Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 2. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY

MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY
- REGÉNY -
(FOLYTATÁS).
XXI.

Jajjos nyögéssel eszmélt föl Erzsi. Összerázkódott, fájást, fájdalmat érzett. Összeszorította a fogát, a szeme égett, halántéka lüktetett. Vállcsontja mintha el lett volna törve, gyomra fájt; a második gyermeke óta örökös hátfájása volt s most mintha megszakadt volna benne valami.

A szeme majd kipattant üregéből míg lábra állt. Egyszerűen odament a bölcsőhöz s karjára vette kis babáját. Aztán fölrázta a fiát, aki betegen nyöszörögve, ébren kuporgott az ágy végiben s most anyjának egy kézmozdulatára engedelmesen mozdult, felült, leszállt.

Nem adtak semmi hangot. Az asszony a lélegzetét is szinte megakasztotta kemény akaratával, karon ülő csemetéje aludt, a másik meg kísérteteket látott s lábujjhegyen járt.

Ki, ki innen. Minél előbb.

A csikordulás, amint ajtót nyitottak, beléjük hasított. Mintha rájuk ordított volna az ajtó s ijedten, rettenve, sikoltva kérdi meg, mit akarnak. Erzsi nem merte betenni, nyitva hagyta, hogy újra hangját ne hallja. Még így is sokáig ott hasított a fülében, háta gerincében, a szívében az ajtósarok félelmes, síró hangja. Szeretett volna visszanézni rá a sötétben, de nem mert. Reszkető kézzel tapogatott a külső ajtó kilincse után. Nem volt bezárva s örült neki, hogy könnyen nyílt.

Végig az udvaron! Mezítlába alatt hűvösen, nedvesen engedett a por; kicsinyét ölében puhán tartotta, fia apró léptekkel szaladt a nyomán és egy szál szoknyájába kapaszkodott. A jó, világos, csillagos nyári éjszakában a boldogtalanok.

Isten szeme tisztán látta minden lépésüket.

Reszketése elmúlt, egy érzésbe fúlt egész valósága: rohanni, rohanni a megszabadulás felé.

Átok üldi, áldás várja őkét. Minden lépés elszakítja a nyomorúságból és közelebb ragadja a boldog üdvösségbe. Minden léptével mintha visszafelé szaladna a jelen gyötrelmeiből, a múlt örömei közé. Ez a kínos éjjeli futás őt a szerencsétlen asszonyt újra gondtalan gyermekkorába juttatja vissza. Átok a házon, honnan távozik, áldás ahova megy. Átok a kínos, keserű nagyemberi életére, áldás az öntudatlan gyermekkorra. Egy lépés, tíz, száz lépés még s örökre elfeledheti azt a sok rosszat ami vele történt. Nem lesz már egyéb semmi, csak megint újralett gyermeki kora. Ölében viszi, lágyan mint az élet harmatát, csöpp kicsi magvát. Gyermek lesz vele, velük, három kis megfáradott gyermeket visz haza. Haza. Apjának, anyjának ölébe.

Gazdag szeretettel néz előre a házuk felé. Úgy felzsonganak, rajjal rebbennek föl benne az érzések. Mintha messze útról, idegenből, esőből, fagyból, szidalomból, sárból s utálságból rohanna ki míg hazafelé szalad. Sírni megyen haza a szülei házba, kisírni magát. Még nem is tudja, mi lesz, nem gondol külön apjára, anyjára, csak arra, hogy jó otthon, még a kuckó is jó, meleg, bizalmas az ajtósarkában is jó sírni, a törülköző mögé takart gyerekarccal zokogni. És egy-gyereknek érzi magát a két kicsinyével és szalad a porban, amely puha, nehezen szálló nedves lepellel borul meztelen lába fejére.

Fáj a szíve.

Ámulva néz utána egy férfi a tanító kerítése mögül. Takács Gyuri. Mintha kísértetet látna, úgy nézi. Megrémült tőle, földbe gyökerezik a lába s nem bír hangot adni. Akkor érez könnyebbülést, mikor az asszony betér egy kapun. Az apja kapuján. Sokáig áll még a kerítésnél, végre megfordul s bemegy a házba, ahol a késő éjjelen folyik a kártya. Hárman vannak, a tanító, egy szomszéd falubeli félparaszt-félúr, meg Takács Gyuri.

