Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 17. szám · / · ELEK ARTÚR: POE EDGAR KÖLTEMÉNYEI

ELEK ARTÚR: POE EDGAR KÖLTEMÉNYEI
(VÉGE)
X.

A költés elméletével Poe sokat foglalkozott. Elméjének filozófiai természete, amely a szórványos jelenségeknek az egyetemes eszmékkel való összefüggését kereste, indította a költés törvényeink kutatására. A Philosphy of Composition-ban a költői fogans mechanikáját mutatta be példán teljes elméletét azonban egy másik értekezésében, a Poetic Principle-ben fejtette ki, miután a részletkérdésekre nézve egykori költőkről írt bírálataiban már megállapodott volt magával. Életrajzírói és méltatói általában szemére vetik, hogy a költésről való elméletét teljesen a maga egyéniségére szabta; a maga pszihikai sajtosságait foglalta törvényekbe s egyetemesnek jelentett ki olyan követelményeket, amelyek egyáltalán posztulátumoknak sem tekinthetők, hanem egyszerűen az ő személyes tulajdonságai. Igaz, de elméletét éppen a szubjektív volta teszi ránk nézve értékessé, mert még határozottabban, a tudatosság világosságában mutatja meg szerzőjének költői természetét.

A költés, Poe szerint a Szépnek ritmusos megalkotása (The Rhythmical Creation fo Beauty). A szépen a természetfölötti szépet érti: nem képzetet, amelyet szemmel elérhetni, hanem a szépnek valami olyan fogalmát, amely érzékeink ható körén túl van. Ezt a magasban lebegő szépet magunkévá csak az extázis állapotában tehetjük; csak ha rajongva merülünk el szemléletében, érzünk tudatára. Az ember lelkében mélyen benne gyökerezik a szépség érzetének ösztöne. Olthatatlan szomjúsággal vágyódunk a szép után s ez a szomjúságunk az ember halhatatlan voltának egyben a következése és a jele. "Nem puszta értékelése ez az előttünk való szépnek, hanem szenvedélyes erőlködése a fölöttünk való szépnek elérésére. A síron túli dicsőségnek extaticus tudatától tüzelve, küzdünk az időbeli dolgokat és gondolatokat sokféleképpen váltogatva, hogy csak egy részét is elérjük annak a Szép-nek, amelynek elemei talán csak az öröklétéi." Ha a költészet, vagy a zene könnyre fakaszt bennünket, nem azért sírunk, mintha gyönyörűségünket elviselhetetlennek éreznénk, hanem sírunk azon való fájdalmunkban, hogy a költemény vagy zenemű, amely megindított bennünket, csak töredékesen adja vissza azt a szépet, amelynek kifejezése volna a feladata.

A Szépnek szemlélete azonban még nem alkotás. A Szépet a költőnek ki is kell fejeznie s a leghatásosabb, sőt egyetlen eszköze erre a zene. Poe zenei érzéke korán kifejlett; rajongott a zene minden fajtájáért. Kedves költőit is a zenei tehetségűek közül válogatta ki s egyebek közt ezért szerette olyan nagyon Tennyson-t, Shelley-t, Keats-et. A zene neki az a stimuláló szer volt, amely képzeletét fölfelé irányította. Amolyan közvetítő közegnek tekintette, amely az ébrenlét és az álom között tölti ki az űrt s amelynek ritkított levegőjében a lélek felkészül az élet fölötti lét levegőtlenségébe. "A zenében talán legközelebb éri a lélek azt a nagy célt, amelyért a költői érzéstől megihletve küzd - a felsőbbrendű Szép megteremtését." Néha teljesen el is éri benne. Hisz "hányszor éreztük borzongó gyönyörűséggel, hogy egy-egy földi hárfából olyan hangok szakadoztak föl, amik az angyaloknak sem lehettek idegenek." A zene mintegy közös nyelve az embereknek s az angyaloknak. Az ember csak lelke rajongó állapotában ért rajta, de ilyenkor és csak ilyenkor, a föld fölött lebegő, nem érzéki világgal, a Szépnek világával képes érintkezni. Képzeletünk alkotásait a zene misztikus életárammal tölti el, lelket önt beléjük, amely olyan, mint az istenségnek remegő kisugárzása; a zene isteni igévé szellemíti át az emberi szót. És az, hogy ilyen féle vonatkozásokat termet az ember s az istenség között, ebben van a zenének, mint közvetítőnek, a legfontosabb szerepe. Mert ha a költészet a legfelsőbb Szép szemlélete és alkotásokban kisugárzása, el ne feledjük (hiszen már Poe ifjúkori művének, az Al Aaeraf-nak is ez volt az alapgondolata), hogy a Szép az, aminek segítségével Istennel közlekedhetünk, ami megnyitja nekünk az istenség titkait s megóv bennünket a bűnbeeséstől.

