Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 20. szám · / · Bálint Aladár: A II. szám

Bálint Aladár: A II. szám
2.

De egy sziléziai kis városban úgy hetven-hetvenöt évvel ezelőtt Krause Theobald nyugalmazott városi tanácsos úrtól elbúcsúzott professzor fia. Idegenbe hívták nevelőnek. Fiatal volt, gazdag emberek hívták, elment. Elfogódva hallgatta apja, édesanyja tanácsait, vigasztaló szavait. A postakocsi trombitaszava ketté szakította a bölcs tanácsokat, vigasztaló szavakat és a fiú útnak indult. Sírós kedvvel kuporgott a zárt kocsiban, szemeit lesütötte, nem figyelt úti társai, a rövid útra indulók beszélgetésére. Magának szóló, befelé nyilalló szomorúság szakadt rá; elfordította őt, a közönyösen tovagördülő élet ütemeitől. A jövőre, az ismeretlen új helyre, ismeretlen emberekre nem is gondolt; komoly, nagy épületében elvesztek ezek az apró alakok.

A postakocsi kigördült a város kapuján, és a kőhídon keresztül az országútra ért. Csodálatosan enyhe szeptemberi nap teregette szépségeit a lankásra, lilaszín bágyadt virágokkal megtűzdelt halvány mezőkre. Távoli erdők mélyén sötétkék hamvas párák bujdostak, a lombok peremén virító-sárga, mély-bíbor tüzek lobogtak.

A fiatal professzor telhetetlen mohósággal szívta magába a felbukkanó eltűnő részeket. A mezőkön dolgozó, az úton járókelő emberek, állatok eleven egységekbe zárták a képeket.

Még visszakívánkoztak a hegyes kövekkel kirakott szűk utcák, tornyos, ablakos erkélyek, öreg zongorákon elomló szonáták pókhálós levegője megcirógatta őt; de az új mezők, új színek, új emberek, ahogy egybefonódtak, kisöpörték az elmúlt élet lapjait és az eljövendő élet reménységét, munkaereje, tudása értékének fölényes megérzését iktatták helyükbe. Sokáig nézte a zakatoló eleven pezsdülését. A színek, a formák, a mozgás - mint madárfészekkel, mohával megrakodott fatörzs átalakul gerendává, székké - a rendszerek, következések retortáiban gondolatokká szűrődtek.

Mosolygó arccal, a beteltség jóleső bágyadtságával húzódott vissza a kocsi belsejébe. Délután, mikor egy nagyobb állomáson lovakat váltottak, meg nem állhatta, hogy kevés fehérneművel és néhány könyvvel megrakott táskájából ki ne vegye a naplóját és bele ne írja a következőket:

- Mennyi neves e névtelen ember életébe és fáradtságába került, hogy ma házakban lakunk és egymást ok nélkül agyon nem verjük. A lakótól kezdve a palotáig, mind erről beszél. Minden ember egy-egy láncszeme annak a végtelen láncnak, melynek civilizáció a neve. Meg kell hogy becsüljük elődeink verejtékének és vérének eredményét és önmagunkat is. Ha elzüllök, velem züllik millió esztendők millió emberének munkája, munkájának rám eső része.

Visszarakta a könyvet, aztán jóízűen és sokat evett.

*

Ugyanakkor, mikor Krause professzor az elkövetkező napok legkülönbözőbb fordulatait gondolta végig a postakocsiban, ugyanakkor rongyos tarisznyával a vállán Halasról Pest felé ballagott Paraj Menyhért kovácslegény. Valami különös gondolatok nem feszegették, nyugodtan ment útján, mint ahogy nyugodtan tér be a házba az is, ki még egyszer se gondolta végig, hogy mi lenne akkor, ha az egymás mellé erőszakolt kő, tégla, vas, fa egyszerre megváltoztatná a természetét és mindegyik a maga külön életét akarná élni.

Nem bántották aggodalmas érzések, tépelődések. Elér Pestre. Ott biztosan akad mester, akihez elszegődhet. Biztosan mester lesz ő maga is. Hogy munka ne lenne és mester nem akadna, kinek legény kell, ilyesmit nem bírt elképzelni.

Nem sietett. Ha akadt néhány véletlen munka, elvégezte. Kemény magyar koponyájába ami élettapasztalat, közmondásbölcsesség befészkelődött, az mind a "lassan járj, tovább érsz" talapzatán terpeszkedett. Nem elmélkedett elmúlt emberrétegek munkájáról, noha kemény izmai, széles melle nem máról holnapra való jószágok voltak, nem egy jobbágy, kézműves megdolgozott azért, hogy tizedik, tizenkettedik unokája arravaló kovácslegény lehessen.

Mikor Krause úr Pestre érkezett, beért oda Paraj Menyhért is és mire a fiatal professzor megszelídítette a pajkos grófi gyerekeket, akkorára ő is megpatkolt jó néhány lovat s mire Krause urat megtették Budán latin professzornak, neki is volt már műhelye.