Jeges hidegség fut végig az Erzsi gerincén, mikor ujja hegye az ablaküveghez ér s a hűvös sima lapot megkoccantja.

A szobában rögtön megmozdul valaki.

Szikrázik egy szál gyufa s meggyújtják a mécsest. Aztán szapora léptekkel kisiet az ajtóba az anya. Álmélkodva nézi a holdvilágos tornácon a lányát.

- Itt vagyok édes anyám, - suttogja Erzsi.

- Vajon osztán miért?

- Engedjen be.

Megáll az anyja, mintha útját állaná, de Erzsi gyorsan, furakodva megy befelé s maga után vonja a fiát. Az anyja tétovázva beteszi a külső ajtót, s egyet gondol be is riglizi, aztán utána megy a szobába.

Már az ura is fenn van, ott ül az ágya szélén s meghökkent csodálkozással nézi a lányát.

- Mi a bajod? - mondta az anyja.

- Meghalok édes anyám! - mondja fájó arccal Erzsi s nem tud sírva fakadni, mert érzékeny szíve az apja arcán éppen úgy a rosszalló bámulást fedezi föl, mint az anyjáén.

Eddig nem is gondolt magára, de most, ahogy leteszi a babáját a falócára a párnák tetejébe, úgy érzi szétszakad a teste. Amint kiegyenesedett, a háta iszonyúan fájni kezdett, a fejét végigsimította s két nagy daganatot érzett meg, egyet a homlokán másikat a hajban, a feje tetején. A karját nem bírta emelni, majd letört. És amit a lelki részvét híja elfojtott, kiszakadt belőle a zokogás a testi fájdalomtól. Oly keservesen és gyötrelmesen, mintha a rettentő feszültség egy elfojtott lyukon bugyogna ki rémes erőlködéssel.

Apja, anyja álmélkodva nézték sokáig. Nem szóltak, egymásra sem néztek, mint a szeretetlen pároknál szokás, csak magukban gondolták el a gondolatukat.

Mikor jól kisírta magát Erzsi, s lecsendesedett, megszólalt közönyös hangon az anyja.

- Na hát mi baj van.

Erzsi kedvetlenül s restelkedve vállat vont. Lehűlt a vére.

- Mi? Micsoda? - kérdezte élesen az anyja.

- Semmi, - mondta Erzsi és sírós ajkai megrándultak a belső fájdalomtól.

Az apja csak nézte, nézte őt, fáradtan, fásultan, szomorúan.

- Jajhaj! - sóhajtott az anyja és kövér meztelen karjait végigtapogatta keresztben a tenyereivel. - Igazad van lyányom, minden férfi disznó, kutya. Galád, becstelen.

Erzsinek összerándult a szemöldöke, egész arca, igen igen rosszul kezdte érezni magát. Nem otthon van, hanem idegenben, még az idegennél is rosszabb helyen.

- Azt hiszed, nem tudom mi bajod? - folytatta az anyja s egyre gyúrta hájas kövér felső karjait. - Igazad van lyányom. Elég mán két gyerek. Egye meg a fene a marha férfiakat.

Erzsi ijedten rápillantott az anyjára, aztán lesütötte a szemét. Ökröndözés buffant fel a torkán, hányás ingerelte. S majd elsüllyedt a szégyentől.

- Azt hiszed engem nem vert el az apád? - folytatta az asszony kicsinylő szájrántással. Amint a mély kivágású ingvállban összeszorított karjaival feltolta hatalmas melleit, fehér bőre fiatalos ruganyossággal dagadt. Egész teste megőrizte asszonyi szépségeit, csak az arca volt öreg, mély, sötét ráncos, sűrű barázdák eredtek szeme körül, s oly gyűrött és petyhüdt volt barna arca, mint a szerelmi izgalom csatatere. De a teste kemény volt, hogy a bolhát meg lehetett volna pattantani a bőrén s meglátszott friss, temperamentumos mozgásán, hogy ma sem ijedne meg hét férfitól.