A költemény - fejtegeti Poe 1831-ben kiadott verses kötete előszavában - abban különbözik a tudományos műtől, hogy közvetlen célja nem az igazság, hanem az élvezet; az epikai műtől pedig abban, hogy míg ez meghatározott gyönyörűségre törekszik, amaz határozatlan élvezetre, aminthogy azok a képzetek, amiket az epikai mű ad, meghatározott szenzációkkal járnak, holott a lírai költeményei meghatározatlanokkal. Az utóbbiak fölkeltésére való a zene mert a hangok idézik föl bennünk a leghatározatlanabb képzeteket. "A zene - írja Lowel-nek - a lélek vagy a költészet eszméjének tökéletessége. Az egzaltáció bizonytalan jelleme, amelyet valamely édes dal kelt: ez az a cél, melyre a költészetben törekedni kellene. Ami úgy értendő, hogy azt a szóval körülírhatatlan legfelső szépet, mely maga is mint határozatlan alakú valami, mint kimondhatatlan fényesség, mint a legnagyobb boldogság érzete jelentkezik a révületbe merült költőnek, ugyanolyan határozatlan, ugyanolyan remegő és alaktalan harmóniának éreztesse meg költeményeiben a költő. A költő eszközei közül csak a zene képes ilyen hatásokra, csak a zene kelthet olyan összemosódott érzeteket, aminőket a fölébredt költő álmaiból elhozott magával.

A legfelső Szép-nek szemlélését és kifejezését a zene segítségével: ezt érti Poe a Rhythmical Creation of Beauty-n. S ha a költés lényegét ebben a műveletben határozza meg, a cél elérésére nézve még nem mondott el mindent. A költő lelkének - úgy mond - izgalomban kell lennie, amikor a Szép felé emelkedik. Csakhogy izgalmát ne szenvedély okozza, mert az inkább lenyomja a lelket, semhogy felemelné. A szenvedélyen a szerelem szenvedélyét is érti Poe. Azért különbséget tesz a földi vágyakkal égő s a másik, az "igazi" szerelem között. Ez az utóbbi "minden költői témák között a legtisztább és a legigazabb." Leginkább óvakodjék azonban a költő az "igaz" s a "jó" fogalmától. A költés tárgya és célja csak a szép lehet. "Valamint az értelem az igazzal függ össze, azonképpen az ízlés a szépről beszél, holott az erkölcsi érzék a kötelességre tekint. Míg a lelkiismeret a kötelességre tanít bennünket s az ész a hasznosra, az ízlés beéri annyival, hogy kibontja a szépet s a bűnnel csupán az alaktalansága, az aránytalan volta, az illendő, a sajátságos és a harmóniás, szóval a szép iránt való ellenséges indulata miatt visel háborút."

A l'art pour l'art elvének egyik legkorábbi megfogalmazása ez a mondat azzal a többivel egyetemben, amelyekben Poe kíméletlenül kisöpri a költés birodalmából az erkölcsi s a tudományos fogalmakat. Látjuk, hogy még a szenvedélyt, vagyis a földi érzelmeket se sőt ezt nélkülözhetetlen elemnek tekinti, az "igaz Szép magasabb nyilvánulásával elválaszthatatlanul összeforrott"-nak. Csak az értelemtől, erkölcsi értékektől, fontolgatástól, okoskodástól megtisztult képzelet méltó neki arra, hogy a költésnek anyagául szolgáljon. Még az az impasssibilité követelménye is benne foglaltatik ebben a meghatározásban.

Más kérdés, hogy mennyiben igazolja Poe költészete ezt az elméletet. Annyi kétségtelen, hogy amit a költés elvének, poetic principle-nek nevez: a megfoghatatlan érzetek kifejezése, - egész életének legállandóbb törekvése volt. Mindig a láthatatlant kereste, a megismerhetetlent kutatta s minthogy idelenn, az életben rá nem akadt, elment érte képzeletével az életen s a halálon túlra. De ha vágyódásának tárgya érzékelhetetlen volt is, kifejezésének módja s eszközei, amikkel álmait megrögzíteni törekedett, egyre pozitívabbak lettek. Egész költészetén végig szemmel tartottuk ezt a fejlődési folyamatát s láttuk, hogy élete vége felé, férfi korában írt költeményeiben a víz s a képek sora egyre közelebbi rokonságba került a földdel. Utolsó és egyben legszebb költeményei nem álmodozásban fogantak, hanem élményekben. Ennyiben tehát Poe költészete kinőtt elméletének keretéből, lebegésnél, fénynek s árnyéknak váltakozásánál több van benne: Poe egész belső élete.

