Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 3. szám · / · CHOLNOKY VIKTOR: AZ ALERION-MADÁR VÉRE

CHOLNOKY VIKTOR: AZ ALERION-MADÁR VÉRE
ELSŐ FEJEZET (Elmondja Joscelyne d'Aufreville, a toulousei gróf egyik udvari mesemondója.)

Most, hogy megérkeztek a Szentföldről a nagy szerencsétlenségek hírei, el sem hiszitek nekem, ha elmondom, hogy régen, hajdan, de azért talán még nem is száz esztendővel ezelőtt dicsőség és győzelem is koszorúzta a keresztény fegyvereket azon a földön, amelyen a mi Urunk Jézus Krisztus vérével és feltámadásával váltotta meg az öröklő bűntől az emberiséget. Nem hisz a szomorú ember a régi örvendezéseknek, talán nem hiszitek el az én mesémet sem most, hogy megjöttek a szomorú hírek. Barbarossa Frigyes császár belefulladt a Kalükadnosz sebesfolyású patakjába, amelyet a pogány Szálefnek nevez. Ugyanaz a pokolforróságban is jéghidegen fakadó víz ez, amely régi krónikák tanúságtétele szerint kioltotta Alexandrosz M. fiatal életét is, ámbár sokan mondják róla, aki Jupiter Ammon fogadott fia volt, hogy nem annyira a víz, mint inkább a bor ölte meg már harminckét esztendős korában. Az aggastyán Barbarossát is ugyanaz a víz vitte el, mint a fiatal Alexandroszt, ott Szeleuika rosszlelkek-lakta barlangjai mellett, de talán még nagyobb a kereszténység kára, hogy a szilajlelkű Cortelyon Rikárd király sem tudta befejezni a nagy fogadalmat és most, visszatérve a Szentföldről, cudar rabságban sínylik. Ámbár úgy mondják a hírekkel hazatért génuai hajósok, meg a velencések, hogy Cortelyon inkább csak hódításra, mint megtartásra született, mert több az ő lelkében a rakoncátlan indulat és a megférhetetlenség, mint az a komolyság és higgadtság, ami a Bohemundéban, meg a vele ment normann lovagokban volt, akik száz esztendővel ezelőtt nemcsak kiverték a pogányt, a vad szeldsukot, meg a feketenézésű khámitát, a mi Urunk lábanyomaitól megszentelt földről, hanem királyságot is alapítottak ott, mert csak az áhítatos lelkű lotharingiai úr, Bouillon Godofréd volt annyira elragadott lelkű, hogy nem akart aranykoronát viselni ott, ahol a Megváltó töviskoronát viselt. A többiek, a normannok különösen, tudták, hogy a jámborság mellé erő is kell.

Hajh, Godofréd és Bohemund, hajh, te pajzsot keresztülvágó Vermandois Hugó gróf, te Guiscard ivadéka, Tankréd lovag te, de jó visszaemlékezni rátok a szomorúság mai napjaiból.

Azok voltak csak a hősök, azok voltak csak az igazi vitézek. Ha a hóbortos Remete Péter barát, az egygúnyájú Sansavoir lovag, a leiningeni Emikó gróf sok szemetet vitt is magával, az csak jól esett, a mi földünknek, mert kitakarodott tőlük, de a nagyszelídségű Godofréd, meg a te nagy ősöd grófom, a halhatatlan emlékű René gróf, azután Chartresi István, meg a normandiai Róbert, a hódító angol királynak a fia a lovagok legszebb virágszálait vitték magukkal keresztül Magyarországon, át a bolgárok földjén, végig a rosszgondolkozású bizánci Alexiusz birodalmán le egészen Szíriába. Sok nevet tudnék nektek most elmondani, sok olyan nevet, amelyeknek csak a hallatára is kivirágzanék arcotokon a dicsőségre való vágyakozás piros rózsája, de nem is akarom a szíveteket a kihunyt dicsőség szomorúságával megbolygatni.

Meg azután: csak egy lovagról szól most a történetem.

Amikor Dorileumnál a keresztes sereg megnyerte az első döntő diadalt, Godofréd elindult Antiókia felé, de a testvére, Balduin, Edesszának fordult és vele tartott egy nagyon kemény, nagyon szilajlelkű francia lovag is, a Malpertuix uradalom ura, Guidó.

