Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 20. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY

MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY
- regény - (Folytatás)
II.

A falu csinos kis alföldi magyar falu. Alig száz házból áll. Rendesen kiszabott hosszú telkek; a kert mindenütt gyümölcsös és a falu közepén a pompásan megépült fatorony valóságos kis erdő kellős közepéről nyúlik ég felé, mint egy dárda. A hegyében kakas berzenkedik s ez messze hirdeti, hogy itt református, tehát színmagyar nép lakik.

A gróf Karay-család névadó birtoka ez a falu.

A reformáció idején a Karayak áttértek s magukkal vitték számos birtokuk magyar népét is az új hitre, az erdélyi fejedelmek hitére, hogy annál jobban bosszantsák a bécsi udvart. Mikor aztán a család egyik későbbi tagját Pázmán visszahódította az erdélyi politikától a király pártjára, a falu nem váltott vele hitet. A legképtelenebb s a legvérlázítóbb üldözésekkel sem tudta az új vallású gazda visszahajtani a népet a katolikus egyház jármába. A népnek van lelke, amely a felekezetiségben bizonyos kielégítést keres és talál.

Még ebből az időből való az a sajátságos viszony, amely a falu és a földesúr között máig fennáll: nem vesznek egymásról tudomást. A község határa nyolcezer hold, ebből mintegy hatszáz hold a kisbirtokosoké, a többi nyolcad fél ezer a grófé.

Ennek a viszonynak az eredete olyan természetű hogy az csak Magyarországon eshetett meg, sehol másutt a világon. Csak orcapirulással lehet mondani, mert hiszen szégyelli az ember elődeinknek jellembeli undokságait bizgatni.

Báró Karay Pál a XVIII. század elején egy történelmi emlékű, kolosszális nagyságú politikai gazságért százharmincezer holdnyi birtokot kapott jutalmul a császártól. E jutalom formálisan épp oly szolid és tisztességes volt, mint maga az a tett, amely alapjául szolgált. Annál jobban felháborít minden emberi érzést, mert hatalmasan illusztrálja, hogy a formai jog nem a becsületes dolgok védőbástyája, hanem az aljasoké. A nagy nemzeti árulás szerződését épp olyan bölcsen formulázta meg báró Karay, mint ezt a sima adás-vételi szerződést; hiszen egyszerre törte a fejét mind a kettőn. Százezer aranyért vette meg a százharmincezer holdnyi gazdátlan földet, t. i. régi, cserbenhagyott pártütő bajtársainak vagyonát, - olyan formán, hogy a százezer aranyból ötvenezret pedig legkegyesebben elengedte a következő uralkodó, a szép királyné. Mikor ez a szerződés kifogástalanul készen volt, - akkor aztán a haj szegény magyar nép lerakta a fegyvert azon a híres síkon...

Báró Karay, aki ráadásul grófi címet is kapott prezentbe ez önzetlen alkura, - amint konok kurucképű, vaskos szittya fejével belevágott a kemény feladatba, előre leszámolt a nemzeti gyűlölettel s az egész fajtájára kiáradó megvetéssel, amit csak az ivadékoknak hallgatnak el majdan. De ahogy haza tért a falujába, Karára, dühös meglepetéssel látta, hogy mennyire ki van közösítve a világból. Orgyilkostól nem kellett ugyan félnie, mert jussal mondják Bánk bánban, hogy "orgyilkos nem volt a magyar soha." De azt látnia kellett, hogy a parasztjai megvetéssel néznek végig rajta.

És ez egy harmadik nemzeti gazságra ragadta. Sokkal nagyobbra, aránytalanul cudarabbra, mint az eddigiek és mégis emberileg talán rokonszenvesebbre. Az első tettét lehet védeni és bírálni; senki sem tudja, mi lett volna, ha ez vagy a kormány ekkor, vagy akkor meg nem bukik. A másodikat könnyű megérteni: a vagyonszerzés irtózatosabb szenvedély a szerelemnél a az alkoholizmusnál. A harmadik galád tettét csak a magyar föld, a magyar vér teremtette meg. Ez a vad és vak és gyászos tett a fajtája ellen, csak egy faltörő fejű szilaj magyar koponyában teremthette meg, - aki ha a bűnre adja magát, itt épp olyan virtusokat vág ki, mint a másik oldalon.

Gróf Karay Pál óriási, egész vármegyét tevő uradalmából, az áldott kövér magyar alföld kalászos rögeiről kiverte pokolba a magyarságot s a "kutya kálomista jobbágyság helyébe az a mű szent religiónkban való szelíd katolikus sváb nemzetséget plántált." Olyan nép kellett neki, aki ne fájdalmasan zokogó, kesergő dalokban búslakodjék a portája tövében, hanem szent zsolozsmát énekeljen égre forgatott szemmel s ne laposat köpjön a Karay név kimondása után: "honnak árulója", hanem keresztet vessen: "svábság pártrónusa!"

Hát hiszen megkapta amit keresett.