- Ajajh, de még hányszor elvert, - mondta tovább. De mit csináljak?... Mégis mindig az lett, a mit én akartam. Először én is hazaszaladtam az anyámhoz, de nekem olyan anyám volt, hogy be se eresztett az ajtón, haha, "lódulj innen, azt mondja. Ott az urad, nem bánom, ha tizenkettőbe hasit se." Az én anyám, az asszony vót! Hajajh.

Derülten, vidáman nézett maga elé. Csak saját magának beszélt. Az urának nem, hét számra nem szoktak ők szót váltani. A lányának sem beszélt, attól is egész világ választotta el. De ő azért egész jól megvolt magában s ha idegen ember került a közelébe, mindig olyan friss, talpraesett és kellemes volt, hogy az egész világ az "aranyos Takácsnénak" hívta. Senki sem értette a vén szamár "tövigszárazt", hogy nem tud meglenni evvel a szép és kedves feleségével?

A száraz paraszt, a ki fekete csontjaival, mogorva arccal ott ült az ágya szélén és komoly barna szemével hosszan elnézte a lányát, köpött. Egy pillantást vetett a feleségére s utálattal látta, hogy vakarózik az, hogy tapogatja magát s szemtelenül nyújtózik, tekergeti a derekát.

- Csak még egyszer vinne el a fene innen, - gondolta magában, az én ajtómon se jönnél be többet!

Azzal tovább szítta egy rossz fogát s hallgatott.

Mind a hárman elhallgattak. A kis fiú ott kuporgott az anyja mellett s álmosan meresztgette nagy szemeit szegényke.

Kietlen csönd volt.

- Most mit akarsz? - kérdezte az anya.

Erzsi kínosan vállat vont.

Ő mit akar? Istenem, hát mit akarhat? Ha egy szó kimondásával halált lehetne idézni a saját fejére, azt akarná. Maga mellett érzi a csecsemőjét, másik oldalon meg-megroggyanó térdű kis fiát, kezével védően vonzza őket magához s ellenségesen áll szemben az idegen két lénnyel, a ki szemben van itt vele. Tisztán, teljesen érzi, hogy az anyjával nem virradhat meg egy fedél alatt s hogy az apja senki az ő számára, ereje fogyott vén ember, a ki konok közönyösségbe fojtja bánatát. És még ő néz szánakozva, résztvevően az öreg ember felé, a kit az élet úgy lebírt, úgy semmivé aszalt.

Körüljártatta a szemét a házon. Az éjszakai ágyvetés miatt rendetlenség volt a szobában. Ő roppant gondosan, pontosan rak helyére mindent, az anyja oly gondatlanul, felületesen, haszontalanul dob ide is egy párnát, oda is. Minden széken ruha, ágytakaró, egyik csizmája a szobaközepén, a másik az ágy alatt, mindenik piszkos, sáros, pedig hetek óta nincs eső. Az asztalon ott az ételmaradékos tányér, piszkos villa, kés, kanál, felborult sótartó. Falon félrebillent a légyköpte tükör; az asztal fölött függő lámpát tavasz óta nem tisztították, az üveget alólról-felülről kitörülte valaha olyan darabon, a meddig az ujja beért, a többi része fekete füstös...

Jajaj. Itt élni! Lehet-e itt élni? Semmi sem változott, minden úgy van mint régen.

- Az isten áldja meg a dolgodat, - mondta az anyja, - ilyen semmiségért felverni az embert a legédesebb álmából. No, hát az olyan nagy baj? Minek van eszed, ha nem azért, hogy élj vele. Na. - És ásított, - Hát pedig a te uraddal ki lehetne jönni! Kevés asszonynak van olyan ura.

Erzsi fölállott. Szédülést érzett. Minden lelki rongy, minden erkölcsi piszok bűzzé vált, orrába szállt, a mi az anyját és az urát egy dézsában borította előtte. És neki, neki kell megérnie, hogy ez az asszony, ő előtte védje, neki, az ő számára, az urát!

Undor, halálos undor.

Tévedezve, szédelegve nézett körül. Élet ez? Élet? Hát Úristen, mi jön még? Honnan jön ennyi, ennyi csapás?! Mi van még hátra? Van, még mindig van valami? Isten látja a lelkét, olyan kevés kell neki, sem étel, sem ital, sem gazdagság, sem egészség nem kell neki. Olyan kis helyen meg tudna élni, olyan szegénységben, olyan undok nyavalyákban. a milyen csak elért valaha valakit, ha becsület! ha szívbeli tisztasági ha erkölcsi egészség volna körülöttel Mivel érdemelte ki az égtől ezt a szomorú sorsot, minden bajok legszomorúbbját, a mi özönnel hull rá.

