottság gyűlt fel benne s szinte ködös lett tőle a szeme. Egy percig belenézett a Bora mély dióbarna szemébe, amely gyújtogató hőséggel volt ráfüggesztve, aztán elszánta magát, egy szó nélkül kivette a selyemkendőt s a lány kezébe adta.

- Nesze.

Bora elvette. Egy szóval sem tiltakozott ellene.

Dani nagyon meglepődött ezen, s összevonva szemét, fürkészve nézett a lány arcába. Nem talált abban semmi különöset; sem csodálkozást, sem zavart, meglepetést, tiltakozást. Bora nyugodtan, természetesen vette az ajándékot s ajándéknak vette. Csak egy nagy változás történt a kifejezésében, amit azonban Dani most még nem fedezett föl rajta. Az ábrándosság tűnt el az arcáról, a pokoli mélység mintha összehúzódott volna a szemében s rövidmélyű tisztasággá vált volna. Az izgató, titokzatos odaadás helyett rövid, egyszerű megértés tűnt fel rajta. Az alázatosság helyett fölényesség, a rabszolgaság nyomában a parancsoló nő önérzete. De mind az egész csak egy árnyalat, amit a hirtelen vérszerelembe bomlott férfi nem látott, nem is érzett meg. Danit valami zavarta s ez önmagából eredt, a saját tettének s helyzetének szokatlan voltából. Fonák volt neki a perc, a melyben mindenki megbámulta. Fonák a tett, amely mintha kifordította volna eddigi életrendjéből. Ő még sohasem adott asszonynak semmit. Eddig nem kellett adnia. Eddig ő maga volt olyan izgató, vonzó, bűvös valaki, aki a világ minden asszonyát kiforgatta magából. A nők, lányok és férjes asszonyok egyformán készek voltak eddig áldozatra érte. Számtalanszor jöttek neki kapálni, takarni, minden munkát végezni, hogy egy-egy ölelést kapjanak tőle. Sokan voltak, akik önmagukat, férjüket, apjukat, fiúkat, vejüket bolonddá tartották, hogy neki valamit kedvére tegyenek. Voltak, akik nagy áldozatot hoztak, adás-vevésben önmagukat megcsalták a kedvéért. De olyan nem akadt eddig, aki őtőle ajándékot kapott volna: férfiszerelmén kívül más prezentet. Mert ezt is úgy osztogatta, mint ajándékot; mintha valami olyat adna, aminek ára van, becse, pénzértéke. És ebből volt éppen a nagy fölényessége, magabírása, bátorsága.

S e percben megérezte, hogy nagy hibát követett el. Szinte meglepetve bámult a lány arcába s ráemlékezett, hogy ezt még sohasem csípte, nem csókolta meg. Ehhez a lányhoz eddig egy ujjal sem ért, meg sem érintette. És az rövid pillanat alatt, amit szemébe függesztett tekintettel, merev, félszájra vonuló mosollyal átélt vele szemben, szinte megbénult öntudattal, akarattal, biztosan tudta, hogy rosszat tőn magának, amikor nem pofonnal kezdte a dolgot, - hanem ajándékkal.

Szeretett volna rákiáltani, de restellt. Úgy érezte, hogy a lány okos, ravasz szeme, - milyen más ez most, mint az elébb, - átlát rajta. Megrántotta a gyeplőszárat s a lovak megindultak.

És rettenetes izgatottság gyúlt ki benne, amint eltávolodott a lánytól: vissza akart nézni, mit csinál az a cafra. Sorra mutogatja a kendőt? Tán már a vállára is terítette... Az utca túlsó során gyalog jött szembe rá Takács Gyuri. Hm. Ez is látni fogja egy perc múlva...

Megint mogorván bámult a rúd végére, a ló lába elé odaguruló havas, piszkos rögekre s a lelkében egész földindulás reszketett. Nagy akarások és fölgerjedt érzések háborogtak benne; restellte magát s a szívét szorította valami megalázottság; érezte férfiatlanságát s jóvá akarta tenni. Dühödött volt, Borára dühöngött, utálta, leköpte, legyúrni, sárba taposni kívánta. S forrott mint a megbomlott föld mélye és tüzet vágyott okádni.

A falubeliek, amint elnézték öt komoran ülve a nagy gubában, szemére nyomott süvegben, nem is gondolták volna, hogy ez a Turi Dani egészen más ember, mint az, aki reggel kihajtott a mezőre.

(Folytatása következik.)