De a l'art pour l'art elvét sem lehetne Poe költeményeiből levezetni. Hiszen neki a költés igazán nem puszta művészet volt, nem verselési artistáskodása, nem közömbös és önmaga életétől független, tárgyilagos szemlélődés, hanem életfolyamat. A vágyódás volt életének tartalma s a költés volt vágyódásának cselekvése. Egyetlen törekvéseit szolgálja mind. A hasznos, az igaz, az erkölcsi jó motívumait, igaz, nem keverte költészetébe, de azért az nem kevésbé egy határozott iránynak vagy célzatnak a szolgája. A l'art pour l'art elvének megfelelő költeményt voltaképpen csak egyetlen egyet írt Poe, a The Bells (A harangok) címűt. A körülmények sajátságos csoportosulása okozta, hogy ezt a költeményt megírta, s hogy olyan lett, amilyen. 1848 nyarán vetette papirosra első alakját. Shewnénél volt aznap látogatóban. A szeretett nővel együtt ült a kerti üvegházban s elpanaszolta, hogy költeményt kellene írnia, de se tárgya, se kedve hozzá. Végtelenül fáradtnak érzi magát s idegei olyan nyugtalanok, hogy még a harangszó is bántja, ami az üvegház ablakán behangzik. Shewné mint anya beteg gyermekét, csillapítgatta a költőt, szelíden buzdította, lelkesítette s hogy felvidítsa, az előtte heverő papirosra találomra ráírt egy költemény-címet: "The Bells, by E. A. Poe." A költő kalandozó figyelmét megállíthatta ez a szó, mert Shewné folytatta az írást. A cím alá odafirkantotta a még meg se fogamzott költeménynek első sorát: "The Bells, the little silver Bells" (a csengők, a kicsi ezüst csengők.) A költő füle felnyílt: a zúgó hangok zűrzavarában keresni kezdte a dallamot. És találgatva rótta a sorokat a kezdő sor alá:

The bells! - ah, the bells!
The little silver bells!
How fairy-like a melody there floats
From their throats -
From their merry little throats -
From the silver, tinkling throats
Of the bells, bells, bells, -
Of the bells!

Megvolt a költemény első versszaka. Shewné nekibátorodva írta le a második versszak kezdő sorát, épp olyan találomra mint az elsőét: "The heavy iron bells" (a súlyos vasharangok). És mint ahogy amabban az első sor ezüstösen csilingelő hangzatával adta meg az egész versszak hangnemét, itt a vasharang tompa kondulása igazította útba gyászos hangzásával a költő képzeletét. És megszületett a második versszak is csupa egyforma, egymástól tartalmilag alig különböző, hangutánzó sorból. Poe ezt a két versszakot utóbb megtoldotta még kettővel, maguk a strófák is megnőttek a többszörös átdolgozás közben, eredeti alakjuk lényegesen megváltozott, tartalmuk gazdagabb lett, hangzásuk változatosabb, - de azért a költemény végleges alakjának is csak az volt az eredete ami az első változatnak: a szavak hangzásával való játék. Ez a magyarázata annak, hogy lelki világának semmi ismertető jele sincs meg ebben a költeményében.

Nincsen benne emlékezés, nincsen benne vágyódás, csak zenével van tele, zenei értékük szerint csoportosuló szavakkal és sorokkal amelyekből jóllehet mintha csak találomra kerültek volna helyükre, még is értelem bontakozik ki. A harangszó különféle változatainak megérzékítése hangzással, képpel, ez a költemény. Vidám hangú változata a szánok ezüstcsengője; sejtelmes boldogság árad az aranyból öntött nászharangból; a veszedelem hangja bömböl a bronztorkú vészharangból s a gyászé kong a vasharangból. A játékos vidámságot, a mély hangzású boldogságot, a balsors dühét, a halál komorságát példázzák szavukkal a különféle harangok. Poe virtuózi ügyességgel kísérelte meg verseinek zenéjével is megérzékíteni a harangok különféle hangzását. Talán soha olyan csengő-bongó sorokat nem írt még költő. Mint a harang kondulásaié, olyan szeszélyes a verssorok mérete: rövid, még rövidebb, szaggatott sorok következnek lüktető ritmusú hosszú sorok után. Magukat a harang-hangokat sohasem puszta hangutánzó szavakkal érzékelteti meg Poe, hanem értelmüknél fogva is helytálló szókkal. Kedve szerint élhetne ő is a "bim-bam, giling-galang"-féle hangfestő szótagokkal; de ő beéri az egyszerű bell szóval, amelynek értelme is "harang." És "giling-galang" helyett ezt az egy szót ismétli:

Of the bells,bells, bells,
Bells, bells, bells -
In the clamour and the clangour of the bells!

Egyazon szónak ebben a fáradhatatlan ismétlésében van valami abból a konok és szinte rosszindulatú monotóniából, amit a fáradt idegzetű ember érez a hosszas harangozás hallatára.