Az anya közelebb lépett hozzá s a fülébe suttogta.

- Osztán nem kell olyan nagyon megijedni. Hát mért nem szólsz nekem? Én tizenegy gyereket hajtottam el!...

Irtózatos utálat vonaglik az Erzsi arcán.

- Ooáh! - ordítja, üvölti az utálattól s mint a tébolyodott bámul üveges szemmel az anyja képébe.

Aztán magához tér és reszkető kézzel kapja ölbe kicsinyét, mint a farkasnőstény ragadja meg másik szegény kölykét s ki innen! Ki a míg rá nem szakad a ház. Ki, a míg meg nem fojtja ez a rothadt levegő.

Ki, ki, kirohan. Az anya kitárogatja két keze szárát s úgy csodálkozik, az apja törött, rongy teste kimered, úgy néz utána, de nem kél fel, nem szólal meg. Erzsi az ajtóból még visszapillant rá s meglátja a vigasztalan tehetetlenség gyászát kiülve az apja arcán s megtorpad e képtől. És rögtön megérzi, hogy ezzé fog válni ő is. Így jár, akit megőrt az élet!

És most hová?

Bezáródott mögötte ez az ajtó is: a szülei házé!

Örökre.

Újra kint van az utcán. A semmiben. A rettenetes világürességben.

És most hova.

Tévetegül, roskadozva viszi a lába vissza, arra, a honnan jött. S oly gyorsan száll alá lelki feszültsége, mintha legombolyítják a kifeszített kötelet. Már alig bír lépni, alig bírja cipelni gyerekét.

- Meg fogok halni, - mondja magában, - elevenen fogok meghalni, mint az apám. Az erős, a szent, az igazi emberapám. Ha az idáig jutott, én még lejjebb. Le, le, le, le. Földig, föld alá. Leroskadok. Kereszt alatt mint a Krisztus. Óh édes Jézus. Óh megváltó Jézus, Óh szenvedő Jézus. Óh adj erőt bűnös lányodnak Jézusom. Válts meg uram Jézus...

Míg az imás szókat suttogta, egyre erősebb és nyugodtabb lett önérezése. Mint az áldozati bárány, tisztába jövén sorsával, kész volt elviselni azt. Megszakadt valami a lelkében. Az életvágy szakadt meg. Most már csak a szomorúságra vágyódott a lelke. S örült, érezve, hogy inai aligség bírják, örült hogy testi szenvedés súlyosbítja lelki baját. Félt, hogy e nélkül nem is bírná ki amazt. Ha karjait kiszakadóban nem érezné, ha háta, válla, bordái a beszakadás fájását nem sajognák, nem bírna most ily rettenetes megnyugvással vágyni a lelki szenvedésre, a megaláztatásra, az ostorozásra, a mártíromságra.

Már készen volt lelke a halálnak halálára.

Egyszerre csak erős, de fojtott s ijesztően ijedt hang kiáltott rá, hogy majd összerogyott tőle.

- Erzsus!

Erzsi megállott s remegve ölelte magához nyugtalanul alvó babáját. A másik percben mögötte volt Takács Gyuri.

- Már az elébb is láttam, mikor erre szaladtál, - mi baj van? Mi? Nem bírtam nyugodni, valami kihúzott... Vártalak.

Erzsi halottfakó arccal meredt rá s nem tudott szólani.

- Mi? No mi baj no.

Az asszony megingatta a tejét s el akart szaladni.

- Állj meg... - s megkapta a karját.

Erzsi sikoltani akart, de a torkán nem jött ki a hang. Iszonyú fájást érzett összetörött testében s megállott remegve, mint a kihajszolt paripa.

- Beszélj az isten áldjon meg, ne bolondíts meg, - könyörgött rekedt, hergő hangon Gyuri. - Igy csak nem eresztelek el. Jó is vóna. No szólj hát.

- Hagyj el, - mondta gyors, fuldokló hangon Erzsi.