Nem soká hallatszott magyar szó az ősmagyar földeken ezentúl. Tizenhat falut és három mezővárost ürítettek ki a vén gróf gazda tisztjei. A nép elbujdosott messze földre, más megyékbe, csak itt-ott fizettek ki egy-egy falut, így Karát is valami kis, megszabott úrbéres területtel. Az akasztófa-pusztát rendelte a gróf Kara lakosainak: odavalók, egyig! S a nép mit tegyen, a szomorú őszön átköltözött, s új falut telepített, nevezve Kiskarának... Ez volt a szörnyű háború. Vértelen. Mert hisz az a pár száz ember, akit a renitenskedés miatt agyon kellett a gazdatiszteknek lövöldözniük, s az a másik néhány száz, akik betegség, éhség, hideg miatt elhullottak tavaszra, nem számítanak. Megesett a gyászos hurcolkodás: az édes otthonból a semmibe.

Egy télen át üresen álltak az elhagyott falvak házai. Hó behullotta, víz telefolyta, fagy szétrongálta. Ordas ütött tanyát a templomokban, s ha az ég megszánta a szomorúság képét, mennykő csapott egy-egy toronyba s arról tövig égett az egész faluhely. Néhol a kivertek gyújtották fel édes ősi lakúkat, hogy ne jusson döghollók karmába a hajdan békés fészek.

Mikor aztán megjöttek új tavaszán az új földfoglalók, tele lett idegen nyelvű vájálkodással a levegő, hogy itt nincs minden olyan kész paradicsom, ahogy ígérték. A kihűlt, otthon éhnyavalyába dőlt svábok kisínylették amit kaptak: a jó földet, az áldottat, a tehenet, lovat, szekeret, öt évi adó és robot elengedést, meg a házi macskát, amivel mind ellátta őket a kegyelmes gróf...

A vén, vak Karay újra dühbe borult s kergette volna már az új népét a pokol legfenekére. De ha lehetett volna! A királyné csak azon örvendett, hogy próbát állott a vedlett kuruc, akinek a formája olyan volt, hogy ha megjelent a Burgban, a frájlák összesúgtak, hogy: veszedelmes játék a királynétól, ha a medvét szabadon hagyja; - a királyné e tettére békült ki szíve szerint. Nebáncsvirág lett a svábság a Tiszalaposon. Dühében a vén gróf ráduplázott. Ha már baj van, legyen! Ha veri a jég a szőlőt, ő is botot fogott, lássuk Uramisten, ki csinálja jobban! hagyta, hogy a vendégek egészen kiharácsolják őt s ő, ki a magyar jobbágyát nem győzte eléggé holtra hajszoltatni, a sváboknak mindent otthagyott. És ott állnak ma is a nagy sváb községek, pohos házaikkal, pohos gazdáikkal s hizlalják a hombárt és a bendőt.

És a szomszédban a kis magyar falvak nevelik szép erős fiaikat az amerikai bányák molochjának.

Úristen, micsoda veszett gyűlöletet bír meg a magyar természet, ha megdühödik a maga véreire!

Gróf Karay Pál mikor látta, hogy a németekkel nem sokra megy, más olcsóbb rabszolgafaj után nézett. Még alázatosabb, gyengébb, butább, éhesebb után. És talált: itt az oláh.

Ki vette addig észre, hogy ez is van a világon? Pedig itt vannak. Úgy húzódnak lefelé a tölgyes, bükkös hegyekből, mint némely nyáron a pockok a mezőkön. Az oláh? Az is ember? Hiszen igaz, hogy ahol már nem terem meg a búza, csak a makk, meg a boróka, ott megtalálni az oláhot, ahogy őt-hat kecskéjét legelteti, fáradtan, lomposan, vállig érő hajjal, rövidre nyírt bajusszal, és éhes, örökké éhes hassal fújja a tilinkón a véghetetlen, unalmas, gyászos nótákat. Úgy nézték ezt idáig, mint a medvét az erdőben; a határtalan nagy erdőkben, ahol nincs az oláhnak egy talpalatnyi földje sem, éppen mint a medvének. Olyan is, mint a mackó: hát nem egyformák, ha együtt lejönnek és vásárokon, faluhosszán táncolnak a bőrdob egyhangú dobogására, az oláh nyelv édesgyökér ízű fanyar nótájára. Milyen elnézően, megbámulva, megborzongva nézik a jó búzakenyérrel jóllakott magyarok s a nótájára utána dalolják, hogy

Sose láttam az oláhnak
Egyéb virtusságát,
Ha kimegyen az erdőre
Felákásztjá mágát...

Ezt a félvad népet eresztette be a gróf azokba az alja falvakba, ahol nem volt kedve megtelepedni a svábnak. Valami húsz községet nekik adott.

Másik két tucat faluban meggyökereztette s olyan ősmagyar városokra szabadította rá, ahol addig színüket sem látták s ma alig van magyar közöttük.

Haj, szegény magyar nép.

Gróf Karay Pál ezzel tette méltóvá magát arra, hogy örök időkre tanítsák a nevét Plutarchosból az iskolában: a Herostratesé mellett.

A sváb falvak nem lettek a pápistaságnak, s a németségnek kovászává, csak egyre züllő szigeteivé, de ez oláh telepek úgy nőnek, úgy dagadnak e jó másfélszázad alatt, mint a hegyekből leszivárgó vizek táplálta mocsarak.

És ez a karay grófok dicsősége.

Mert Karay Pál nem magában élt és tett, hogy egy nemzet fájdalmas átkára méltó legyen, bőven vannak társai, még régebbről s azóta máig, máig...