A rekkenő nap hevétől megpihenőre valahol árnyékot keresett az elkalandozó csapat s a vén, ráncos képű, mogorvanézésű kurd, akit felfogadtak, hogy vezesse őket, el is jutott velük olyan helyre, ahol egynéhány csenevész fa, meg egy kis bozót valami árnyékot adott nekik. Itt lepihentek, végigfeküdtek a forró földön, amely mégis csak hűsebb volt, mint a levegő és ki aludt, ki meg álmodozott közülök. Csak az egy Guidó lovagot nem engedte pihenni a földnél, levegőnél forróbb vére, az a gyilkos keresésvágy, az a belső nyughatatlanság, amely benne fészkel némely fajta embernek a vérében.

Kiment a bozót szélére, magával vitte a hosszúnyelű, vékonyhegyű dárdáját is és körülnézett. Isten tudja mit keresett, de az első, amire rátalált, a vén kurd vezető volt. Az ott ült, a piszkosfehér burnuszába belegömbölyödve a napon, mert azt mondják, szavukkal nem játszó emberek is, hogy ez a fajta olyan mint a gyík, sohasem elég neki a meleg, meg a napsütés.

Guidó lovag csak egy pillantást vetett rá, azután felnézett a kopott, szikkadó levelű, hőségtől fáradt fáknak a koronájára. És egyik seprőformájú pálmának a széles levelén ott látott ülni egy madarat. Nem volt nagyon szép madár, csak szürke volt a tolla, pecsenyének sem bőségesnek ígérkezett, de Guidó lovag mégis csak megvágyakozott rá valahogyan és felemelte a dárdáját, hogy lehajítja onnan a fáról. Kellett neki, mert olyant még senki nem látott előbb közülünk, azt a madarat addig csak azok a meseországból való emberek ismerték. Felemelte a dárdát és hajításra készült, amikor egyszerre csak megszólalt mellette a kurd:

- Azt a madarat ne bántsd.

Guidó lovag haragos indulattal, de kissé döbbenten is nézett vissza rá s azt kérdezte:

- Mi közöd hozzá? Miért ne bántsam?

- Mert az a madár énekel, - felelte a kurd. - Annak a madárnak alerion a neve. És megátkozott az, aki az alerion-madarat bántja.

Guidó nagyot nevetett a pogány babonára s kieresztette kezéből a dárdát. Az hozzáütött a madárhoz, de úgy látszik, csak megszárnyazta, mert az alerion felröppent a pálmafa széles leveléről és valami vad, szinte emberhangú sikoltást, valami kétségbeesett, tébolyodott éneket hallatva szárnyaszegetten is elszállt és beleveszett valahova a kápráztató napsugárba. Guidó ott állt a pálmafa alatt, nézett az elszálló madár után s ekkor a még mozgó, széles falevélről három meleg csepp hullt alá. A megsebzett alerion-madárnak három csepp vére. Az egyik csepp Guidó lovagnak a jobb kezefejére esett, a másik a balszemébe, a harmadik pedig a homloka közepére.

Másnap a Balduin serege elindult megint Edessza felé, de a nyughatatlan lelkű Guidó lovagnak már velük sem volt maradása, el-visszakalandozott a fősereghez, ott volt Antiókia ostrománál is, de amikor Kerboga, a mosszuli emír nagyon kezdte már szorongatni a kereszténységet, akkor a menekülőkkel együtt ő is visszafordult s átkelve a tengeren, ő is betegen s a velenceiektől kifosztogatottan érkezett meg a többivel együtt Szicília szigetére.

Nagyon beteg volt. A szeme fájt, a két fehér mandulája fölött is, alatt is vörösre, véresre duzzadtan fordult ki a szeme héja. És rázta a láz. Amikorra Szicíliából hazavergődött ide Franciaországba, félig már meg volt vakulva, így vitték haza hordozóágyon a kastélyába, ahol azután valamelyik tisztjének a leánya, a Géneviéve ápolgatta. Azt a rommá vált lovag feleségül vette és az szült neki egy fiúgyermeket. De azt a gyermeket Guidó lovag már nem láthatta, mert egészen kialudt a szeme és csak akkor kezdett el látni megint, amikor már az örök világosság fényeskedett néki...

Mert halljad meg grófom és halljátok meg ti urak, magam is énekes vagyok, tehát tudom, hogy így jár mindaz az ember aki bár szenvedelemtől, bár ösztöntől indítva bántja az énekes madarat, az alerion-madarat.