- Nem én, míg nem beszélsz. Bajod van ugyi.

Az asszony intett.

- Az uraddal... Tudom én! Nekem akarsz hazudni. Hazudj annak a ki nem szeret. Az uradnak, ne nekem.

Az asszonynak tűrhetetlen volt a férfi sok beszéde. Ez maga is megérezte.

- Megvert!

Erzsi meredt arccal bámult.

- Haza szaladtál... Az anyád kiszekírozott. Az apád, - eh az mit tegyen? Elkergesse a lányáért a feleségit?

Erzsi rémülten hallotta mindezt.

- Most mit csinálsz?

Hallgattak s egymásra néztek ijedt, kimeredt szemekkel. Mindenik attól félt, hogy a másik kitalálja a gondolatát.

- Erzsi!

Az asszony gyűlölködően rántotta össze a szemét a teli bizalmú hangra.

- Szereted még az uradat?

Erzsi dacosan, lenézően rántotta el magát.

- Szereted?

Hogy az asszony nem felelt, újra kezdte:

- Megcsalt: kutya. Megvert: nyomorult. Elhagyott menni: utolsó szemét!... Szereted?

Semmi szó.

- Visszamégy hozzá? Elfelejted neki? Hogy holnap újra kezdje?

Erzsi összeszorította a fogát s kimeredt a szeme.

- Szereted?

- Mi közöd hozzá! - sziszegte az asszony.

A férfi, aki azt hitte már győzött, visszahőkölt.

- Mi közöm? Ó te istenadta! Nekem mi közöm? Jaj te boldogtalan!... Szeretlek. Az a közöm.

- Akkor hagyj békén.

- Hát elment az eszed! Hogy hagyjalak! Gyerek vagy te, hogy beszéljek veled! Éccaka van! Senkise lát!... Hej a kutyaistenit! - ordított fel hirtelen hörögve, hogy végigbúgott a falun.

Erzsiben megállott a szívdobogás.

- Hallgass! - szólott erősen.

- Gyere hozzám! Megvédelek az egész világtól!

- Soha!

- Gyere...

- Soha! - kiáltott rá az asszony teljes erejéből.

A férfi megbénult ettől a kiáltástól, amelyben benne volt az örökös, teljes elutasítás. Lelankadt a karja s egyszerűen engedte, hogy az asszony elmenjen. Látta, hogy siet előre az utcán, a porban meg-megcsukló inakkal s hogy húzza magával az álmosan, már szinte önkívületben tipegő kis fiát. Iszonyatos keserűség lepte meg a szívét. Ököllel főbevágta magát, hogy kongott, s kivágta az öklét, hogy roppant. Csikorított egyet a fogán majd beletört mind, azzal sarkon fordult vészes homlokkal s ment vissza, kártyázni.

És Erzsi szaladt előre, maga sem tudta, hogy miért, hova. Szaladt a vérpadra. Szaladt a halálba, a máglyára. Rohant erényével szenvedni, s kínjaival vezekelni az apjáért, anyjáért, magáért, a gyermekeiért, ezért a bűnös világért, amely tele van rosszasággal, bűnnel, átokkal. Mert csak annyit érzett, hogy neki kell jóvá tenni, amit más vétett; csak annyira vágyott most, hogy a tisztaság lilioma maradjon ő, s áhítozott más kísértés után, hogy bizonyságot tegyen erényiről, áhítozott ezer kín után, hogy próbáját adja állhatatosságának.

- Óh Uram Jézus, Szűz Mária anyám! Mi az én szenvedésem a tietekhez! Könyörögj érettem...

Meg volt gyalázva, porig alázva. Soha föl nem éberedik tönkregyávult lelke, soha nem érzi többet magát asszonynak, embernek, isten büszke valakijének, áldozati bárány! megöldösött lény, mindeneknek utolsója.

Így ment be a házba, az ura házába. Megtérve a Kálvária hét kőképe elől maga is kész volt keresztre feküdni.

