Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 17. szám · / · HEGEDŰS GYULA: TAVASZI KOMÉDIA

HEGEDŰS GYULA: TAVASZI KOMÉDIA
V.

János fölment Annuséhoz s nagy volt a meglepetése, amikor egy idegen urat talált náluk.

- Vámos Géza, - mutatkozott be neki az idegen s tovább beszélgetett Annussal, de úgy, mintha esztendők óta ismerné már.

János megütődve hallgatta a beszélgetést s az Annus anyja magyarázta neki:

- Géza régi ismerősünk. Az apja és boldogult férjem nagyon jó barátok voltak, jártunk is egymáshoz akkor régen. Azóta persze mindig ritkábban s most véletlenül találkoztunk Gézával. Képzelje, megismert bennünket.

Vasárnap délután volt és Vámos az egész délutánt Annuséknál töltötte. János izgatottan ült a helyén és a perceket számítgatta: most kel föl, most megy el, de Vámosnak esze ágában sem volt az elmenetel. Jó kedve volt, kitűnően érezte magát és János sírni szeretett volna mindig, valahányszor Vámos megnevettette Annust. Az egész délután úgy múlt el, hogy János egyetlen szót sem válthatott Annussal egyedül s hiába is nézett jelentőségteljesen a lányra, Annus úgy tett, mintha nem vette volna észre.

Másnap délután meg akarta várni, de hiába várt, Annus nem jött. Fölment hozzájuk azután és félénken kérdezte meg Annust:

- Ma nem volt benn a hivatalban?

- De igen, csakhogy korábban mentem el. Az orvosnál voltam.

János elsápadt. Annus arca piros volt, a szeme nevetett s olyan könnyedén, olyan fürgén járt ide és oda a szobában, mintha váratlan nagy öröm érte volna. Majd a díványra ült, Jánossal szembe s mosolyogva mondta:

- Képzelje csak, János, nekem nincs is olyan súlyos bajom. Jobban meghűltem, ez az egész. Az orvos sokáig vizsgált, mert én nyugtalan voltam, de csak azt tudta mondani, hogy egy erősebb meghűlés, semmi más. Itthon persze erről sem szóltam semmit, de az anyám észrevette, mert azt mondta, hogy olyan vagyok, mintha kicseréltek volna... No, mit szól ehhez? És mi hogy el voltunk keseredve, ugye János?...

Annus nevetett. Jánosnak rettenetesen összeszorult a szíve és némán bámult maga elé. Annus csodálkozva nézte:

- Hát nem örül, János?

János halkan válaszolt:

- De igen.

Akadozott, nem tudta, mit mondjon tovább, míg végre nagy nehezen kinyögte:

- Az élet... mégis jobb...

Annus szólni akart, de csöngettek: Vámos Géza jött el megint. János fölkelt:

- Én megyek.

A lány marasztalni akarta, de János makacsul hajtogatta:

- Muszáj mennem. nagyon fontos dolgom van.

És elment. Az utcán támolyogva ment végig, fejfájás kínozta és mikor a liget ért, idegenül csapta meg arcát az alkonyati szellő. Egy pillanatra azt képzelte, hogy tegnapelőtt van, Annust kereste maga mellett s hogy nem látta, kimondhatatlan keserűségét érezte az életnek és tépő, nagy fájdalommal gondolt a halálra, tegnap még igaz barátjára, aki ma cserbenhagyta, megcsalta. Élni... Erre a gondolatra elbágyasztó fáradságot érzett minden tagjában s most sejtette, most tudta, hogy Annus az életben soha sem lehet az övé. A Vámos Gézát látta, amint megcsókolja Annust, a Vámos Géza kisütött bajuszát és kegyetlenül átkozta szerencsétlen húsz esztendejét... Ha ő született volna előbb a bátyja helyett, ha csak néggyel is lenne több a húsznál; - s a könnyei égették sápadt arcát.

Tudott már eleget, de még kínozóbb bizonyosságot akart s elment megvárni Annust. Fájdalmas arca, égő szemei önkéntelenül megnevettették a lányt s úgy kérdezte:

- Nos mi újság, János?

- Nálam semmi, - felelte, - minden a régi. Magánál is?

A lány nem akarta hallani ezt a kérdést, megállt és ijedten rezzent össze.

- Jaj, most majdnem elgázolta a villamos azt a kis gyereket. Nézzen csak oda.

János kelletlenül nézett oda s a lány azalatt végiggondolta az utolsó napokat. Nevetnie kellett, ha azokra a bolondságokra gondolt a betegségre, a halálra és Jánosra, aki kitartó buzgalommal csókolta a száját, hogy elkapja tőle a betegséget és amikor újra odagondolta magát a János helyébe, kissé bosszankodva állapította meg:

- János ostoba.

János, szegény, szótlanul ballagott a lány mellett. Ő még mindig a feleletet várta a kérdésére. Annus gondolkozott valamin s nemsokára, mintha valami jelentéktelen dologról volna szó, mondta:

- Az igaz, elfelejtettem valamit. Tegnap Géza megkérte a kezemet.

Nevetve tette hozzá:

- Azt mondja, hogy nem tud nélkülem élni... Mit gondol, hozzámenjek?

János azt hitte, hogy abban a pillanatban leroskad a földre. De nem, nem roskadt le, haladt tovább szépen a lány mellett és az ég éppen olyan kék volt és a házak nyugodtan álltak egymás mellett. János elkeseredve felelte:

- Nem.

- Nagy gyerek maga János, - mosolygott a lány. - Az igaz, mind a ketten gyerekek voltunk.

Összecsapta a kezét:

- Nevetnem kell, ha rágondolok, micsoda bolondságokat csináltunk mi ketten! Nagyon nagy gyerekek voltunk! Maga nem nevet, János?

János nem nevetett. János már sírt és köszönés nélkül elrohant s revolvert akart venni, de akkor vette észre, hogy csak kilencven krajcárja van. Akkor a Dunának megy, gondolta, de a fele útról visszatért és haza ment. Nem vacsorázott, lefeküdt s iszonyatos gyűlölettel gondolt az életre, a halálra s a fogát csikorgatta húsz esztendejének lázas tehetetlenségében. Úgy aludt el, ökölbeszorított kézzel.