Az urát úgy találta, ahogy ott hagyta. Végignyújtózva az ágyon, ébren. Dani szégyenülten látta, hogy megtért az asszony. Ő is kitalálta mi az oka: otthon még keserűbb gyalázat érte mint itt... És ökölbe csapódott minden ujja, szerette volna szétdúlni a vének házát s az üszkei közé dobni őkét, a mért az ő feleségével így bántak! Már pedig ő maga is egészen belegyőződött, belenyugodott, hogy elválik tőle az asszony. Jobb is így, mondta magában. Hiába, ha nem összevalók, az isten se párosítja már össze őket. Utálta magát, az életét s keserű szájízzel vetette meg magát, a mért egy asszonynak nem tud bálványa lenni.

De most mi lesz?

Erzsi egy szó nélkül fektette le a meggyötört kicsinyeket. Még jó szerencse hogy olyan egészségesek. A parányit a bölcsőbe fektette, a másikat a maga ágyára, felfelé fejjel a nagy párnára, ő maga pedig eléje térdelt és imádkozott.

Dani el-elszundított, de untalan fölébredt. Erzsi egy percre sem érzett álmosságot. Pedig gondolkozni sem tudott, csak mondta magában a litániát:

Asszonyunk, Szűz Mária könyörögj érettünk...

Mikor a pirkadó hajnal bevilágított az ablakon, Dani fölkelt, felöltözött. Szomorú volt és csüggedt.

Egy percre megállott s a sötétben elnézte az Erzsi alakját. Meghatva, elbágyadtan bámulta a nőt, a kinek embertelen erőt adott valami ő előtte ismeretlen érzelem. Immár órák óta térdelt ott mint a templomban, a sötét templomok titokzatos homályában térdelnek fáradatlan asszonyok, fölemelve összesimított kezüket, oldalra hajtva fejüket, mint Szűz Mária s halk szájmozgással rebegve a csudálatos, gépi szókat, a melyek mindig ugyanazok, mint a vízesés csöppjei s mindig bőséges új érzéssel tudják eltölteni a hívő lelkét, mint a fáradtakét a víz zuhogás.

Daninak kitágult a szeme s féltékenység fogta el a szívét. Némi vad düh kezdett benne megáradni. Látta, hogy ő nem teheti tönkre ezt az asszonyt. Az ő ereje semmi ahhoz az erőhöz, a mely titokzatosan belenyúl annak a belsejébe. Tudta, hogy ha most ő engedne hirtelen gyűlöletének s széttiporná az imádkozó asszonyt, annak minden tagja külön az ég felé emelkednék s a testi bántás a lelkét már nem érintené.

Sóhajtott s részvétet érzett iránta.

Dehogy bántaná szegényt. Dehogy is bántaná többet! Nincs is rá joga! Senki már neki ez az asszony. És ha ezer esztendeig élnek együtt, akkor is idegen lesz örökkön örökké...

Megmozdult s csöndesen, nehézkesen kiment.

Odakint az a szép nyári reggel volt, amely mostanában olyan szívet-lelket élesztően derül fel napról-napra.

De az ő lelke szomorúság ónos szárnyától volt csapzott.

Lehajtott fejjel nézett körül komor szempillái alól.

Itt-ott egy-egy tinó bőgése, kakas kukorítása, emberi száj istenkáromlása hallatszott a friss, áldott reggelen.

És Dani kedvetlenül érezte, hogy itt a munka, a törekvés semmiért, a harc ok nélkül valókért, az égedelem, a mely mindent hamuvá tesz. Itt az új nap.

Hintó robogást hallott.

Kemény pillantással nézett ki az útra.

És rettenetes szédüléssel ismerte meg, hogy a grófi hintóban ott ül a grófi pár s nagy útitáska hirdeti, hogy a vasútra mennek.

Tompa rémület ütött a fejébe, szívébe.

És utána bámult az elrobogó hintónak.

S amint az eltűnt szeme elől, fanyar nyál futott össze ínye közt.

Mi maradt itt neki?

Ez a rongy falu, rongy nép, rongy élet.

Még azt is utálta, hogy leköpje.

Mi ez? Ez az élet!

Sár!

És megint összekapta a szemét, ökölbe rándította öklét s vadul megdagadt érzéssel lihegett körül.

- Legyen sár! Ha még olyan bűzös is! De még legalább szétgázolok benne!

S veszettül nézett a falura, a házára s fenyegetően utána az eltűnt úri népnek!

(Az első kötetnek vége.)